42. rész. Utolsó esély, Tom!

-          Ne, várj. – állt fel ő is és odalépett hozzám. – Hallgass meg.

-          Nem megy. Azt hittem menni fog. De ahogy kiteszem a lábam a házból, vagy te mész el valahova, már találsz egy betömni való lukat.

-          Tudom. De értsd meg engem még nem kapott el a legyünk felnőttek láz. Nem bírom elfogadni, hogy egy életre egy nő és kész. De szeretlek, és veled vagyok egy éve. Kimondom, tessék, hiányoztál. Sőt, majd beleőrültem a bizonytalanságba, azt hittem végem van, mikor megláttam, hogy elvitted a cuccaidat. Az utóbbi pár hónapban állandóan veszekszünk minden szaron és én a tőlem megszokott kalandjaimba menekültem. Volt-e lelkifurdalásom? De még milyen. Akárhányszor hozzám bújva alszol el, vagy azt mondod, szeretsz, én gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Még egyszer sem kellett attól tartanom, hogy elveszítelek. Most meg egyszerre csak eltűntél, és nem akartál látni, én meg itt maradtam egyedül és arra gondoltam, a világ legnagyobb idiótája vagyok, aki ha nem kap vissza téged, egy életre megbánja.

-          De ezt miért nem gondolod akkor is így, mikor egy gátlástalan liba felajánlkozik neked? Akkor miért nem gondolsz rám?

-          Mert nincs félelemérzetem. Nem volt. Eddig.

-          És most azt mondod, többé nem fogsz megcsalni? Hogy bátran magadra hagyhatlak, elutazhatok, vagy hagyhatom, hogy lelépj bulizni a haverjaiddal? Szerinted nem gondolnék mindig arra, hogy most mit csinálhatsz? Nem jutna eszembe mindig, hogy eltitkolsz valamit megint előlem? Hogy tervezzek jövőt, ha veled még a holnapom sem biztos? Mert te vagy Tom, aki hajtja az élj a mának szlogent és azt mondja az egy éves fordulónkra, hogy idióta zsúr.

-          Szerinted veled lennék egy éve, ha nem gondolnék arra, mi lesz később? Én egyszerűen csak ilyen vagyok. Tom, aki nem szereti kimutatni, mit érez. Nem ömlengek és nem járatom le magam nyálas dumákkal.

-          Ciki mások előtt mondanod, hogy szeretsz, oké. Tök égő dolog, bizonyára. De miért nem érted, hogy nekem ez nem elég? Miért nem érted meg, hogy nekem ennél többre van szükségem, mint átlagnál rendszeresebb szexre a ház minden zugában? Miattad veszekszünk állandóan és te a fejemhez vágod, hogy azért csaltál meg, mert veszekedtünk. Eszedbe sem jut, hogy neked kéne változtatnod?

-          Dehogynem. De nem fogok ígérgetni, és nem könyörgök. Ettől még annyira elképzelhetetlen, hogy megörülnék, ha elhagynál? Itt vagy, mert szeretsz, és nem azért jöttél, hogy részletezzem, hányszor, hogyan és kivel csaltalak meg. Most már ezeket a fejemhez tudod majd vágni és másra nem is megyünk vele. Tudom, hogy minden veszekedéskor fel fogod emlegetni, tudom, hogy nem fogsz megbízni bennem. Tudom, hogy ellenőrizgetni fogsz állandóan, de leszarom. Én hibáztam, én kockáztattam a kapcsolatunkat, úgyhogy állok elébe. Mond el minden nap, mekkora seggfej vagyok, de akkor tedd ezt mind itthon.

-          Most mit akarsz?

-          Mit akarok? Mosolyogni látni. Gyere haza és oldjuk meg. Változtassunk együtt.

-          És most meddig fog ez tartani?

-          Nem tudom. Honnan tudjam? De meg sem próbáljuk?

-          Minek? Nem. Nem tudom Tom, ez nem ennyire egyszerű. – tértem ki előle és elindultam az ajtó felé.

-          Van valakid? – lepett meg igencsak ezzel a kérdéssel.

Megdermedtem, nem tudtam mi a legjobb. Ha rávágom, hogy nincs, vagy ha hagyom bizonytalanságban.

-          Szóval van.

-          Tom… - kezdtem volna lebeszélni erről a gondolatról.

