Én és a 8.a, vagyis E/1. és a 8.a

Nyolcadik rész

Miután Petra néni távozott, az osztály tagjai azonnal szedelődzködni kezdtek, hogy minél hamarabb szabadulhassanak ők is az iskola falai közül. A termüket vidám beszélgetés, nevetgélés és tervezgetés hangjai töltötték meg, és a kabátok hihetetlen gyorsasággal kezdtek el fogyni az akasztók soráról.

Cecília, miközben visszatért a padjához, felhúzta magára a kabátját, és már köszönt is volna el az előtte álló Brigiéktől, mikor hirtelen Ulrik szólította meg őt.

- Merre mész? – kérdezte a srác, aki most indult volna el a kabátjáért.

Cili a fiúra nézett, és ügyesen palástolta a zavarát.

- A szokásos irányba – felelte.

- Oké – mosolyodott el Ulrik. – Akkor hazakísérlek.

A lány döbbenten meredt a srácra.

- Ugyan miért? – vonta fel a szemöldökét kérdőn, miközben a szíve roppant hevesen kezdett el verni.

Ulrik titokzatosan mosolyogva vonta meg a vállát.

- Azért, hogy kárpótoljalak, amiért nem teljesült be a cetlire írt vágyad – vallotta be végül. – Én már csak ilyen jószívű alak vagyok – nevetett fel.

Cili is elmosolyodott, és egy ideig egymás szemébe nézve álltak.

- Hát jó, Ulrik – nevetett fel a lány is kis idő múlva. – Menjünk együtt!...

- Rendben, Cecília – viccelődött Ulrik. – Megvárnál akkor odakint? Még meg kell beszélnem valamit Edéékkel.

- Oké, de siess! – mosolygott a lány, majd elengedte maga mellett a kabátjáért igyekvő fiút.

Ezután elköszönt Brigiéktől, átvágott az osztálytermen, és kilépett az üresedő folyosóra.

Ott aztán Cili boldogan vigyorodott el.

- Hazakísér! Hazakísér! Hazakísér!... – suttogta hatalmas örömmel a szívében, majd fogta magát, és mivel abban a pillanatban éppen senki nem járt a folyosón, egyenesen végigszaladt rajta, és nagy lendülettel lépett ki az iskola kapuján.

A hideg szél és a hó egyenesen az arcába csapott. Igen, hó… Nagy pelyhekben, a szél miatt hevesen, de mégis szépen hullott a hó, és amint Cili körülnézett, látta, hogy már legalább öt centis hótakaró borítja az utat és a járdákat. Nyilván azóta esett le, amióta bent voltak az iskolában, a karácsonyi műsor alatt. Érdekes, hogy az osztályteremből nem is vette észre, hogy hull a hó.

De most… Cili mosolyogva sétált arrébb, és közben a sötét, éjszakai égből eső havat nézte. Milyen régóta várt már arra, hogy essen… Eddig egész télen nem hullt egyetlen szem hó sem. Egészen eddig. Odébb gyerekek játszottak, és hógolyókat gyúrtak a friss hóból, egymást megdobálva velük. A nevetésük idáig elhallatszott. A hó pedig csak hullott, pelyhei megtelepedtek Cecília fekete, állig érő, sima haján, és apró kis csillagokként ültek rajta.

A lány pedig csak állt ott, az iskola fala mellett, és várt. Várta Ulrikot.

Az iskolából azonban először nem ő lépett ki. Cili osztálytársai jöttek, szinte sorban, vegyülve pár másik diákkal, és mindannyian nagyon vidámak voltak. Mindegyikőjük köszönt Cilinek, és kedvesen „jó téli szünetet” kívánt neki. A lány viszonozta a köszönéseket, és a fal mellett állva végignézte, ahogy az osztálytársai boldogan sétálnak el a téli szünetre.

Először jött Szilvi meg Tomi, természetese együtt. Utánuk Kornél, Bernát meg Dávid. Aztán Bogi meg Lőrinc, egymás kezét fogva. Majd egy csapatban Irma, Ildi, Rin és Brigi, akikkel Cili megbeszélte, hogy a szünetben sokat találkoznak majd. Nem sokkal később Stella és Laci lépett ki a suli kapuján. Laci a Kölcsönkenyér című slágert énekelte. Iza persze Márkkal indult el haza, de Cilit szerencsére ez már nem érintette. Végül pedig Ede és Feri érkezett meg, Ulrikkal az oldalukon.

Cilinek a fiú láttán azonnal felderült az arca, Ulrik pedig rögtön elköszönt a barátaitól, és a lányhoz sietett.

- Ezer bocs a késésért! – szabadkozott gyorsan. – Nem lehetett kellemes itt, a hidegben álldogálnod. Csak Feri elkezdett az egyik számítógépes játékáról beszélni – suttogta Cili fülébe. -, és nem akartam udvariatlan lenni, hogy végig sem hallgatom. Nagyon sajnálom.

