Kezdjük hát az elején...
A gyermekkori élményeink alakítják ki bennünk a világra és a spiritualitásra való nézeteinket. Az én esetemben ezek az élmények a tai chi gyakorlásában nyilvánultak meg, így fedeztem fel a világot: a kapcsolatot nő és férfi, tanár és diák, munka és élet között.
Sokan kérdezik tőlem, hogy azért kezdtem-e wushuzni, mert rossz gyerek voltam. A valóság az, hogy az engedelmesség mintaképe voltam. A csibészség csak később jött...
Igen, ilyen jó gyerek voltam. A családom édesanyámból, 2 nővéremből és 2 bátyámból állt. Én voltam a legfiatalabb. Amikor 2 éves voltam, édesapám elhunyt, ezért nem is maradt meg a képe az emlékezetemben. Mivel én voltam a legkisebb, az anyám soha nem engedett el úszni vagy biciklizni. Minden ami csak egy kicsit is veszélyes volt, be volt tiltva. Szóval amíg a velem egykorú srácok odakint játszottak, addig én, az engedelmes jókisfiú bent maradtam. Ha a felnőttek valamire azt mondták, „Ne nyúlj hozzá!” akkor szó sem lehetett róla, hogy hozzányúljak. Ezek a legkorábbi emlékeim. Ilyen környezetben nőttem fel.
Még akkor sem tudtam biciklizni, amikor elkezdtem az iskolát. Mindenki más tudta hogyan kell, csak én nem...egészen 14 vagy 15 éves koromig. Az úszás és a korcsolyázás is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyet minden gyerek tudott csak én nem. Édesanyám nem engedte és én soha nem próbáltam volna ki a háta mögött.
8 éves voltam, amikor elkezdtem az iskolát, vagyis 1 évvel idősebb, mint a többi osztálytársam. Valamilyen okból nagyon közkedvelt voltam a tanárok körében. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán mert mindig őszinte voltam és megtettem amit ígértem. Annyira szerettek, hogy kineveztek testnevelés felügyelőnek. Minden osztályból kineveztek egy-egy kimagaslóan tehetséges diákot felügyelőnek. A felügyelők segítettek a tanároknak rendet tartani, feljegyezni a hiányzókat meg ilyesmi. Voltak olvasás felügyelők, matek felügyelők is. A testnevelés felügyelőnek kellett vezetnie az 1-6 osztályosok tornagyakorlatait.
Szóval minden nap kint kellett állnom egy nagy emelvényen és vezényelni: „Egy-kettő, egy-kettő!” Sok ember nem ismeri a kínai iskolarendszert. Az első 2 óra utáni szünetben minden osztálynak fel kellett sorakoznia az udvaron. Mindenkinek gyakorlatokat kellett végeznie a hangfalakból szóló zenére. És én ott álltam, mindenkivel szemben az emelvényen és komolyan vezényeltem: „Egy-kettő, egy-kettő!”
Nem tudom, vajon jó dolog volt-e, hogy a tanárok így elkényeztettek, mindenesetre érdekesnek találom, hogy minden tesztet kiválóra, 100%-ra teljesítettem. Minden órán.
Egyszer előfordult, hogy tesztírás közben elfelejtettem kitenni egy írásjelet vagy egy tizedesvesszőt. Amikor kimentem a tanári asztalhoz, hogy leadjam a tesztet, a tanárnő megkérdezte: „Biztosan le akarod adni? Biztos vagy benne, hogy mindent átgondoltál?” Pont előttem volt az asztalon egy hibátlanul megoldott teszt... „Biztos vagy benne, hogy le akarod adni? Átellenőriztél mindent?” –kérdezgetett tovább.
„Húha”...hátra arc! Talán egy kicsit többet kellett volna dolgoznom a teszttel. Siettem vissza a helyemre, hogy kijavíthassam a hibákat.
Egyedül a zeneórák okoztak nekem problémát, ugyanis tökéletes botfülem volt. Valahányszor énekeltem, a dallam teljesen hamis volt. Tudtam, hogy nem tudok énekelni. A tanár is tudta. És akkor év végén....szóval minden diáknak egyénien kellett énekelnie. Mialatt vártam, amíg sorra kerülök, egyre idegesebb lettem. „Végem van” –gondoltam „Nincs menekvés” De nagyon szerettem volna kitűnő tanuló maradni. Nagyon komoly diák voltam. Amikor hazaértem az iskolából, az első dolgom az volt, hogy elkészítsem a házi feladatot. Amíg nem volt készen, nem vacsoráztam és nem mentem ki játszani. Lelkiismeret furdalásom volt ha mégsem fejeztem be. De ez a kemény munka sajnos mit sem segített az énektudásomon.
Szóval az énektanár végül kihívott. („A fenébe!”) Felálltam. „Li Lian Jie, neked ma fáj a torkod, igaz?” kérdezte a tanár. Néztem egy nagyot...”Tessék?” Itt volt az alkalom a menekülésre. De az édesamyám arra tanított, hogy soha ne hazudjak, úgyhogy csak álltam ott tátott szájjal a meglepetéstől. A tanár pedig így szólt:
„Mivel fáj a torkod, ma nem kell énekelned! Ülj le! 100%!" | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
THE SITE