77. rész. És te tetted tönkre.

-          Aludhatok még egy pár napot nálatok, míg nem találok saját lakást? – szóltam nővéremhez köszönés nélkül a telefonba.

-          Ezek szerint nem ment valami jól a beszélgetés.

-          Kidobott a házból, visszakérte a gyűrűt és kiabált is velem egy keveset. Nem részletezném.

-          Egész nyugodt vagy.

-          Fél órát bőgtem egy parkolóban, mielőtt hívtalak. Csöves vagyok, az autómból lógnak ki a bőröndjeim és jelenleg csak te vagy, akihez mehetek.

-          Szó nélkül hugi. Gyere, várlak.

-          Nem sokára ott vagyok.

-          Jól van. Ja és Lina hívott. Mit mondjak neki?

-          Nem akarok beszélni vele.

-          Miért?

-          Mert csak azt mondaná, ő tudta előre, hogy ez lesz. És arra most nincs szükségem.

-          Oké, meg mondom neki, hogy te majd hívod.

-          Köszi.

-          Na szia.

-          Szia. – tettük is le.

Ahogy leraktam a telefont a helyére, már csipogott is. Sms. Alatta Georg neve.

„Így azért könnyebb kimondani…ég veled. Sajnálom, hogy nem előbb ismertelek meg és sajnálom, hogy így lett vége. Én eltűnök az életedből. De azt hiszem örökké szeretni foglak… Georg”

Már hívtam is.

-          Mi van? Elmész? Hova? Minek?

-          Visszaköltözöm Amerikába. Este indul a gépem.

-          Ez most komoly?

-          Igen. Az ügyvéddel már beszéltem, az üzlet összes rámeső része már a neveden van. Pár nap papírmunka, de el lesz intézve minden.

-          Leszarom! Komolyan elmenekülsz?

-          Nem. Én nem menekülök. Előbb elmegyek Tomhoz és beszélek vele.

-          És én?

-          Ennek semmi értelme.

-          De nem hagyhatsz itt csak így. – csuklott el a hangom.

Nem mondott semmit.

-          Hallod? Nem mehetsz el!

-          Nem maradhatok. Elvesztettem a legjobb barátomat, mert egy idióta voltam.

-          Azért mész el, mert tegnap azt mondtam, hagyj békén? Én azt nem úgy gondoltam.

-          Jaj dehogy. Tudom, hogy nem akartál megbántani. De jobb ez így.

-          Na ezt ne mond. Kinek jó?

-          Mindenkinek.

-          Engem megkérdeztél?

-          Nem szükséges. Neked van esélyed még helyre hozni Tommal a dolgokat, ha én eltűnök a képből.

-          De…

-          Nincs de. Sajnos nincs.

-          Ugye tudod, hogy ha elmész Tomhoz annak semmi értelme?

-          Valószínűleg tudom mi lesz a kimenetele, de állok elébe. Akarom, hogy tudja, mit miért tettem, mielőtt elmegyek.

-          Ne menj el. – kértem kétségbeesve utoljára.

-          Nem maradhatok. Kérlek. Ne haragudj rám. Talán egyszer…

-          Nem érdekel mi lesz talán egyszer a kibaszott jövőben! Menj csak. Menekülj el, élj boldogan. Hagyd itt, amit tönkre vágtál. – rá is raktam a telefont, nem óhajtottam tovább beszélni vele.

Nagyon dühös lettem. Vagy inkább mérhetetlenül csalódott. Ő is elhagy. Ő sincs nekem többé. Egyedül maradtam, két szék között a padlón landoltam pofával előre és még a kezeimet sem tettem ki magam elé tompítva a becsapódást.

-          Jövök! – hallatszott ki Bill hangja a házból, majd ajtót is nyitott.

-          Szia. Tom?

-          Haver, nem hiszem, hogy jó ötlet volna.

-          Muszáj. Csak beszélek vele, és itt sem vagyok.

-          Na jó gyere, de nem vállalok felelősséget.

-          Kössz Bill. Tényleg. Tudom, hogy…

-          Ne nekem. – vágott közbe. – Nem az én ügyem.

-          Igaz. – sóhajtott, majd belépett az ajtón.

-          Lent van.

-          Kössz.

Georg lelépdelt a lépcsőn, egyenesen Tomhoz.

-          Te mit keresel itt? – lökött el egy golyót a dákójával, ami természetesen ezúttal nem talált célt.

-          Beszélnünk kell.

-          Miről?

-          Sajnálom. Nem terveztem ezt az egészet. Nem akartam elvenni őt tőled. Egyszerűen csak beleszerettem, és ahogy megismertem úgy éreztem, le tudnám élni vele az életem. Nem tudtam nemet mondani, ellenállni.