- Semmi gáz – mosolyodott el Cili, és elindultak a járdán, a havazásban. – Nem volt rossz várni. Hiszen végre itt a…

Mondatát nem a szomorúság szakította félbe, hogy két hétig nem láthatja Ulrikot, hanem egy váratlanul, de erősen és szándékosan érkező, hideg hógolyó. Ugyanis a nem messze játszadozó gyerekek úgy gondolták, remek mulatság lenne másokat is megdobálni egy kis hóval, és mivel a környéken rajtuk kívül már csak Ulrik és Cili volt, így egy nagy hógolyót egyenesen feléjük hajítottak.

A hógolyó hátulról egyenesen Cili nyakába csapódott, és rendkívül hidegen terült szét a bőrén, szétszóródva a kabátján és a haján is.

- Francba!... – kiáltotta bosszúsan a lány, és még a hideg is kirázta, ahogy a nyakához nyúlva belemarkolt a jéghideg hóba.

Ulrik észrevette a kárörvendően nevető gyerekeket, és mérgesen kiáltott rájuk:

- Taknyos kölykök! Takarodjatok a…  - majd mondatát elharapva, dühösen indult el feléjük.

- Ulrik, hagyd őket!... – kérte Cili megfordulva, még mindig a havat rázva a nyakából.

A fiú megállt, felsóhajtott, és bosszankodva nézett az elrohanó, de nevető gyerekek után. Majd megfordult, és visszasétált Cilihez, a teljesen néptelen járdára.

- Hadd segítsek – mondta, és a lány nyakához lépett.

- Köszi – mosolyodott el izgatottan Cili, és leengedte a kezeit.

Ulrik pedig odanyúlt a lány nyakához, és elkezdte leseperni a havat róla. Cilinek nagyon tetszett a fiú kezének érintése, és izgalmában olyan hangosan dobogott a szíve, hogy csodálta, hogy a fiú nem teszi szóvá. Egy perc múlva Ulrik mozdulatai kezdtek lassúvá válni. Olyan volt, mintha… mintha simogatná Cili bőrét. A fiú maga sem tudta mire vélni a dolgot, csak azt tudta, hogy jólesik megérintenie a lány bőrét. Cili szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, mindjárt felrobban.

Te jó ég, most mi tegyen?!... Cili tétován felemelte remegő kezét, és hátranyúlt a nyakához, Ulrik kezéhez. A fiú izgatottan tette rá az ujjait a lányéra, és végigsimított rajtuk…

Hirtelen Cili megpördült a tengelye körül, és szembefordult Ulrikkal, úgy, hogy továbbra is a kezét fogta. Közvetlen közelről nézett a fiú kék szemeibe, és érezte a meleg leheletét is. Még Ulrik szívének a dobogását is hallotta… Aztán Cili behunyta a szemét, és érezte, ahogy Ulrik arca egyre közelebb kerül hozzá. A forróság teste minden porcikájában ott lüktetett… És aztán megérezte Ulrik ajkainak nedvességét a sajátjain. Majd még többet… És még többet…

Igazából Cili még soha nem csókolózott, de ez az érzés mindennél jobb volt, amit valaha is érzett. A szerelem, a boldogság és a hőség ott tombolt benne, és azt akarta, hogy Ulrik soha ne hagyja abba… Hogy örökké itt legyen vele, a suli előtt, a hóesésben, a sötétségben… És hogy örökké tartson ez az érzés.

Pár perc múlva azonban a fiú elkapta a fejét, és bűntudattal a szemeiben nézett a lányra.

- Ezt nem tehetjük, Cili! – szólalt meg gyötrődve. – Te jobbat érdemelsz nálam… Én annyi rosszat tettem mindenkivel! Veled is!...

- Most hülyéskedsz?! – rázta a fejét a lány. – Már bocsánatot kértél tőlem! És különben is, én se voltam valami kedves veled. Legalábbis régebben. De mostanra már minden megváltozott! Te is. Hidd el… És én is élveztem ezt az előbbit – mosolyodott el zavarában.

- De… Cili, te annyira klassz csaj vagy! – nevetett fel Ulrik. – Nagyon szép vagy, és nagyon szeretek is veled lenni… De én egy tapló vagyok. Senki sem szeret engem.

Cili döbbenten bámult a fiúra. Azt mondta… azt mondta rá, hogy szép?! Hát ez hihetetlen! Mégis vannak hát csodák!...

Boldogan vigyorodott el, és lépett közelebb a fiúhoz.

- Ne mondj ilyet! – mosolygott rá. – Mi igenis szeretünk téged.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Ulrik. – Te és még kik?...

- Én és az osztály – felelte kedvesen Cili. – Én és a 8.a...

Ulrik erre elmosolyodott, és nem törődve semmivel, odalépett Cilihez, és egyenesen megcsókolta őt…

Az éjszakai, budai égből pedig továbbra is szépen hullott a hó…

Vége