43. rész. Szedd össze magad!

Egészen addig el sem hittem, hogy tényleg Írországba visz, míg meg nem láttam Cork csodálatos partját a repülőről. Ránéztem, ő pedig kedvesen mosolygott. Nem önelégülten, ahogy szokott. Kedves volt és örült, hogy örömet okozott nekem.

-          Üdv újra itthon srácok. – fogadta nagy örömmel Lina a repülőjükről leszálló Billéket.

-          Köszi, hogy kijöttél. – puszilta meg Bill.

-          Jöttök egy ebéddel, ugyanis épp azt töltöm itt.

-          Na elviszünk valahova.

-          Bocs, de én megyek a boltba, Viki már biztos vár. – jelentette ki Georg, és Lina egyből kiérezte a hangjából, hogy igazából semmi másra nem vágyik most jobban, mint hogy engem láthasson végre.

-          Viki nincs itthon.

-          Hol van?

-          Tom elvitte Írországba.

-          Na! – csillant fel Bill szeme. – Kibékültek?

-          Hát úgy néz ki Tom csak tud másmilyen is lenni. Szerelmet vallott, kedves volt, ömlengett és elvitte Vikit a kedvenc városába.

-          Pedálozik. – vigyorgott Bill.

-          Csak pár percet beszéltünk tegnap este, de Viki azt mondta, kap a bátyád egy utolsó esélyt.

-          Mondtam én, hogy ez lesz.

-          Na vegyük át a csomagjaitokat és menjünk. Vissza kell érnem.

Lina ismerte Billt. Tudta, ahogy megemlíti, hogy a csomagjai még nincsenek szorosan magához láncolva, már rohan is utánuk. Így is lett, így ő lemaradhatott picit Georgal.

-          Szedd össze magad, mert az arcodra van írva a csalódottság.

-          Tudtam, hogy ki fognak békülni.

-          Én jobban örülnék, ha veled lenne, de van Tomban valami, ami annyira vonzza Vikit. Viszont hidd el, ez sem tart sokáig. Tom most csak ideig óráig viselkedik így. Viki meg bedől neki megint, én meg megint nem szólok, mert akkor rossz barátnő vagyok.

-          Lehet az lenne a legjobb, ha visszamennék Amerikába.

-          Jaj ne már. Annyit vártunk rád. Majd kiábrándulsz Vikiből.

-          Te ezt nem értheted. Látom rajta, látom a szemében, hogy kölcsönös az érzés.

-          Drága vagy, de ha szeretne, Tommal lenne?

-          Békén hagyom őt. Megígértem neki. Azt mondta, nem akar elveszíteni, a barátom akar lenni.

-          Akkor legyetek barátok.

-          Meg is vagyok. – húzta maga után büszkén két nagy bőröndjét Bill.

-          Hozom az enyém is. – szánta rá magát Georg.

-          Nagyon ki van. – állapította meg Bill.

-          Majd jól lesz. – mosolygott bizakodóan.

-          Baba! – kutatott utánam Tom, míg végül rámbukkant a teraszon.

-          Mi az?

-          Szia. – puszilt meg mosolyogva. – Mmm… - piszkálta meg nyelvével ajakpiercingjét. – Szia. – köszönt újra és hosszan megcsókolt.

-          Ezt meg tudnám szokni. – jegyeztem meg, miután elváltak ajkaink.

-          Én is.

-          És miért kerestél?

-          Ja igen. Nem láttad a telefonom?

-          A fürdőszobában van, ahol mindig hagyod.

-          Köszi. Fel akarom hívni Billt. Elvileg ma értek haza.

-          Jól van.

-          Te nem hívod fel Georgot?

-          Minek?

-          Hát társak vagytok, ha jól tudom.

-          És? Attól még nem kell rendszeresen beszélnünk. Majd otthon biztos találkozunk az üzletben.

-          Jól van, ne harapd le a fejem főnökasszony. – gúnyolódott és bement a telefonjáért.

Eszem ágában nem volt felhívni. Hogy közöljem vele, hogy kibékültem Tommal? Linának ezerszer egyszerűbb volt elmondani még annak ellenére is, hogy leplezhetetlen csalódottsággal a hangjában gratulált hozzá, mikor felhívtam. De mit fog érezni Georg, ha megtudja? Most tényleg azért sajnálom őt, mert belém szeretett? Csak bele akarom gondolni magam az ő helyébe. De nem tudom. Nem tudom, mennyire szeret, nem tudom, mennyire szereti Tomot.

Ha már úgyis nálam volt a telefon, felhívtam Linát.

-          Na szia! – vette fel.

-          Minek örülsz?

-          Annak, hogy felhívtál. – válaszolt némileg egyhangúbban.

-          Gondoltam felhívlak.

-          És volt valami szándék?

-          Nem.

-          Véletlen sem akartál érdeklődni egy bizonyos ember hogyléte felől?

-          Lina hagyd abba.

-          Nyugi, egyedül vagyok. Most raktam ki a srácokat a házaiknál.

-          Mit szólt?

-          Semmit. Azt mondta, örül neki. – füllentett. – Ne aggódj érte. Ismerlek már. Ne vele foglalkozz, majd elmúlnak az érzései. Azt mondta, megígérte, hogy a barátod lesz. Úgyhogy ehhez is akarja tartani magát.

-          Ennek örülök.

-          Na és hogy vagytok ti ott a világ végén?

-          Szerintem kapj elő egy térképet.

-          Jól van. Nekem a szomszéd város is túl messze van. De röhögj csak ki, tök jól esik.

-          Jól van bocs. Jól vagyunk. Tom az utolsó pillanatban talált egy kiadó házat, így nem kell csövelnünk a parton. Épp itt ülök a teraszon és készülök meginni a tejemet.

-          Mikor jöttök?

-          Szerintem holnap este.

-          Jól van. Várlak egy élménybeszámolóval.

-          Lina.

-          Igen?

-          Jó barátnő vagy.

-          Nem kell mondanod.

-          Na szia.

-          Pussz.

-          Puszi. – tettük le.

Hallottam, hogy Tom a nappaliban fel alá mászkálva röhög Billel beszélgetve, így én magamra húztam újra a takarót és kezembe vettem a tejes bögrémet. Eszembe jutott Georg. És hogy bepótoljuk.

„Szia. Másik országban ugyan, de a szokást tartom. Tejezek és közben az óceánt bámulom. Szép álmokat… Viki”

Már nyomtam volna a küldés gombra, mikor megjött az eszem. Hagynom kell őt felejteni. És így nem fog olyan könnyen. Szorítkozunk a munkakapcsolatra és ennyi. Már tudja, hogy itt vagyok Tommal. Ha írnék neki, hogy itt ülök, és vele akarok tejet iszogatni, vajon mit hinne? Hogy rá gondolok, hogy ő foglalkoztat még itt is. Nem adhatok reményt neki. Még akkor sem, ha van. Elhatároztam, visszajövök Tomhoz, adok egy újabb esélyt. És most úgy néz ki Tom megembereli magát végre. Ki tudja, mi lesz ebből. Nem szúrhatom most én el. Akarom ezt a kapcsolatot. Akarom, hogy egyszer majd tényleg megkérje a kezem, mint ahogy azt tegnap akarta.