7 ével ezelőtt
A peremvidék utcái zsúfoltak voltak és koszosak. A házak sötéten magaslottak a lelkek fölé, ám még így is ideális nap volt a sétálásra. Hát még annak, aki el akart szabadul Soul city szabályaitól és nyüzsgésétől. Sarusha komótosan sétált, céltalanul, míg tekintette végig az eget kémlelte. Elmélázva lépdelt a poros úton, mikor hangos szóváltásra, kiabálásra lett figyelmes. Követte a hang forrását, ahol három nagydarab ember próbált kifosztani egy fiatal lányt.
- Engedj el te tuskó! – kiabálta, miközben próbálta lefejteni magáról a szorító ujjakat.
- Ugyan, aki ilyen ruhában járkál, a peremvidéken annak biztos van pénze.
- Hagyjátok békén! – kiáltotta Sarusha, majd a lány segítségére sietett. Pár jól irányzott ütés után a támadók elfutottak.
- Egyedül is boldogultam, miért segítettél? – kérdezte kicsit szemrehányóan a lány.
- Mert olyan nagy ember akarok lenni, mint Abarai Renji. Te pedig bajban voltál, még szép, hogy segítettem!
- Mint Renji… - kérdezet vissza a lány.
- A nevem Hinamori Sarusha – mutatkozott be egy széles vigyor közepette a fiú.
- Seabee. Csak így simán! – vágta rá gyorsan a lány, miután látta a kíváncsiságot a fiú szemében.
- Rendben simán Seabee, menjünk vissza Soul citybe – azzal Sarusha kézen ragadta a fiatal lányt és elindultak biztonságot jelentő városba, ahol útjaik elválltak, még, ha nem is örökre.
Soul city csöndjét két barát nevetése törte meg. Vidám beszélgetésük nem árulkodott az elvállás keserűségéről. Bár fiatalok voltak még, tudták, hogy mit jelent búcsúzás, és bíztak a viszontlátás reményében.
- Hé, Reita. Biztos mindenkitől elbúcsúztál? – kérdezte kíváncsi tekintettel a másik fiú, szőke tincsei alól kikukucskálva.
- Persze, a fontosabbaktól mind – vigyorgott az említett.
- Biztos klassz lesz újra a családoddal!
- Azért megyek vissza, hogy tanuljak, és erősebb legyek. Így, ha újra találkozunk, már semmi esélyed nem lesz ellenem, Tai – vigyorgott fölényesen Reita.
- Majd meglátjuk! Minden alkalmat megragadok a gyakorlásra, és be fogok kerülni a 11. osztagba – válaszolta magabiztosan Taisuke.
- Akkor hát a legközelebbi csatánkig, minden jót! – köszönt el végül Reita, majd kilépett a hatalmas ajtón, és elhagyta Soul city területét. Az ígéretük, hogy győztessek, lesznek, adott erőt a küzdelemhez és megmérettetésekhez.
4 ével ezelőtt
A 6. osztag kapitányi szobájában nagy volt a zűrzavar. Az asztal ki se látszott a papírhalmok alól, és a tömérdek ember nagy hangzavart okozott. Az íróasztal másik végén helyet foglaló férfinak fogytán volt a türelme, és szemei ijesztően fénylettek.
- Csend legyen! – állt fel végül a székéből – mindenki hagyja el a helységet. Azonnal – mondta ingerülten a kapitány – kivéve téged – mutatott a sarokban meghúzódó lány alakjára, aki nagy lendülettel lökte el magát a faltól, hogy engedelmeskedjen a felszólításnak.
- Rendben – felelte, majd ugyan azzal a lendülettel felvette előbbi pozícióját.
- Na, végre megtaláltam kapitány – lépett be az ajtón az osztag hadnagya, aki csak pár hónapja dicsekedhet ezzel a ranggal, ám ez idő alatt is sokak megbecsülését nyerte el – merre van a lista a 6. osztag új tagjainak a nevével?
- Valahol… itt – nézett a zsúfolt asztalra Renji, és reménytelen sóhajtással huppant vissza a székbe.
- Kicsit elmaradt a pap… ír mun… - dadogta Sarusha, kapitánya felvillanó tekintetétől – nem fontos… - fejezte be végül, majd az ablak felé fordult ahol észrevette a némán álldogáló lányt. Egy pillanat alatt jött a felismerés szikrája – hé! Nem hiszek a szememnek. Soha nem gondoltam, hogy még találkozunk! – lelkesült fel Sarusha, melyre a kapitány is felfigyelt és gyanakvó tekintete minden mozdulatát követte a hadnagyának.
