80. rész. Új élet, új szokások.

-          Egy repülőn találkoztunk először. Párizsba mentem egy hosszú hétvégére. Mellettem ült egy pasi, akinek hihetetlen finom illata volt. Újságot olvasott és közben Billy Talent Surrender-jét hallgatta meg egymás után háromszor az mp3 lejátszóján. Megmosolyogtatott a dolog, de maga a pasi nem érdekelt. Épp utáltam minden pasit a világon. Párizsban kiderült, hogy ugyanabban a hotelben foglaltunk szobát. A liftnél találkoztunk először. Majd másnap egy étteremben ebédeltünk. Ekkor azért már egymásra mosolyogtunk. Végül hazafelé ki ül le mellém a repülőn?

-          Alan. – mosolyodta el magát Lina.

-          Igen. Elnevettük magunkat, és végre bemutatkoztunk. Azóta egy pár vagyunk.

-          Ez aranyos.

-          Igen.

-          De nem korai az esküvő még?

-          Ő harminc éves. Már eléggé szeretne családot alapítani. Egyébként már házasok vagyunk.

-          Mi?

-          Karácsonykor Las Vegasba utaztunk.

-          Elvis összeadott titeket?

-          Valahogy úgy. Ott kérte meg Alan a kezem. Igent mondtam, majd megpillantottuk a kis kápolnát az egyik kaszinó mellett.

-          Boldog vagy. – állapította meg.

-          Sokáig nem voltam az.

-          Kibékültek.

-          Az jó. – feleltem.

-          Az ikreknek nagy bulit szerveztem a huszonötödik szülinapjukra. Tom egész este maga alatt volt, de persze el nem mondta volna, mi baja. Aztán felhívta Georgot. Georg pedig akkor már rég úton volt New Yorkból. Nagyjából fél órával a beszélgetés után, már ott is volt a bulin. Elvonultak beszélgetni, majd úgy jöttek vissza, mint régen. A legjobb barátok.

-          Ennek örülök.

-          Együtt laknak hárman. Bill is odaköltözött a házatokba.

-          Házunkba?

-          Jól van bocs.

-          Nem nagyon akarok ám róluk hallani. Remélem megérted.

-          Sajnálom, ami történt. Tényleg. Hülye voltam.

-          Nem a te hibád.

-          De megbocsátott volna, ha nem rontom el.

-          Lina. Semmi baj. Ki tudja, meddig tartott volna? Már mindegy.

Tisztán emlékszem rá. Tom hajlandó volt leülni, beszélni velem. Hajlandó lett volna meghallgatni. Lelkifurdalása volt a pofon miatt, még bocsánatot is kért. És akkor jött Lina. Megérkezett a nászútról és egyenesen Tomhoz vette az irányt. Kiabált vele, majd mondott valamit, amit nem kellett volna. „Még jó, hogy nem tartotta meg a gyerekedet!” Valahogy így hangozhatott. Tom megtudta, hogy a háta mögött volt abortuszom. És ennyi. Felhívott és közölte, most már tényleg soha az életben ne számítsak rá, hogy mi újra egy pár leszünk. Képes voltam elvetetni a gyerekét, amit akkor ő talán meg is tartott volna.

Akkor beszéltem vele utoljára. És Linával is. Felhívtam zokogva és megköszöntem, hogy nem tudta befogni a száját és nem gondolkodott. Nagyon berágott rám, ronda dolgokat mondtam. És ő is nekem. Elküldött a francba végül és rámrakta a telefont.

Ennek csupán Gustav örült. Ő, mikor hallotta az egész történetet egyben, kiakadt rám. Jobban, mint Bill. Lekurvázott nem egyszer és közölte Linával, hogy egyáltalán nem akarja, hogy találkozzon velem.

Nem volt egyszerű a szakítás az ottani életemmel. Mindenki utált egy pillanat alatt. Én pedig elmenekültem. Mattre hagytam az üzletet és a pénzből, amit Tom utalt át nekem, elköltöztem Essenbe egy kis lakásba, majd nyitottam ott egy boltot, mikor kicsit helyre tettem a dolgokat magamban.

