37. rész. „Hiányzol Baba!”

-          Szia. – köszöntem vissza és próbáltam leplezni az érzést, ami átjárta egész testem.

A viszontlátás érzése. Egyszerre utáltam és szerettem. Egyszerre örültem annak, hogy itt van, de küldtem is volna egyből el.

-          Hát te? – érdeklődtem.

-          Gondoltam megkérdezem, meddig kell még nélkülöznelek.

-          Telefonon is érdeklődhettél volna. Vagy akár Bill is megkérdezhette volna.

-          Szar ötlet volt. De azt hittem, nekem nem vennéd fel.

-          Van benne valami.

-          Ebédeltél már?

-          Nem.

-          Akkor gyere.

-          Tom nem akarok veled ebédelni.

-          Dehogynem.

-          Te csak tudod.

-          Ne szívass már. Nem azt mondtam, hogy költözz haza, csak ebédelj velem.

-          Egy barátnőmmel töltöttem az éjszakát. Iszogattunk, táncoltunk, el voltunk. Most már tudod, úgyhogy el is mehetsz. Rövidre zártuk a problémát.

-          Szerinted csak azért jöttem, hogy ezt megtudjam?

-          Természetesen nem. Azért is jöttél, hogy megmutasd mennyire beképzelt vagy. Azt hiszed azért, mert idejöttél, már cuccolok is haza.

-          Nem csípem a bizonytalanságot. Jó lenne tudni, hogy egyáltalán haza fogsz-e jönni még valaha, vagy kezdjem árulni a házat.

-          Ha veled ebédelek, mi lesz? Beszélgetünk a világ nagy dolgairól?

-          Nem.

-          Akkor? Arról, hogy még hányszor vagy képes megígérni, hogy nem csalsz meg?

-          Na jó. Feladom. Nekem erre nincs szükségem. Gyere haza, én átköltözöm Billhez.

-          Mily nagylelkű.

-          Most komolyan. Ennek semmi értelme. Várok, mint egy fasz a semmire. Mert nem történik semmi. Elvagy te nélkülem.

-          Ahogy te is nélkülem.

-          Ha így lenne itt lennék?

-          Csakis a te hibád, hogy ez a helyzet most.

-          És mit kéne tennem? Otthon malmoznom? Úgy sem fogod soha megbocsátani. Soha nem fogod elhinni, ha megígérem, nem teszem többé. Csakis te tudod, hogy kockáztatsz-e.

-          Hm milyen jól hangzik. Szerinted nekem nem lenne jobb úgy élnem, hogy nem kell kockáztatnom?

-          Döntsd el, mit akarsz.

-          Te mit akarsz? De most őszintén?

-          Szerintem egyértelmű.

-          Nem. Egyáltalán nem. Éreztesd velem, hogy én kellek, hogy velem akarsz lenni és hogy szeretsz. Egyáltalán nem nehéz.

-          Tudod, hogy nem vagyok az az ömlengős típus.

-          Akkor válassz olyan barátnőt, aki megelégszik ezzel. És ha nem haragszol, most dolgom van.

-          Komolyan mondod, hogy elküldesz?

-          A lehető legkomolyabban.

-          Nem sokszor viselem ám el, ha megaláznak.

-          Tudod én már egész rutinosan viselem.

-          Imádom mikor ilyen fellengzősen ironizálsz.

-          Tom kérlek. Iszonyú dühös vagyok.

-          Rendben. Akkor dühöngj magadban, ha szerinted attól jobb lesz. Hívj fel, ha már lehet veled kommunikálni.

-          Tudod mit, kommunikáljunk. Válaszolj arra a kérdésre, miért. Mit csinálok rosszul? Mi hiányzik belőlem? Miért kell neked mindig más? És ne az legyen a válaszod, hogy mert ilyen vagy.

-          Könnyebb kérdéseket is feltehettél volna. Például, hogy szeretlek-e. Vagy hogy szeretném-e hogy végre haza gyere. Ezekre mind egyszerűen tudnék válaszolni. Szeretlek és kurvára unom már az egyedüllétet.

-          Ez az. Az egyedüllét rossz vagy az én hiányom?

-          Csakis miattad vagyok egyedül.

-          Ki nem mondanád, hogy hiányzom. Jellemző.

-          Viki bocs, de tudnál jönni? – jött be Matt.

-          Persze. Bocs, de dolgom van. Majd máskor folytatjuk. – köszöntem el Tomtól és kimentem az irodából. – Köszi. – hálálkodtam Mattnek.

-          Gondoltam, hogy elkél a segítség.

-          Nem is kell a segítségem?

-          Nem. Csak már régóta bent voltatok, és ahogy felemelted a hangod már mentem is.

-          Köszönöm.

Beálltam a pultba, Tom pedig egy sziasztok-kal búcsúzva kiment az ajtón.

Nem sokat voltam már bent. Inkább elmentem ebédelni valahová, aztán átmentem a nővéremhez. Látni akartam az én kis unokaöcsémet. Ő olyan kis édes, minden gondom elfeledteti velem. A nővérem persze sokkolt. Egyfolytában Tomot szídta. Sosem volt oda érte és mit sem javított ezen ez a mostani ügy.

Elmondtam neki, hogy Tom ma nálam járt és részletesen felvázoltam, milyen beszélgetés zajlott köztünk. Annyit fűzött hozzá, jellemző. Szerinte Tom sosem fog küzdeni értem, de legalábbis hamar feladja. Van neki ezer más, aki kielégíti testi vágyait. Másra ugyanis nagyon nincs szüksége.

Szörnyű volt belegondolni, hogy ez tényleg így van. Csak idő kérdése és Tom lemond rólam. Ha sokáig húzom, pofára ejt. Ez annyira gusztustalanul hangzik.

Viszonylag későn értem Lináék házába. Tíz óra volt már. Már megint egyedül egy üres házban. Unom már a magányt. Hamar hozzászokik az ember, ha van valakije.

Sms-em jött. Gyorsan megnyitottam, mivel Tom nevét jelezte a kijelző.

„Hiányzol Baba!”

Ennyit írt. Én pedig elmosolyodtam magam. Nagyon jól esett.

„Te is nekem.” – siettem a válasszal.

„Holnap sem vagy hajlandó velem ebédelni?”

„Talán holnap már hajlandó leszek…”

„Helyes. Addig is egyedül fetrengek a közös ágyunkban és várok rád.”

Édesnek találtam. És hiányzott. És nő vagyok, aki tudja, mit tud nyújtani neki ez a férfi.

„Mennyi idő, míg ideérsz?”

Ahogy elküldtem, már kopogtak is. Tudtam, hogy ő az. Tudta, hogy ez lesz, tudta, hogy nem rázom le mégegyszer. Utálom, hogy ilyen magabiztos. Utálom, hogy ennyire szeretem.

Ott állt az ajtóban a telefonjával a kezében és vigyorgott.

-          Utállak.

-          Tudom.

Megragadtam a pólóját és magamhoz húztam. Egy centiméter is alig volt már ajkaink között, mikor megálljt parancsoltam.

-          De ez nem békülés.

-          Majd utána megbeszéljük. – rántott most ő magához és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk.

Lábával hanyagul berúgta magunk mögött az ajtót és csak csókolt tovább.

Mindig is ilyenek voltunk. A vitákat szeretkezéssel zártuk le. Így vezettük le a feszültséget. A mostani, elég nagy vita volt. Szenvedélyes, érzelemdús szex dukált.