- Ismerjük egymást? – kérdezett vissza a lány, széles vigyor közben, pedig nagyon is jól emlékezett még a fiúra.
- Hát… azt nem mondanám… de én segítettem neked kint a… - folytatta Sarusha, de a lány egy gyors mozdulattal betapasztotta a fiú száját.
- Jól van, jól van. Csak hallgass - szólt Seabee, miközben Renji felé tekintett.
- Tudtam én, hogy nem lehet engem elfelejteni – mosolygott Sarusha, és egy laza mozdulattal összekócolta a lány haját – jól megnőttél azóta, hogy… - folytatta, de ekkora a kapitány megjelent mellettük.
- Zaklat téged? – kérdezte Seabeetől, miközben tekintette végig a fiún maradt, aki zavartan pillantott, hol a kapitányra, hol pedig a lányra.
- Nem, csak ismerkedünk. Nem kell felkapni a vizet – mosolygott Seabee – jut eszembe, még be sem mutatkoztam rendesen – fordult Sarushahoz – a nevem, Abarai Seabee, én vagyok a 3. tiszt – mondta, majd kisétált a szobából.
- Abarai? – kérdezte hüledezve, majd zavartan kacsintott a kapitánya felé, aki ölbe tett kézzel állt mellette, arcán pedig széles vigyorral.
- Ha már ennyi időd van, igazán végezhetnél a papírmunkával. Nem sokára én is csatlakozom hozzád – mondta Renji, majd ő is távozott a helységből.
Az épületek között két régi barát sétált. Sok rosszat megéltek, de a kitartásuknak köszönhetően elérték a kapitányi szintet, melyet mások is elismertek.
- Hallottad ki lett a 11. osztag új hadnagya? – kérdezte széles vigyor közben Hisagi, miközben arcára elégedett mosoly ült ki.
- Első kézből, Sarusha egész héten tőlem kérdezte tudok e már a 11. osztagról valamit – válaszolta Renji, majd arcára fáradt mosoly ült ki.
- Kölyök koruk óta jóba vannak. Bár Tai nagyon a lelkére vette, hogy Sarushaból előbb lett hadnagy – mosolygott zavartan Shuuhei.
- Ezért kerül a 11. osztaghoz? Nehéz elhinni, hogy a te fiad. Egyikőtök sem ilyen heves… - mondta Renji, de végül nem fejezte be a mondatot látva barátja izzó tekintetét.
- És mi van Seabeevel? Nem is emlékszem mikor láttam utoljára- váltott témát Shuuhei.
- Yoruichi vette gondozásba az utóbbi időben. Annak a nőnek nem lehet nemet mondani… - sóhajtott Renji, miközben szemei végigjárták a környéket, mintha attól tartana, hogy az említett, a következő pillanatban előugrik valamelyik ház ajtajából.
- Héé! Tai! – jött egy hangos kiáltás az egyik kapu oldalából.
- Mi van Sarusha? Nincs sok időm, úgy, hogy, ha lehet, gyorsan mondjad!
- Mióta lettél te ilyen fontos ember? – kérdezte egy gúnyos mosoly közben Sarusha.
- Mindig is az voltam – vigyorgott Tai.
- Na persze… Amúgy hol voltál egész nap? Mindenki téged keres, te meg eltűnsz a föld felszínéről, úgy, hogy még én sem tudom, mi van veled. Ez árt az imidzsemnek.
- Bocs. Anyám nem hagyott más lehetőséget. De persze ez is csak egy újabb alkalom volt a szakéra – vigyorgott Tai.
- Na és milyen a 11. osztagnál? – kérdezte kíváncsian Sarusha.
- Mit számít ez, egy napig sem bírnád itt – vigyorgott Taisuke.
- De magabiztos lettél, akkor itt helyben bizonyítom be, hogy jobb vagyok nálad – mondta izzó tekintettel Sarusha.
- Mutasd, mit tudsz – felelte Tai, majd már nyúlt volna a kardjáért, de egy női hang a két fiatal közé állt.
- Sarusha! Olyan rég voltál már nálunk. Nincs kedvetek átugrani Momoval? Taisuke is örülne a társaságodnak – mondta Matsumoto széles mosollyal az arcán.
- Persze, csak azért akarod, hogy jöjjenek, mert nem fogyott el az összes szaké – szólt közbe karba tett kézzel Taisuke.
- Ne legyél ilyen Tai-chan. A volt kapitányomra emlékeztetsz… – mosolygott elgondolkozva Rangiku.