-          Georg sokszor fel akart már hívni téged.

-          Minek?

-          Bocsánatot kérni. Hogy elment. Hogy itt hagyott.

-          Hát elég szarul esett. De talán jobb is volt így. Minden szempontból. Jobb, ami most van. Szeretem ezt a várost, van két jól menő boltom, egy gyönyörű házam és egy vőlegényem, aki mindent megad nekem, amire csak szükségem van.

-          Mikor ismerhetem meg?

-          Két hét múlva legkorábban.

-          Miért utazott ennyi időre el olyan messzire?

-          Két hónapja megörökölte az édesapja cégét és most körbejárja a világot, és ellenőrzi az összes leányvállalatot.

-          Hogyhogy nem mentél vele?

-          Csak láb alatt lennék, és halálra unnám magam.

-          Mi csipog?

-          Ja. Lejárt a mosás. – pattantam fel a fotelből.

-          Te mosol?

-          Új élet, új szokások. – vigyorogtam büszkén. – Alan nem hajlandó takarítónőt elviselni a házban.

-          Megváltoztál.

-          Kicsit. Muszáj volt.

-          Segítsek teregetni?

-          Megköszönném. Három kupac ruha hever a mosókonyhában. Ellustulok, ha nincs itthon.

-          Egy pillanat. – kutatta elő csörgő telefonját. – Igen? --- Szia édes. --- Vikinél. --- Mert így alakult. --- Nem hiszem. --- Jó, megkérdezem. --- Hát még maradok. --- Jól van, én is téged.

-          Az aggódó férj?

-          Azt kérdezte, nem jössz-e át hozzánk.

-          Mi van? Ezt Gustav kérdezte?

-          Megenyhült már rég. Csak múltkor meglepődött.

-          Olyan arcot vágott, mintha szellemet látott volna.

-          Nézd el neki, fura az arcberendezése gyárilag.

-          Nézd Lina, én inkább nem mennék. Nem arról van szó, szívesen találkoznék Gustavval, sőt Billel még annál inkább. De nem akarom ezt. Nehéz volt kilépni és újra kezdeni. Ha veled vagyok, nagy a valószínűsége, hogy találkozom valamelyikükkel.

Nem próbálkozott tovább, megértett.

Miután elment, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a sok mindent, amit eddig elnyomtam. Az volt a taktikám, hogy ha nem gondolok rá, nem beszélek róla, akkor majd magától elmúlik.

Annyi minden történt az elmúlt egy évben. Annyi minden történt, ami ahhoz vezetett, hogy Essenbe költöztem.

Jobb, ha nem látom őket. Egyik srácot sem a négy közül. Nem akarok múltat idézgetni, nem akarok kínos beszélgetéseket. Csak boldog akarok lenni a jelenlegi életemben és nem azon agyalni, mi lett volna, ha…

-          Megjöttem. – lépett be Lina a házukba.

-          Egyedül?

-          Nem tudtam rábeszélni. Meglepődött, hogy a te ötleted volt.

-          Nem az én dolgom, és ha te vele akarsz lenni, akkor nincs más választásom.

-          Szeretlek. – csókolta meg férjét.

-          Na és mesélj, mi van vele?

-          Próbált helyt állni egy olyan életben, ami nem neki való. És próbál úgy tenni, mintha felhőtlenül boldog lenne.

-          Nem az?

-          Ismerem őt. Én tudom, kivel lenne boldog.

-          Na ne. Nem. Nem fogsz semmit tenni, nem avatkozol mások dolgába. Nem akarok megint kavarást, elég volt abból akkor.

-          Te is tudod, hogy még mindig szereti Vikit.

-          Újra megjegyzem, hátha nem értetted. Nem a mi dolgunk. Hagyd abba édes.

-          Olyan vagy. – duzzogott Lina.