38. rész. Szólnom kellett volna.

Tom mocorgására ébredtem.

-          Mit csinálsz?

-          Mennem kell.

-          Hova?

-          Dolgozni. Lezuhanyzom és megyek.

-          Már reggel van?

-          Hát nem sokat aludtunk. – mosolygott és adott egy puszit az arcomra.

-          Na jó zuhanyozz, én alszom.

-          Neked nem kell dolgoznod?

-          Ráérek még.

-          Na jó. Tíz perc és itt vagyok.

Felállt és matatott valamit. Felemelte a takarót, lehajolt, és az ágy alá is benézett.

-          Mit csinálsz már? – nyűgösködtem.

-          Hol a boxerem?

-          Minek?

-          Nem otthon vagyunk. – jegyezte meg okoskodva.

-          Ott van az asztalon. – mutattam az asztal irányába.

-          Kössz.

Felvette és végre kiment. Átsurrant a fürdőszobába, le is vette újra a boxerét és beállt a zuhany alá.

Alig telt bele pár perc, sikításra és kisebb hangzavarra lettem figyelmes.

-          Lina. – ültem fel.

Felkaptam a köntösöm és kimentem. Mire odaértem a fürdőhöz, már Gustav is ott állt az ajtóban. Lina csurom vizesen állt egy törölközőt maga köré csavarva, Tom pedig mentegetőzve állt a zuhany alatt.

-          Mit csináltok?

-          Szólhattatok volna. – hőbörgött Lina.

-          Jó reggelt szex? – nevettem.

-          Baromi vicces. – tolt arrébb Lina az ajtóban és bement a szobájába.

Gustav utána ment, én pedig becsuktam az ajtót és odamentem Tomhoz.

-          Mi történt?

-          Az arcomat mostam épp, mikor hallottam, hogy bemászik valaki mellém. Azt hittem te vagy. Nagyon úgy tűnik, hogy ő pedig azt hitte, Gustav vagyok. Megpuszilta a hátamat, én megfordultam és készültem megcsókolni, mikor rámordított és kipattant a zuhany alól.

-          Szólnom kellett volna, hogy itt vagy.

-          De hogy nem vette észre, hogy nem Gustav áll a zuhany alatt? Hát nem mellőle kelt ki az ágyból?

-          Nem tudom. Meg fogom kérdezni. De most dühös ránk.

-          Meg arra, hogy itt vagyok.

-          Nem számított arra, hogy itt alszol. Mint ahogy én sem.

-          Mindegy. Végre látott egy normális férfi testet.

-          Nagyon vicces vagy. Na megyek, beszélek vele.

-          Várj már. – kapta el a kezem.

-          Mi az?

-          Most mi lesz? Elmegyek, és? Hazajössz végre?

-          Beszélünk még erről.

-          Mikor?

-          Megbeszéljük.

-          Beszélünk majd arról, hogy mikor beszélünk? – vigyorgott.

-          Na ne gúnyolódjál. Hívlak.

-          Rendben. De ne várass sokáig. – magához húzott és megcsókolt.

-          Szia. – köszöntem el mosolyogva és visszacsókoltam.

Kopogtattam Lináék szobájának ajtaján és jött is válasz, miszerint mehetek.

-          Bocs, szólnom kellett volna. – mentegetőztem Linának, aki épp a melegítőruháját húzta magára.

-          Igen. – felelte dühösen. – Mit keres itt?

-          Kicsim. – nyugtatta őt Gustav.

-          Mit keres itt? – ismételte.

-          Átjött este és itt is aludt.

-          Igen, azt látom.

-          Most azért vagy dühös, mert ő volt ott Gustav helyett, vagy azért mert Tommal aludtam?

-          Még nem döntöttem el melyikért vagyok dühösebb.

-          Ez az én dolgom. Azért bocs, hogy nem szóltam, számíts rá a zuhany alatt, de azért nem kell bocsánatot kérnem, mert együtt aludtam a barátommal.

-          Az én házamban.

-          Na jó kicsim, hagyd abba. – szólt rá újra Gus.

-          Nyugi. Zuhanyzik és elmegy. És én is. Nem zavarok tovább.

-          Kibékültetek? – érdeklődött valamivel kedvesebben Gustav.

-          Nem tudom. Megbeszéljük még a dolgainkat, de azt hiszem, hazamegyek Lina házából.

-          Megint visszamész hozzá, és pár hónap múlva megint itt fogsz kopogtatni nálam.

-          Elnézést, de ha már itt tartunk, miattad vagyok itt. Én a nővéremhez mentem volna, te erősködtél, hogy ide jöjjek. És igen. Talán újra csalódok, de az én dolgom, hogy adok-e egy utolsó lehetőséget, hátha ezúttal máshogy lesz.

-          Nyilván. – nevetett.

-          Támogatnod kéne.

-          Az a támogatás, hogy hagylak hülyeséget csinálni? Mindketten tudjuk, hogy van más választásod. Ami talán jobb választás.

-          Ezt talán ne most beszéljük meg. – próbáltam Gustav jelenlétére utalni.

-          Rendben.

-          Szeretem Tomot.

-          Ezzel eddig sem mentél sokra.

-          Na jó, nem fogok veszekedni ezen.

-          Tudom, a te dolgod. Csak akkor ne kérj tanácsot, ha eszed ágában nincs megfogadni.

-          Neked könnyű. Ott a gyűrű az ujjadon. Rohadt könnyű tanácsokat osztogatni a tökéletes életeddel. Senki sem tökéletes. Nekem nem jutott egy Gustav, nekem Tom van. De szeretjük egymást és hagyj reménykedni abban, hogy egyszer minden máshogy lesz. Neked teljesült az álmod, hagyd, hogy én még reménykedjek az enyémben.

-          Reménykedj, én csak meg akarlak védeni.

-          Tudom. És köszönöm. De inkább érts meg és támogass még akkor is, ha szerinted hülyeséget csinálok.

-          Ugye tudod, hogy addig maradsz, ameddig csak akarsz? Én csak Tomot nem szeretném itt látni. Nem fogok jópofizni vele.

-          Tom mindig is ilyen volt és te elfogadtad őt. Most is fogadd el és kész. Higgy velem benne.

-          Rendben.

-          Rendben?

-          Igen. De ne hamarkodd el.

-          Úgy érzem, semmit nem hamarkodok el. Élettársak vagyunk. Problémánk van, meg kell oldanunk. Nem menekülhetek ide csak úgy.

-          Bármikor megteheted.

-          Tudom. Nem úgy értettem.

-          Tudom. Na gyere ide. – tárta szét karjait.

-          Imádlak. – öleltem át.

-          Én is.