57. rész. Engesztelő vasárnap.

Szombat este hétkor szállt le a gépünk és egy óvatos szájra puszival váltunk el a reptéren. Egyből hazamentem, ahol Tom aludt a kanapén. Az asztalon előtte egy halom papír hevert. A cork-i ház papírjai. Átnézegettem őket és mindenhol az én nevem állt. Mint kizárólagos tulajdonos. Az aláírásomra vártak a papírok, a jelenlegi tulaj már mindenhol aláfirkantotta.

Tom tényleg megvette nekem azt a házat. Csak úgy vett nekem egy házat Írországban. Talán ez valamiféle jel arra, hogy hosszú távon velem akar lenni. Vagy tényleg csak a lelkifurdalás vezette őt akkor és ott. Én nem is vettem akkor komolyan. De itt van egy hatalmas összeg, amit kifizet egy házra azért, hogy engem boldoggá tegyen.

-          Mikor jöttél? – nyöszörgött.

-          Egy pár perce.

-          Szia. – ült fel és megpuszilt.

-          Ez most komoly? – mutattam a papírhalmazra.

-          Igen. Írd alá és már faxolom is.

-          Miért veszel nekem házat?

-          Mert szeretnéd. És mert így bármikor mehetünk oda, amikor csak kedvünk tartja.

-          De te nem szeretetsz ott lenni.

-          Baba mi bajod?

-          Semmi.

-          Azt hittem örülni fogsz.

-          Örülök.

-          Csak?

-          Nincs csak.

-          Akkor de?

-          De ez nagy dolog.

-          Az, hogy összeköltöztünk nem volt elég nagy dolog? Ez csak egy ház. De ha nem szeretnéd, csak szólj. Jól fog jönni másra is az a pénz. – kezdte összeszedni a papírokat sértődötten.

-          Jól van, ne haragudj. Csak meglepődtem.

-          Hát én a meglepődésnek pozitívabb formájára számítottam.

-          Csak fáradt vagyok. – jöttem harmat gyenge magyarázattal.

-          Akkor szeretnéd ezt a házat?

-          Nem. – feleltem. – Nem most.

-          Akkor mikor?

-          Amikor majd nem lelkifurdalásból veszed.

-          Nem értelek. De a te dolgod. – levágta a papírokat a földre és felállt. – Lent leszek. – szólt még hozzám, majd lement az alaksorba.

Nem mentem utána. Utáltam magam és féltem, ha újra a szemébe kell néznem, képes vagyok mindent bevallani.

Lezuhanyoztam, magamhoz vettem egy üveg bort és köntösben felmentem a padlásra. Volt már párszor ilyen. Ő a saját zugában, én az enyémben. De rendszerint az ilyen alkalmak előtti vitát ő váltotta ki. Most én vagyok a hunyó és nagyon bánom. De nem fogadhatok el egy ekkora ajándékot, mikor a legjobb barátjával töltöttem a hétvégét. Nem tehetem. És ha egyszer szakítunk? Mi lesz a házzal? Visszaadom neki? Kifizetem? Nem, ez így sehogy sem jó.

Fél óra múlva Lina hívott. Volt egy olyan érzésem, hogy ennyi idő alatt ment körbe a lánc… és tényleg.

-          Hahó. – szólt bele, mikor felvettem.

-          Szia.

-          Mi újság? Milyen utatok volt?

-          Jó. De mivel tudod, hogy itthon vagyok, én tudom, hogy nem ezért hívtál.

-          Miért nem kell az a ház?

-          Nem akarok most ebbe belemenni.

-          De azt tudod, hogy Tom azt hiszi, van valakid?

-          Mi van?

-          Szerinte azért nem fogadod el a házat, mert úgy sem tervezel már vele közös jövőt.

-          Ez hülye.