- Ne hívj Tai-chan-ek! – szólt közbe kissé ingerülten Taisuke.
- Tényleg Tai-chan, nem fogsz elkésni a kapitányodtól? – kérdezte alantas mosoly közbe Sarusha.
- Te pedig végképp ne hívj ezen… - mondta vöröslő fejjel Tai, majd eszébe jutott a találkozó a 11. osztagnál – a fenébe, el fogok késni – hadarta, majd a következő pillanatban szapora léptek közepette elhagyta a területet.
2 ével ezelőtt / Karakura város
A gimnázium termei és folyosói lassan kiürültek. A diák sereg egy emberként lépett a szabad levegőre, hátra hagyva egy újabb tanévet. Az előttük álló szünet és a nyár gondolata feledtette velük minden bajukat. Így volt ezzel Kurosaki Orime is, aki sietős léptekkel tartott hazafelé, nem számolva azzal, hogy valaki hátulról meglepi.
- Hova sietsz ennyire Orime – kérdezte egy rikító szempár a sötét hajtincsek árnyékából.
- Megijesztettél Raven – felelte kissé zavartan a lány, majd könnyed mozdulattal füle mögé igazította előre hulló haját.
- Túl merev vagy. Majd én, felvidítalak – válaszolta széles mosoly közben Raven.
- Sajnálom, de sietek haza. Holnap elutazunk, és még össze kell pakolnom – hadarta Orime, és próbálta nem kiszínezni a valóságot.
- Ez esetben haza kísérlek – felelte, majd átvetette karját a lány vállán.
- De még előtte beszélnem kell… - folytatta Orime, majd tekintette megakadt egy fiún, aki tőlük nem messze sétált egy könyvel a kezében – Yoruval. Megígértem neki, hogy… még beszélek, vele mielőtt elmegyek – mosolygott Orime, majd gyorsan megfordult és kibújt a fiú karja alól és egyenest Yoruhoz futott, akit meglepett a feléje viharzó lány támadása.
- Segíts ki. Kérlek, tégy úgy, mint ha beszélgetnénk – nézet a fiúra könyörgő szemekkel Orime.
- De hiszen beszélgetünk – válaszolta Yoru.
- Oh… ez igaz – mosolygott zavartan Orime.
- Ne izgulj, már elment – mondta Yoru, majd továbbindult.
- Tényleg. Köszönöm – nézett körül a lány, majd követte Yorut.
- Meddig akarsz előle menekülni?
- Ameddig lehetséges.
- A nyáron ez még megoldható, de az új tanévben nem lesz könnyű dolgod.
- Majd kitalálunk valamit – mosolygott Orime.
A sötét, fülledt éjszakában két shinigami sétált a megvilágítatlan utcák homályában. Rukia kihasznált minden lehetőséget, hogy Karakura városába jöhessen, ám mielőtt találkozhatna régi barátaival, a hivatalos ügyekben kellett eljárnia.
- Miért ráncigáltál engem is magaddal – kérdezte egy fáradt hang, hatalmas ásítás közben.
- Ezzel is tanulsz valamit, Asako – mondta a nő, miközben hátra pillantott lányára.
- És most hova megyünk?
- Át kell adnom néhány információt egy barátomnak. Előbb őt látogatjuk meg.
- Nagyszerű, tehát halálra fogom magam unni – ásította Asako.
- Lesz ott egy veled közel egykorú fiú. Biztos jól ellesztek – mosolygott Rukia, ahogy visszagondolt az itt eltöltött időkre – itt is vagyunk – mondta majd óvatosan benyitott az ajtón, Asako pedig követte. Pár lépést tettek, meg amikor egy hang köszöntötte őket.
- Látom kopogni még nem tanultál meg, Rukia – jelent meg az egyik ajtóban Ishida alakja.
- Nyitva volt az ajtó. Hol tudunk beszélni? – tért a lényegre a shinigami.
- Gyere utánam – mondta Ishida, majd beléptek a hozzájuk legközelebb eső szobába. Asako csak figyelte, ahogyan felnőttek eltűnnek az ajtó túloldalán.
- Egy darabig nem fognak kijönni – jelent meg egy fiatal fiú a lépcső aljánál.
- Azt gondoltam – mosolygott Asako.
- A nevem Uryuu Reidon. Ha szeretnéd, szívesen körbe vezetlek – mondta egy bátorító mosoly közben a fiú.
- Hitsugaya Asako, mehetünk – válaszolta a lány, majd követte Reidont fel a lépcsőn.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
