Én és a 8.a, vagyis E/1. és a 8.a

Hetedik rész

Már fél hét is elmúlt, mire a felsősöknek rendezett diszkó véget ért. Odakint már teljesen besötétedett, de a 8.a-sok még nem mehettek haza, bármennyire is szerettek volna. Még jelenésük volt a 8.a-s osztályteremben, ahol Petra néni akart valamit mondani nekik. De hogy mit, arról senkinek sem volt elképzelése.

Így hát a tánctól és a nevetéstől fáradtan az osztály mind a tizennyolc tagja besorjázott az osztályterembe, és beszélgetve ült le a helyére. Tomi és Szilvi vidám pillantást váltottak egymással. Ők és a banda többi tagja nagyon fel voltak dobva, amiért a fellépésük ekkora sikert ért el, és amiért a számok után mindenki csak őket dicsérte, és olyanok is gratuláltak nekik, akiket eddig csak látásból ismertek.

Ők voltak az iskola legklasszabb együttese mind közül, ez nem vitás!...

Hirtelen Petra néni viharzott be az osztályterembe, becsapva maga mögött az ajtót, és miközben a tanári asztalhoz sietett, egyből magyarázni kezdett. Mint azt szokta…

- Tudom, hogy már nagyon mehetnéketek van, hiszen holnap téli szünet meg minden… - mondta, és az asztala mögött megállva végignézett a megszokott arcokon. – De valamire még kíváncsi vagyok, ami veletek kapcsolatos, és elég érdekes. Először is, emlékeztek még… erre? – és egy ezüstszínű, kis dobozkát húzott elő a táskájából, majd óvatosan levette a tetejét, és az osztály felé mutatta a tartalmát.

És hogy mik voltak a dobozban?...

Cetlik. Tizennyolc, apróra összehajtogatott papírdarab egy hónappal korábbról.

Stella izgatottan kapta a szája elé a kezét.

- De hiszen ezek azok a papírok, amiket mi írtunk egy korábbi osztályfőnöki órán! – kiáltotta döbbenten, mire a többieknek is eszébe jutott a dolog, és azonnal beszélgetni kezdtek róla a padtársukkal.

- Bizony – mosolygott Petra néni, és visszarakta a doboz tetejét a cetlikre. – Ezek azok a kis papírfecnik, amelyeket egy hónapja írattam veletek egy hétfői osztályfőnöki órán. A feladat szerint a legbensőbb vágyatokat kellett papírra vetnetek. Ne aggódjatok, azóta sem olvastam el őket, pedig névtelenül írtatok mindent. Így igazából nem tudom, hogy születtek-e olyan vágyak, mint például hogy „Most rögtön egy hamburgert akarok enni!” vagy hogy „Mindörökre ki akarom törölni a kémiát az órarendből!”. De aki tényleg az igazat írta, attól azt kérem, hogy gondolja át azt, hogy sikerült-e megvalósítania az álmát az elmúlt időszakban. Kíváncsi vagyok, hogy kinek sikerült mindössze egy hónap alatt véghezvinnie azt, amit szeretett volna!...

Majd Petra néni leült a tanári székre, és biztatóan mosolygott az osztályára:

- Csak gondoljátok át! Megvárom.

Az osztály lassan elhalkult, és mindenki megpróbálta felidézni magában, hogy mit írt a papírra. Ez mindegyikőjüknek sikerült is.

„Le akarok szokni az állandó vásárolgatásról.” – szólt az ajtó felőli oszlop harmadik padjában ülő Ildikó mondata. A lány mosolyogva bólintott. A dolog kipipálva.

„Meg akarom nyerni a városi úszóversenyt!” – írta Irma annak idején a papírra. Boldogan vigyorodott el. Hát nem csodás, hogy sikerült?...

Az előttük ülő Tomi majdnem elnevette magát, mikor felrémlett benne az óhaja: „Kéne egy briliáns énekes a bandába.” Lacira nézve az jutott eszébe, hogy ennél jobb énekese nem is lehetne a Kölcsönkenyérnek.

A szőke srác is hasonlót írt a papírjára, mint padtársa, Tomi: „Kéne egy új banda, ahol énekelhetek.” Igaz, hogy Laci bandája nem volt új, de hogy is szól a régi mondás? „Minden bandában jó, de a legjobb a régiben!” Így hát Laci is elégedett lehetett magával, és vidáman mosolyodhatott el.

„Én akarom vezetni a karácsonyi kvízműsort.” – ez volt az egy paddal előrébb ülő Dávid mondata. Igaz, a társ jelenléte nem szerepelt benne, de ennek így kellett lennie. „És így is volt a legjobb!” – tette hozzá vigyorogva, gondolatban a srác.

