„Bildnis eines jungen Mannes”

Egy Dürer-kép mosolyában

A bejáratnál az idegen-vezetőnő mikrofonokat oszt ki, mellyel a legnagyobb zsivajban is követhetjük a beszédét, a szerkezet valamelyest kiszűri a zajokat. Fél fülünkre akasztjuk, s igyekszünk a nő után.

Az általa összeállított Dürer-életrajz portrét kínál az ötszáz évvel korábban élt, magyar származású, isteni küldetéstudattal felruházott, s korának egyik legismertebb és legelismertebb grafikusáról. Dürer ugyanis grafikusként indult, csak később dobbantott a festészet dobogójára.

Láthattuk első, ezüstpálcával készített önarckép-rajzát. A módos és magas társadalmi megbecsültségű Ajtósi ötvösmester nehezen törődött bele, hogy fia „csak” festő kívánt lenni. Az újkorban a festő ugyanis jóval az ötvös alatt állt a társadalmi ranglétrán. Ám a fiatalember tehetsége és megszállottsága meggyőzte az apát.

Dürer mélabúra hajlott. Aki az élet mélységeit átfolyatja magán, az nem üdvözölheti minden órában a derűt. Festői világában külön helyet jelölt ki magának. Modelljei is a saját helyét mutatják: Istenanya. Önarckép. Apa. Anya. Döbbenetes aprólékossággal készített metszetek, festmények.

A kiállítás plakátja a Kesztyűs önarckép-et kínálja látásra. Meg a Nyul-at. Percekig várni kellett, míg az előttük csoportosuló embertömeg közelebb engedett a képhez.

A vezetés végén egyedül jövök vissza a termeken. Próbálom emlékezetembe vésni azokat a festményeket, amelyek láthatását nem gátolja embertömeg. S keresgélésem közben valami megállít.

Egy falon kisméretű olajfestmény. Világít. Egy arc, a fejen asszonyi főkötőre emlékeztető sapka, mely alól a bal fül fölött kibukkan a szőke haj. Szabálytalanul, nem egy vonalban, nem egy síkban ülő szemek. Világosak, szinte savószínűek - mégis valószínűtlen sugárzással néznek. Az orr szinte görbe, pajkos. És a száj: mi is a különös ebben az arcban?

Fentről le hosszában két jól látható repedés: az ötszáz év nyoma. S közöttük több kisebb hajszálhasadék alakult ki. Mégis él az arc. Néz, mosolyog. Éles kontúrral különül el a festmény hátterétől, kilép a képből. Ott áll velem szemben, szinte a kezét nyújtja - bár fölösleges: ismerem. Ismerem ezt a fiatalembert. Ott él bennem a mosolya, bal szája széle huncutul lefele görbül, bár nem fogható rá, hogy mórikálná magát. Egyszerűen csak ragyogóan mosolyog az ifjúság megfellebbezhetetlen önbizalmával. Talán tudja, hogy vonzó, s ezért a mosoly? Vagy egyszerűen csak örül a szép ruhának, örül az alkalomnak, hogy ecsetvégre kapta a művész. Bildnis eines jungen Mannes. Egy ifjú arcképe. Ruhájáról ítélve módos polgárcsalád sarja. Még nőtlen. Teste még törékeny, bőre átlátszóan világít.

Időnként elém bújnak a látogatók, megnézik a feliratát, elsietnek. Nekik nem beszél, hozzájuk nem szól. Kicsit feszélyez, hogy már percek óta a szemébe nézek. Eltávolodom a képtől. Mely viszont szemsugarával visszahúz. Ismét eléje járulok. Nézem. Agyam lázasan issza a vonalait. Ragyogó tiszta arc, szabálytalanul ülő szemek, a háttértől élesen elkülönülő arcél. Szőke haj, sapkába szorítva, melyből kicsusszanni készül pár fürt, a homlok közepes. Ezek a vonások bárkié is lehetnének. S az arc részleteiben nem is mondható szépnek. Inkább összhatásában sugároz csöndes harmóniát. Mely felkavar. Él ez a kép bennem. S most tükröt tart neki ez itt a falon. Hol láttam ezt az arcot? Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk. Talán húsz éve. Talán régebb. Talán most.