-          Na ezt fejezd be.

-          Nem. Hallgass végig. Szeretlek, a legjobb barátom vagy, a testvérem. De már felnőttek vagyunk. Már másról szól az élet. Kockáztattam mindent Vikiért és nem bánom. Elveszítettem most a legjobb barátom és a szerelmem, de minden egyes percet megért, amit vele lehettem.

-          Ezt talán neki mond, ne nekem.

-          Nem. Én elmegyek.

-          Ja értem. Hazajöttél, szart kavartál, és most visszamész.

-          Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, mert valószínűleg én sem tenném a te helyedben.

-          Hogy tehetted? Komolyan! Szóltál volna, hogy belezúgtál, vagy mit tudom én. De te a saját házamban dugtad a csajomat. Befogadtalak, még rá is dumáltalak, hogy dolgozz vele, mert tudtam, az majd téged boldoggá tesz. Faszom, haver, ezt mégis hogy gondoltad? A ribancok csak jönnek mennek, de mikor lesz még egy gyerekkori barátod? Már másról szól az élet? Igen? Most már rámegyünk a barátunk csajára, mert itt a kapuzárási pánik? Tűnj el a házamból, tűnj el az életemből és vidd azt a hülye kurvát is magaddal, ahová csak akarod!

-          Ne mond ezt.

-          De ezt mondom. Nem tudok mást mondani. Legszívesebben bemosnék egyet, de nem lenne jobb tőle semmi.

-          De jobb lesz. Üss meg. Komolyan. Megérdemlem.

-          Faszt. Te még ezt sem érdemled. Szerettem őt! Megkértem a kezét, fel tudod ezt fogni?

-          Nem tudom, mit mondhatnék még. Mikor megkérted, egyszer és mindenkorra véget vetettünk mindennek.

-          Ó mily nagylelkűek vagytok. Szerinted nem tudom, hogy múlt héten is együtt voltatok Frankfurtban?

-          Az más volt.

-          Mégis mi?

-          Azt majd ő elmondja, ha úgy gondolja. Én nem tehetem. De nem történt köztünk semmi. Tiszteletben tartottam, hogy megkérted őt. Sosem gondoltam volna, hogy megteszed. Ha tudtam volna, soha nem kezdek ki vele.

-          Kurva jó, hogy mindenki jobban tudja, mit érzek. Tom úgy sem szereti Vikit, csak úgy eléldegél vele, mert jó az ágyban. Eszedbe se jutott megkérdezni engem, hogy mik a terveim vele? Mindenki tátott szájjal ült, mikor megkértem a kezét, mert senki nem hitte volna, hogy képes vagyok a jövőben gondolkodni.

-          Nem sok okot adtál eddig rá.

-          Mindegy. Megmentettél egy baklövéstől. Valószínűleg úgy sem bírtam volna vele maradni egy életen át.

-          Szeret téged.

-          Aha. Tök jó. Hát inkább szeressen téged. Legyetek boldogok, csak engem hagyjatok békén.

-          Sajnálom haver. Komolyan.

-          Hát tudod én is. A legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ekkorát fogok csalódni benned. Pont benned, akiért tűzbe tettem volna a kezem.

-          A barátod vagyok.

-          Nem. Nem vagy az. Megkérlek szépen, hogy menj el a házamból, és ne gyere vissza. Ne hívj, ne keress, mert ennek vége van. És te tetted tönkre. Egy ilyen emberre nincs szükségem.

-          Remélem, ez még meggondolod.

Tom újra megragadta a dákót, az asztal fölé hajolt, és lezárva a beszélgetést, már lőtte is lukra a következő golyót.

Georg sem szólt már, tudta, nem lenne értelme. – Szia. – búcsúzott el és felsétált a lépcsőn.

-          Bill. – szólt a kanapén ülő Billnek, aki hátrafordult neve hallatán. – Én elmegyek. Nem tudom visszajövök-e. Elköszönök.

Bill felállt és odasétált hozzá.

-          Ezt nagyon elcsesztétek.

-          Tudom.

-          Én láttam, mennyire szereted őt, habár nem tudtam, hogy ő az. De akkor sem így kellett volna.

-          Tudom. De már nincs mit tenni.

-          Vigyázz magadra haver. És jelentkezz néha. Tom meg majd megbékél.

-          Úgy legyen.

Bill magához ölelte barátját.

-          Tudod.

-          Tudom. – felelte, majd kibújt Bill öleléséből és kiment az ajtón.