„Bogit akarom! Ő annyira klassz.” Ezt persze Lőrinc írta fel a cetlijére. „Sőt mi több, fantasztikus!” – gondolta a fiú lelkesen, és rajongva nézett a lány felé.

A középső oszlop első padjában ülő Ede természetesen egy focival kapcsolatos dolgot írt fel a papírjára: „A focimeccsen szeretnék nyerni a hetedikes csapattal szemben.” „Remek!” – gondolta büszkén mosolyogva a fiú. – „Sikerült.”

A mellette ülő Feri legnagyobb vágya persze a számteches iskolába való bekerülés volt. Erről tanúskodott a cetlire írt mondata is, vagyis: „Be akarok kerülni az informatikusképző szakközépiskolába.” Ez most már szinte teljesen biztos volt, a hibátlan szóbeli felvételijével, de Feri csak akkor lett igazán nyugodt és boldog, amikor áprilisban levélben kapta meg a „Gratulálunk! Ön felvételt nyert a…” kezdetű értesítő lapot…

„Járni akarok Márkkal a 8.c-ből!” – szólt a Feriék mögött helyet foglaló Izabella mondata. A lány szerelmesen mosolyodott el. Ó, ha valakinek minden vágya így teljesülne…

„Azt akarom, hogy a bulim hiper-szuper legyen!” Stella mondata egyértelmű és határozott volt. Ugyanilyen egyértelműek és határozottak voltak a visszajelzések is, amelyek mind azt igazolták, hogy Stella bulija az utóbbi idők legjobb, sőt legeslegjobb partija volt.

Boglárka, aki Stella mögött ült, egy igencsak nemes feladatot tűzött ki célul: „Meg kell mutatnom Petra néninek, mi a rossz az igazi szőrben.” Nos, nem Boglárka lett volna a neve, ha nem sikerül neki véghezvinnie azt, amit eltervezett.

Szilvi annak idején kissé őrültnek találta a legnagyobb álmát, mégis azt írta fel a papírjára: „Találkozni akarok Gerard Way-jel.” A lány boldogan vigyorodott el. Mégis vannak hát csodák!... Persze egy nagy adag szerencse is kell az ilyen merész ötletekhez, de Szilvi az volt. Határozottan szerencsés.

„Nem akarok Pécsre költözni. Itt akarok maradni.” – ez volt az a dolog, ami miatt az ablak felőli oszlop harmadik padjában ülő Kornél annyit aggódott. De most már vége minden kételynek és szomorúságnak! Itt fog maradni Pesten, és ez holtbiztos.

„Én akarom vezetni a karácsonyi kvízműsort!” – szólt a szőke Bernát mondata. Gratulálok, Bernát! Szép volt. De csakis Dáviddal együtt.

- Nekem nem sikerült – mondta csüggedten Cecília, mikor látta, hogy milyen vidám és elégedett körülötte mindenki.

- Ó. Az rossz – felelte együttérzően padtársa, Ulrik. – Miért, mit írtál a papírra?

- Már nem fontos – rázta a fejét Cili. – Idejétmúlt dolog lett belőle.

Valóban: az „Össze akarok jönni Márkkal a 8.c-ből.” feliratú papírnak igazából már a kukában lett volna a helye. Ugyan kit érdekel már Márk, amikor itt van helyette… á, hagyjuk.

- Akkor jó – mondta Ulrik, majd elmosolyodott. – Az én vágyam sikerült.

- Az remek – mosolygott Cili is. – És mi állt a papírodon?

Ulrik közelebb hajolt hozzá, és titokzatosan a fülébe súgta:

- Az, hogy „Nem akarok drogozni.”

Az előttük ülő Brigi mondata a következő volt: „Szeretnék egy kutyát otthonra.” Hát, Morzse kutya örülne, ha ezt hallhatná!...

Rin szomorúan sóhajtott fel a régi vágyára visszagondolva: „El akarok menni Kínába januárban.” Kína, Kína… hol van már Kína…

- Szuper, nekem sikerült! – örvendezett Brigi. – A bioszjegyem is szépen alakul. Ú, bocsi… - kezdett el szabadkozni Rin mosoly nélküli arca láttán. – Úgy látom, neked nem sikerült a dolog. Ugye a kínai utazást írtad fel a papírra?

- Igen – bólintott a barátnője komoran, majd hirtelen öröm áradt szét az arcán. – De már nincs miért ezen sajnálkoznom! Helyette új utazások merültek fel, mégpedig a családommal együtt.

- Tessék?! Hogyhogy?... – döbbent meg Brigi, és tágra nyílt szemekkel bámult Rinre. – Hiszen ezt még nem is mondtad!...