-          Na jó ezt nem csináljuk. – állt közém és az ajtó közé. – Vetélytársam akadt és őszintén szólva most kicsit berezeltem, de nem hinném, hogy jobb lenne nálam. Úgyhogy gyorsan építsd le azt a másikat, mert megölöm, ha megtalálom.

-          Miért gondolod, hogy nálad jobbat nem találnék?

-          Hogy ne találnál? Biztos van, aki jobban hozzád illik, de ez engem nem érdekel. Te hozzám tartozol.

-          Nem vagyok tárgy.

-          Ne forgasd már ki a szavaimat. Értsd már, amit mondani akarok.

-          Akkor mond, és ne játszd meg az agyad, nincs közönség, aki röhögve tapsikol neked.

Nagyot sóhajtott. Mint, aki készül valamire. Tudtam, hogy most tényleg megijedt. Láttam rajta, hogy őrli magát.

-          Rendben. Legyen. Szeretlek, és nem vagyok hajlandó nemleges választ elfogadni.

-          Ne. – állítottam le könnybe lábadt szemekkel. – Ne csináld kényszerből.

-          Nem akarlak elveszíteni. – tette a kezét az arcomra elcsendesedve.

-          Akkor küzdj értem. Értünk. Kérlek. – elcsuklott a hangom és kicsurrantak a könnycseppek a szememből. – Ne bánts. Nem kell, hogy elvegyél, nem kell, hogy megígérd, életünk végig együtt leszünk. Csak törődj velem és szeress. Sosem kértem többet. Soha.

-          Gyűlölöm, ha sírsz miattam.

-          Gyűlölöm, hogy sírnom kell miattad.

-          Nem kell többé.

-          Biztos?

-          Azon leszek. Csak ne menj el megint.

-          Utolsó esély Tom, esküszöm, hogy a legutolsó.

-          Nem is kell több.

Átöleltem szorosan és sírtam. Kiborított ez az egész, de kit nem borított volna ki az én helyemben? Ő is magához ölelt és szorosan tartott a karjaiban.

-          Elhozzuk a cuccaidat? – kérdezte pár perc múlva halkan.

-          A kocsimban vannak. – bontakoztam ki az öleléséből és néztem rá kisírt szemekkel.

-          Tudhattam volna. – mosolygott.

-          Már mikor bejöttél az irodámba tudtam, hogy kezdhetek csomagolni újra.

-          Szeretsz. – mondta ki azt, ami már hiányzott.

-          Te is. – mosolyogtam már én is és megcsókoltam.

-          Nagyon hiányoztál. – jelentette ki a szemembe nézve, miután elváltak ajkaink.

-          Reméltem.

-          Tudod mit? Menjünk el. Lépjünk le pár napra. Te már úgyis be vagy pakolva.

-          Hova?

-          Mit tudom én? Menjünk Corkba, azt szereted. Foglalok jegyet a legközelebbi járatra és tűnjünk el.

-          És a munka?

-          Ugyan. Holnap szombat. Neked ott van Matt, én meg kikapcsolom a telefonom, zaklassák Billt. Maradunk, ameddig akarunk, mit szólsz?

-          Menjünk. – bólogattam hevesen.

-          Ez a beszéd. – a telefonjáért nyúlt és már kereste is a légitársaság számát benne.

-          Én lezuhanyoznék. – suttogtam.

-          Oké.

Nem jött utánam. Hagyott egyedül tusolni. Ez nála nagyon-nagyon ritka. Mikor kimentem egy sporttáskával jött ki épp a hálóból.

-          Ha negyed órán belül elindulunk, elérjük az írországi csatlakozást.

-          Negyed óra?

-          Elég?

-          Bőven. – indultam meg a szobánk felé.

-          Várj. – kapta el a kezem és visszarántott. – Szeretlek. – mondta és megcsókolt.

Most ilyen. Most hálás, amiért nem hagytam, hogy megkérje a kezem. Most még örül, hogy visszajöttem és nem veszített el végleg. Most még élénken él benne a tudat, hogy hátha van valakim, aki talán jobb nála. Remélem sokáig így marad. Remélem nem csak egy ideig tart ez nála, mire újra majd biztonságban érzi magát.

Írországba visz, a kedvenc városomba, az óceán partjára. Nincs túl meleg ott ilyenkor sem, viszont gyönyörű a táj. Neki ez általában unalmas és egyhangú, de most én vagyok a középpontban, most engem kell levenni a lábamról, most nekem kell bizonyítania.