Elmondhatom, hogy a legnagyobb élményem Bécsben egy Dürer-portré volt. Addig néztem, amíg gyülekezni kezdtek körülöttem az emberek. Egy-egy lány már hosszabb másodpercekig állt előtte. Szinte mindenki megnézte a feliratát. S én még mindig ott álltam. Ennyi mélység és szégyenítő megdöbbenés után bosszúsan elfordulok, s megyek.

Már a kinti termekben járok, elszorul a szívem, s enyhe bűntudattal visszamegyek. Már az ajtóból sugárzik. Világos, határozott kontúrú arca messzire süt. Csodálkozom, hogy miért nem verődik tömeg köréje. Ennyi szépség, ennyi meggyőző magabiztosság láttán. S az a mosoly. A Mona Lisa mosolya jut eszembe, melyről annyit írtak, annyit szóltak, s amely számomra néma-semmitmondó. Csodálkozom, hogy ezt a mosolyt itt nem látják.

Dürer minden modelljének szabálytalan az arca, akárcsak ennek, s mégis szépek. Óriási művészet így megszólaltatni egy alakot. Ez az ifjú ember sugárzik, beszél. Körülötte minden néma. Vajon honnan szerezte Dürer ezt a modelljét? Ismerte-e személyesen? Beszélő viszonyban volt-e vele? Ő akkor már idősebb, szinte az apja lehetett volna. Vajon beszélgettek-e közben, amíg festette? Vagy inkább hallgattak mindketten. A szónak nem lehetett helye ebben a viszonyban. Röpke szavak… A testem elnémult… Ó nem, egészen csodás… - Mit mondott egymásnak a két test? Szólt-e a lélek? Vagy csak az ecset járt szótlanul vászon és paletta közt?

Azt mondják nincsenek véletlenek. Mert nem lehet véletlen, hogy ez számomra nem marad egyszeri viszontlátás. Egy ifjú képmása - mely a budapesti Szépművészeti Múzeumból van itt. December elején már hazakerül. Ha tehetem, meglátogatom.

Lemegyek a múzeum alatti könyvesboltba, abban a reményben, hogy találok róla képeslapot. Nincs. A vendégművekről nem készültek képek. Hosszas böngészés után megtalálom egy albumban. A reprodukció kiábrándít. Az eredetileg kontúrtalanra készült, belső megvilágítással ragyogóvá tett képet a repró ügyetlen ecsetvonással választja el a háttértől. A papír rossz minőségű. Leteszem a kiadványt. Ítéletet mondok az otthon lapozgatott művészeti albumaimról is. A jó szándékú pedagógiai fogás így nemcsak elsikkad, hanem visszájára fordul. Egy ilyen albumban egyetlen mű sem válik a maga valóságában úgy láthatóvá, hogy esztétikai élményt nyújtson. Nem hogy a megrendülést, a ráismerést sejttesse, amit átéltem odafent a kiállító teremben.

Akkor fájó lélekkel váltam meg tőle. Metszően ragyogó arcéle annyira bevésődött az emlékezetembe, hogy ma is látom. A mosolya felidézésével fösvénykedem. Visszatartom: talán az a legfájóbb. Az a mosoly. Az a mélyről jövő, nyugodt, kicsit lekezelő, kicsit sajnálkozó, befelé sugárzó mosoly. A kép kifelé ragyog, miközben befele néz. Erővonalai visszavisznek a lélek mélyére. A mosoly egy útjelző. Nyiss felém, s vigyél magaddal, miközben visszafordulsz önmagadba. Kicsit mindentudó, kicsit fellengzős. De nyugodt, magabiztos, harmóniát sugárzó. Talán engem türköz - másságában is? Egy hajdani - majdani másom?

Furcsa, hogy vannak ilyen találkozások.

A boldog viszontlátás reményében: Budapesten.

Albrecht Dürer (Nürnberg, 1471. május 21. - 1528. április 6.): Ifjú képmása, 40x28 cm, 1512. Modellje a tizenéves Endres Düres, Albrecht Dürer öccse. Szépművészeti Múzeum, Budapest. Második példánya: Férfi képmás, 1504/1514. Albertina, Bécs.