- Nem akartalak a családi életemmel untatni a bulizás közben, de ma délután történt pár dolog – mosolygott boldogan Rin. Rá sem lehetett ismerni, a korábbi napok búskomor Rinje után. – Az a helyzet, hogy ma, a közös családi ebéd után kibékültem a szüleimmel!...

Briginek valósággal leesett az álla.

- És ezt csak most mondod?! Hiszen ez fantasztikus! – nevetett fel. – Nagyszerű! Hiper-szuper! Csodás!... Jaj, Rin, azonnal meséld el, hogy történt!

- Oké! – nevetett fel a lány is. – Szóval, az ebéd a szokásos fagyott hangulatban zajlott, de aztán hirtelen anyáék rám néztek, és könnyes szemmel azt mondták, hogy így, nélkülem nincs értelme az életüknek, mert annyira szeretnek, és hogy inkább megölik magukat, mintsem hogy továbbra is így, a haragom mellett kelljen élniük… Bevallom, én is majdnem elsírtam magam, mert már annyira nagyon hiányoztak, és rájöttem, hogy igazából már régen megbocsátottam nekik, mert tudom, hogy csak szeretetből tették azt, amit tettek… Szóval, azt mondtam nekik, hogy már nem haragszom rájuk, és én is szeretem őket… Erre ők felugrottak az asztaltól, én is, és odaszaladtak hozzám, megöleltek jó szorosan, és én is őket… És mindenféle olyan dolgokat mondogattak nekem sírva, mint hogy „Kicsikém…” meg „Drága, egyetlen kincsem…” De ez valahogy akkor egyáltalán nem zavart, mert én is nagyon boldog voltam. Nagyon – mosolygott Rin.

- Ó – suttogta meghatottan, örömmel a hangjában Brigi.

- Igen – nevetett fel vidáman Rin. – Furcsa jelenet. Ráadásul utána anyáék megígérték, hogy hamarosan mindannyian elutazunk Mongóliába, hogy én is lássam a szülőföldjüket.

- Hát ez az az utazás, amiről az előbb beszéltél! – derült fel Brigi arca még jobban, majd jó barátnőhöz méltóan hozzátette: - Rin, ez fantasztikus! Annyira örülök, hogy végre minden rendben van veled és a szüleiddel!...

- Hát még én! – nevetett Rin, és végre boldogan elmosolyodhatott.

- Nos, úgy látom, mindenki megbeszélte a dolgot a padtársával – szólalt meg ekkor Petra néni, felállt, és csendre intette az osztályt. – Ezek szerint mindenkinek eszébe jutott, hogy mit írt a papírra. És ahogy látom, a többségnek sikerült megvalósítania azt, amit akart, legalábbis a jókedvből erre következtetek. Most azt kérem, hogy az nyújtsa fel a kezét, akinek NEM vált valóra a papíron lévő álma!

Petra néni és az osztály tagjai kíváncsian néztek szét, hogy vajon ki lesz az, aki felnyújtja a kezét.

Két kéz emelkedett a magasba.

Az egyik tulajdonosa Rin, a másiké Cili volt. Mert hiába lejárt téma már mind Kína, mind pedig Márk a 8.c-ből, ezek a vágyak nem váltak valóra, és talán nem is fognak soha.

A többiek együttérzően néztek rájuk, Petra néni pedig bólintott.

- Köszönöm az őszinteségeteket, lányok – mondta. – Nos, a többieknek gratulálok, nagyon ügyesek voltak, nektek pedig sok szerencsét kívánok ez a vágy, illetve az újak beteljesüléséhez!...

- Köszönjük – mosolyodtak el a lányok, és barátságosan egymásra néztek. Igazi sorstársak voltak; legalábbis a cetlik dolgában.

- Ennyire lettem volna kíváncsi – mosolyodott el Petra néni, és visszatette az ezüstszínű kis dobozt, benne a papírfecnikkel a táskájába. Majd kedvesen nézett az osztályára. – Köszönöm a türelmeteket; most már mehettek haza. Látom rajtatok, hogy alig várjátok, hogy innen kilépve átéljétek a téli szünet és vele járó szabadság érzéseit.

Ezzel mindenki egyetértett.

- Találkozunk hát jövőre, de addig is, nagyon boldog karácsonyt és jó szilveszterezést kívánok mindenkinek! – kiáltotta Petra néni, és ezzel az ajtó felé indult.

- Viszont! – kurjantotta az osztály egybehangzóan és vidáman, mire Petra néni visszanézett rájuk az ajtóból, elmosolyodott, majd kilépett az osztályteremből, és elment.

A feliratokat tartalmazó összes cetlivel együtt…