-          Na ezt mond meg neki is. Ő hívta Billt, Bill pedig Gustavot. Biztos azt gondolták, ő úgyis elszólja magát, ha tud valamit. Gus engem faggatott, én meg gondoltam felhívlak téged.

-          Szeretem őt Lina. – jött ki belőlem és elsírtam magam.

-          Na jó, ki vele. Mi bajod van? Terhes vagy?

-          Dehogy.

-          Akkor?

-          Semmi baj nincsen.

-          Akkor csak én hallom rosszul, hogy sírsz?

-          Beszéljünk később.

-          Hívj fel, ha már lehet veled beszélgetni. Őszintén.

-          Jó.

-          És bármi van, fel a fejjel.

-          Igyekszem.

-          Na szia.

-          Szia. – nyomtam ki a telefont.

Tudja. Tom tudja, hogy megcsalom. Hogy is gondolhattam, hogy nem veszi majd észre?

A telefonom ismét pittyogni kezdett, üzenet érkezését jelezve.

„Tudunk beszélni?” – tette fel ezt a kérdést Georg.

„Nem igazán.” – írtam egyből vissza.

Nem jött válasz. Biztos azt hitte, Tommal vagyok és azért nem kéne tovább üzengetni vagy telefonálni.

Jobb ez így, nem akartam most beszélni vele.

Mikor úgy döntöttem, összeszedtem magam, lementem Tomhoz. Az ágyunkban aludt, háttal az én helyemnek.

Kibújtam a köntösömből és befeküdtem az ágyba. Én is hátat fordítottam neki és elaludtam.

Reggel korán kidobott az ágy, Tom még ott szuszogott szanaszét tett végtagokkal mellettem, ahogy szokott.

Belebújtam a melegítőmbe, beugrottam a kocsimba és elmentem bevásárolni. Engesztelésre szántam a mai napot. A kedvencét készítem neki, és ágyba viszem. Megvettem minden hozzávalót és siettem haza. Benéztem a szobába, ő még mindig aludt, de már más pozitúrába. Az oldalán feküdt és a kispárnámat ölelte. Becsuktam az ajtót és mentem a konyhába.

Csúsztatott palacsintát készítettem, és facsartam neki frissen narancslevet mellé. Már épp a csokimázat csurgattam a palacsintaépítmény tetejére, mikor Tom ijesztett rám a hűtőajtó hirtelen kinyitásával.

-          Jó reggelt. – mormogta még kómás pillantással.

-          Még egy pár percet várhattál volna.

-          Mivel?

-          Hogy ágyba vigyem neked a reggelit.

-          Ó és mi volna az? – jött közelebb. – Engesztelő reggeli? – ölelt át hátulról.

-          A kedvenced.

-          Akkor én most visszafekszem és várlak. – indult vissza a hálóba.

-          Puszit nem is kapok? – szóltam utána.

-          Én még alszom. – tárta szét karjait és rámmosolygott.

Tudtam, nyert ügyem van. Nem haragszik.

A palacsintát szeletekre vágtam, kettőt kis tányérra raktam neki, egy fél literes korsóba töltöttem narancslevet, tálcára raktam mindent és bevittem neki.

Hanyatt feküdt az ágyban becsukott szemekkel. Vigyorogva tettem le a kis asztalra a tálcát és leültem az ágy szélére.

-          Jó reggelt. – köszöntem halkan, és puszilgatni kezdtem felsőtestét.

Mosolygott és megvárta, míg felérek a szájáig. Mikor egy apró puszit adtam a szájára, felült.

-          Akkor most jöhet a reggeli.

-          Jó étvágyat. – tettem az ölébe a tálcát, majd felálltam.

-          Ácsi. Hova-hova?

-          Mosogatni.

-          Nem mész sehova. Még nagyon haragszom, nem tudod le ennyivel az engesztelő reggelidet.

-          Szeretlek. – ültem vissza mellé.

-          Meg tudlak érteni. – adott egy puszit a homlokomra és nekilátott végre a reggelijének.