Amint beértünk és felsorakoztunk,
az edző –az a gonosz, gonosz ember –előhúzott egy elemlámpát. A fénysugárral rámutatott 13 helyre a teremben: „Te állj oda, te oda....te meg amoda!” Aztán leoltotta a lámpát.
„Rendben! Kezdjétek!”
Van valami,amit meg kell értened az edzéseinkkel kapcsolatban. Mi komolyan vettük a wushu-t. De egy sem akadt közülünk, aki ne lazított volna egy kicsit, ha lehetősége akadt rá. Az edzőnek csak 2 szeme volt, nem tudott mindenkit egyszerre szemmel tartani.
Ha rád nézett, akkor kénytelen voltál erővel és figyelemmel teljesíteni.
De ha elfordult, akkor ellazítottad tagjaidat és pihentél egy kicsit.
És hogyha újra rád nézett? – A rúgások újra csodálatos lendületet kaptak, az ütések erőt, a hátak meghajoltak, a vállak kiegyenesedtek és újra a tökéletes wushu beállás szobrai lettünk.
Ez érvényes volt normális körülmények között –amikor volt fény –ha lett volna, ugyanúgy csináltuk volna, mint máskor. Csakhogy most sötét volt és nem tudhattuk, mikor villan fel újra az elemlámpa fénye. Mi lett volna ha az edző hirtelen rád világít és észreveszi, hogy épp egy kis „szünetet” tartasz? A büntetés iszonyú lett volna. Igazán féltünk. A koromsötét tornateremben senki sem láthatta, milyen keményen dolgozunk. Én olyan keményen edzettem, mint még soha...
Egészen addig, amíg rosszul nem léptem. Nem tudom, hogyan történt, hiszen nem láttam semmit, de egyszer csak rosszul léptem –talán valami egyenetlen helyre –és kibicsaklott a bokám. Borzasztóan fájt, de túlságosan féltem attól az átkozott elemlámpától, hogy abbahagyjam a gyakorlást. Szóval folytattam, még ha bicegve is.
Az edzés végre befejeződött.
Másnap reggel megtartottuk a mindennapos edzést. A lábam fájt.
Délután bemutatót tartottunk egy turistacsoportnak. A lábam még mindig fájt.
Este még egy bemutatót kellett tartanunk. A fájdalom egyre rosszabb lett.
Amikor vasárnap végre hazamentem, alig tudtam járni. Nagyon bedagadt a lábam. Nem tudtam, mi lehet a baj vele és nem mertem szólni senkinek.
Hogy miért nem? Mert azt tapasztaltuk, hogy a sérülésért való panaszkodás arra készteti az edzőt, hogy olyan pokoli feladatsorokat találjon ki neked, amelyek után megbánod, hogy egyáltalán említetted a sérülést. Mondjuk például, ha egy diák azt mondta neki, hogy fáj a karja – felmentést kapott az edzés alól?
„Hmm –mondta az edző –Igazad van. Nem kéne erőltetned a karodat. Miért nem csinálsz lábgyakorlatokat helyette?”
Kétezer rúgás, vagy ötezer felállás. Bármilyen indokkal előállhattál, hogy kibújj az edzés alól, az edző akár 10 féle módon is ki tudta védeni. Nem érdekelte, hogy valóban megsérültél vagy csak megjátszod. Mindig talált egy lehetőséget, amivel a tested másik részét gyötörhetted. „Fáj a térded? Rendben, nem kell futnod. Csinálj inkább ezer felülést!” Az új feladat még nagyobb fájdalmat okozott, mintha fájó térddel futottál volna. A panaszkodás csak rontott a helyzeteden. Megfogadtad, hogy a jövőben inkább befogod a szádat.
Hétfőn visszatértem az iskolába, de szörnyen sántítottam. Az edző, amikor meglátta a lábam állapotát, azt mondta, csináljak felsőtest-gyakorlatokat. És én álltam a tükör előtt és engedelmesen gyakoroltam az ütéseket. Aznap egy másik edző látogatta meg az osztályt. Meglátott engem a sarokban, és megkérdezte, hogy miért nem a töbiekkel edzek.
„Fáj a lábam” –mondtam
„Ó, akkor azért végzel kar gyakorlatokat! Mutasd csak a lábad, hadd vessek rá egy pillantást!"
Amikor meglátta a hatalmas daganatot a lábam helyén, félrehívta az edzőmet és azt mondta neki: „Talán kórházba kéne vinned ezt a gyereket. Lehethogy súlyos.”
Amikor megjöttek az eredmények, a felvételen tisztán látszott, hogy a csont eltört.
2 napig törött lábbal edzettem, mert féltem elmondani bárkinek is! Azt hiszem ez volt az első komolyabb sérülésem. Tulajdonképpen ma már csak nevetek rajta.
Elláttak egy nagy gipszkötéssel, amitől deréktól lefelé szinte lebénultam.
Szóval végre volt egy kis szünetem a wushu-tól?
Dehogyis!
Az elkövetkező pár hétben egy idősebb osztálytársam a hátán hordott ki a pályára. Amikor letett, minden nap karmozdulatokat kellett gyakorolnom. Ezret, kétezret...Senki nem hagyhatta abba az edzést –ez volt a szabály!
Az edzések végeztével az osztálytársam visszavitt a hátán a szállásra. Így ment ez pár hétig, amíg meg nem gyógyult a lábam. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
THE SITE