Windorweh egy kicsi, eldugott város a Rém-hegység lábánál. A magaslatok tetejét sosem lehet látni, egész évben sûrû, fehér felhõk takarják el õket a kíváncsi tekintetek elõl, és nagy valószínûséggel hó fedi mindahányat. Senki – ép eszû, jó szándékú ember legalábbis semmiképp – nem merészkedik a hegyek közé, és nem próbálja megmászni a fekete, kopár sziklákat. Már a kinézetük is vészjósló. Egy õsi legenda szerint rettenetes szörnyek lakoznak ott, és ezer évenként elõbújnak, hogy földig rombolják a várost. Ezzel magyarázzák, hogy közel s távol nem élnek emberek. A közhiedelem szerint rémségeket, de csontig hatoló, jeges szelet mindenképp, rejtõ hegység északon és keleten öleli körbe a várost, és a környező medencét.
Dél felõl, nagy messzeségben, hatalmas síkság terül el, sok napsütéssel, és meleggel. De persze idáig sok-sok kilométeres átmenet vezet. A déli szél, ami nyáron gyötri a lakosokat, szárazságot és nagy meleget hoz magával. Ilyenkor az emberek bemenekülnek az otthonaikba, hiszen tudják jól, a nyári hőséggel nem vehetik fel a harcot. Ráadásul ahogy egyre délebbre halad valaki - már ha önszántából átvágna a bevetett területeken, és azokon túl, nem találna élhető helyet. Egy jódarabig még termékeny, élelmet biztosító a föld, de aztán nagyon lassan, nagy átmenettel, de elsivatagosodik a táj.
Windorweh másik szomszédja a nyugati irányban elterülõ lankás, mezõkkel tarkított erdõ. Itt él ugyan néhány vadállat, de azok többsége jobban tart az emberektõl, semhogy megtámadja õket. Az egyetlen kijárat a külvilág felé a városból erre vezet. Csupán két keréknyom, ahonnan már kipusztult a fû. De a legtöbben sosem jártak a városon kívül. Ezt az utat fõként a kereskedõk használják. Hiszen az erdõtõl keletre nyílik az óceán, és ott rengeteg a kikötőváros. Csak hát több heti járásra van innen.
De ne kalandozzunk most olyan messzire, térjünk vissza Windorwehbe. A város egy mély gödörben terül el. Ez egyrészt védelmet jelent, vadállatok alig-alig jutnak le ide, másrészt viszont baj esetén a menekülés nehézségekbe ütközne. A várost a köznyelv két részre osztja: küldõ Windorwehre és belsõ Windorvehre. Külsõ városrészen tulajdonképp a meredek, csaknem függõlegesen a magasba emelkedõ sziklafalat, és az abba vájt lakásokat értik. Kemény, szívós kövek, a Rém-hegységhez hasonló anyagból. A falba süllyesztett lakhelyeket fa deszkákból tákolt, de legalább gyantával vízhatlanná tett ajtók zárják, és mindegyiken egy-egy beleégetett szám díszeleg. Házszám, természetesen. A lakások mindegyike több méter magasan nyílik, így a feljárást valahogy biztosítani kell. Ezt pedig létrákkal oldják meg, melyeket a bejáratok elõtt végigfutó párkánynak támasztanak. Ezek a párkányok nagyon praktikusak, hiszen így nincs szükség minden lakáshoz külön létrára, elég úgy 10-15 ajtónként egy. Meg hát így egyszerû átmenni a szomszédokhoz. A teraszok mentén természetesen korlát óvja az embereket a leeséstõl. Így néz hát ki külsõ Windorweh, amely körülöleli a város belsõ részét.
Belsõ Windorweht számos sziklatorony alkotja. Olyanok, mint a tanúhegyek, amelyek szilárdan állnak, míg körülöttük pusztul a táj, s kövezetük csíkjain szemmel követhetjük az idõ múlását, a talajrétegek lerakódását. Csak ezek roppant hosszúkásak, karcsúak. Mintha igazi tornyok lennének. Ezekbe is barlanglakásokat vájtak, az ajtók elé, körbe a tornyon pedig peremet faragtak ki, vagy ha ez nem volt lehetséges, hát ácsoltak fából. A korlát ugyanolyan rudakból készült, a feljárást ugyanúgy létra biztosítja, akárcsak külsõ Windorwehben. A tornyokban is, és a falakban is voltak úgynevezett létralyukak. Ahogy a létra felfelé ágaskodik a földrõl, odafönt nem egy lakás bejárata van vele szemben, hanem egy alagút, ami rövidebb, mint a létra, - de a tornyoknál egészen a tetõig nyúlik - kétszer szélesebb, és ugyanolyan szögben emelkedik. Belõle pedig két, vastag kötél nyúlik ki, végükön kampóval, melyek a létra felsõ fokába kapaszkodnak. Hogy ez mire szolgál? A létralyuk közepénél – a tornyok esetében, hiszen ott az alagút folytatódik a tetõig – egy kis üregben csörlõ található. Ebbe a kis üregbe, valamint a felszínre a létralyukon belül, a létra felvonására szolgáló csúszda mellett kialakított lépcsõn lehet feljutni. A csörlõ mozgásba hozása – hiszen hatalmas, súlyos létrákról van szó – 3-4 embert is igénybe vesz. Ezt a szerkezetet aztán kibiztosítják, és néhány méterrel megemelik a létrákat. Miért lehet szükség olykor a létrák felvonására? Az esõ és a folyó miatt. A város vízellátását egy kisebb folyó biztosítja, ami a Rém-hegységbõl ered, és vízesésként érkezik meg a város mélyedésébe. Tél végén, hóolvadáskor ez a folyó megárad, s olykor egy-másfél méteres víz borítja el Windorweh alját. A fából készült létrák viszont a vízben állva elkorhadnának, s veszélyesé válnának.
Most beszéljünk egy kicsit azokról, akik a létrákat használják, a lakókról. Ebben a világtól ennyire elszigetelt városkában szinte teljes önellátásre rendezkedtek be. Nem csak élelmezés szempontjából, hanem minden más igényt tekintve is. A városban van egy orvos, vannak mesteremberek, kézművesek, de még tanítók is, így a fiatalság nem marad okítás nélkül. Belső súrlódások, ahogy minden közösségben, itt is akadnak. Nem jóbarátja mindneki mindenkinek, de egymásra vannak utalva, így ha igazán szükésges, például a tavaszi áradások idején, segítik egymást.
Ez hát Windorweh, melyet másik – roppant találó – nevén a Szelek Városának is hívnak.