79. rész. Ez egy ilyen nap.

Egy órán át beszélt nekem arról, mi történt vele és Gustavval mióta nem találkoztunk. Sajnáltam őt, hogy nem jött össze a baba, de én tényleg úgy voltam vele, hogy erre nem mehet rá a kapcsolatuk. Majd meg lesz az a gyerek. Még úgyis fiatalok, nekik még ki kell élniük a házas életüket.

-          Na mennem kell. – álltam fel.

-          Akkor mikor látlak?

-          Szerintem holnap lesz időm, és akkor eljövök hozzád.

-          Jól van. Hívj fel.

-          Mindenképp. Egyébként honnan tudtad meg a számom?

-          Mattől kértem el végső kétségbeesésemben.

-          Cseles. De remélem, azért nem osztogatja mindenkinek.

-          Elég nehéz volt kiszedni belőle.

-          Na ennek örülök.

-          Én pedig annak, hogy eljöttél.

-          Én is. – vallottam be őszintén és megöleltem.

Éreztem, hogy magához szorít és nagyon jól esett. Jól esett újra vele lenni egy kicsit.

Újabb egy óra kocsikázás után hazaértem. Elintézem a dolgom, amiért el kellett jönnöm, elmentem vásárolni és már mentem is haza.

Másnap korán keltem. Megígértem anyunak, hogy elmegyek hozzájuk, mert már hetek óta nem látott. Később beugrottam Anitához, mert megkért, vigyázzak egy órára a gyerekre, míg ő orvoshoz megy. Betelefonáltam az üzletbe és mivel minden rendben ment, úgy döntöttem, meglepem Linát a munkahelyén. Rég nem voltam már ott, biztos örülni fog nekem. Vittem magammal egy nagy Hawaii pizzát és egy zöld teát a szomszéd kifőzdéből, hogy legyen is mit ennünk.

-          Halihó. – kopogtam szobájának félig nyitott ajtaján.

-          Szia! – állt fel meglepetten mosolyogva.

-          Erre jártam, gondoltam megebédelhetnénk.

-          Gyere. Farkas éhes vagyok.

Elpakolt az asztalon, én pedig letettem a pizzás dobozt. Ahogy felnyitottam a tetejét, hogy hozzáférjek végre egy szelethez, kopogtak.

-          Szia… sztok. – lépett be Gustav az ajtón.

Megdermedve néztem rá, baromi kellemetlen szitu volt.

-          Édesem! Hát te? – állt fel Lina.

-          Gondoltam megleplek.

-          Ez ma egy ilyen nap. – jegyeztem meg.

-          Épp ebédelünk. Beszállsz? – ment oda hozzá és megpuszilta.

-          Srácok, egyétek meg, nekem úgyis mennem kell. – csuktam vissza a dobozt és elvettem a táskám az asztalról.

-          Maradj. – szólt rám Lina.

-          Egyetek csak, én bekapok útközben valamit. Majd máskor folytatjuk. Sziasztok. – léptem is le villámgyorsan.

-          Hát ő? – mutatott utánam Gus.

-          Meglepett.

-          Hát sikerült engem is. Hogy került ide? Tudtommal nem beszéltek már egy éve.

-          Tegnap találkoztunk. Baj?

-          Hát te mondtad, hogy nem akarsz vele beszélni és felőled azt csinál, amit csak akar.

-          Nem tudom emlékszel-e, hogy ki nem nézte jó szemmel, hogy beszélek vele.

-          Hát azok után csodálod?

-          Ne gyere megint ezzel.

-          És most újra nagy a barátság?

-          Nem. Nem tudom. De szeretem őt, és nem akarom tovább nélkülözni. A legjobb barátnőm. És szinte az egyetlen.

-          Hát nekem mindegy.

-          Akkor ne szólj bele légy szíves.

-          Látom az ő meglepetése nagyobb örömet okozott, mint az enyém.

-          Jaj dehogy. Csak rég láttam és hiányzott. Most meg miattad elviharzott. Ki tudja, mikor merészkedik újra ide.

-          Majd te elmész hozzá.

-          Essenbe kocsikázzak minden nap, mert te rossz szemmel nézel rá, akárhányszor látod?

-          Essenbe?

-          Ott lakik.

-          És komolyan tart tőlem?

-          Nem sok oka van az ellenkezőjére.

-          Miért van olyan érzésem, hogy ha kéne, te őt választanád?

-          Te hülye vagy.

-          Hát ezért megérte hamarabb hazajönni.

-          Nem kértem.

-          Tök jó hatással van rád Viki. Remélem sokat fogtok találkozgatni.

-          Akkor találkozom vele, amikor akarok.

-          Na jó én mentem. Otthon találkozunk.

-          Szia. – tárta ki neki Lina az ajtót.

-          Szia. – nézett rá megvetően, majd kisétált rajta.

Na ezért nem tartottam jó ötletnek idejönni. Nem akartam találkozni senkivel Linán kívül. Lehet, vele sem kéne inkább. Ezt még át kell gondolnom.

Nem hívtam őt, és ezúttal ő sem engem. Gondolom tudta, hogy úgyis hívom, ha akarom. Ha meg előbb ő hív engem, úgyis lerázom.

Egy hétbe telt, mire úgy döntöttem, nekem hiányzik és kell, mint barátnő, így felhívtam. Megkértem, jöjjön el ő énhozzám. Legalább meglátja hol lakom és megismeri azt, akivel.

-          Szia. – puszilt meg a bejáratnál.

-          Szia. Gyors voltál.

-          Siettem. Gus üdvözöl.

-          Mi ütött belé?

-          Tetszett neki a tanácsod gyerek ügyben.

-          Akkor újra minden oké?

-          Alakulgat. – mosolygott

-          Na ennek örülök. De akár be is jöhetnél. Csak még van egy kis dolgom. Segítesz?

-          Persze. – jött be az ajtón. – Miben?

Elmentem a hálóba, majd pár perc múlva visszatértem egy becsomagolt ruhával a kezemben.

-          Ezt rám kéne szuszakolni, most érkezett. Nagyjából két hete kínlódunk a varrónővel, de van egy olyan gyanúm, hogy totál analfabéta a nő a szakmáját illetően.

-          Milyen ruha? – húzta le a cipzárt. – Ezt nem mondod? – kerekedtek ki szemei.

-          De.

-          Férjhez mész?

-          Előbb utóbb.

-          Mikor?

-          Hát pontos dátumot még nem sikerült kitűznünk, de ha minden jól megy, október elején.

-          És már meg van a ruhád?

-          Sok nyűg van egy ilyen szervezés körül. Én nem lennék képes egyedül megszervezni egy hónap alatt.

-          Én sem egyedül szerveztem. Ha te nem lettél volna, nem is tudom mikor mentem volna férjhez.

-          Ugyan. Ott volt Gustav is.

-          Tényleg a párod nem segít?

-          Most épp Ausztráliában van egy hete és még vagy két hétig nem is jön haza. Minden rám van bízva.

-          Te jó ég, férjhez mész és én még a nevét sem tudom.

-          Alan.

-          De mesélj róla. Mindent tudni akarok.