A mackók hallgatnak…
Viktor hazafelé bandukolt a parkon keresztül. Már sötétedett. Jól ismerte a kacskaringós utakat, a virágágyásokat, a fás-borkos ligeteket. Most mégis meglepődve vette észre a gyalogút szélén…
A poros, tengerhullámnak tetsző földúton, a magányos, homokba süllyedt plüssmackót. A szakállas öregember lassan csoszogott le az útról a maciért. Felemelte, majd kék szemeivel kémlelte a poros játékot. Szakállába dúrt és zsebébe tette a macit. Az út szélén állott egy öreg fűzfa. Törzsén a kéreg kacéran mosolygott rá. Hívogatta az erdő mélyébe, és ága, mint egy nyíl mutatta az utat. Az öregember jól ismerte ezt a fát és az alatta fekvő utat. Szakadt kabátjával és lyukas cipőjével lassan elnyelte a sötét és komor erdei út. A nap eltűnt az égről, helyébe a sötétség költözött. Viktor somolygó arccal a mackót nézte a földúton kullogva, hirtelen azonban, ez az arc riadttá változott. Háta mögül az avar halkan zizzent meg. Megfordult, de a feléje guruló labdán kívül mást nem látott. A labda élénk vörös-sárga-kék színei szinte szikráztak. A hajléktalan öreg leguggolt a labdáért, ahogy megérintette egész testét melegség árasztotta el. Az érzéstől meglepődött férfinak még csak ideje sem volt felállni, ahogy tekintetét levette a labdáról vékony, gyenge és aprócska pár láb jelent meg előtte. Az öreg lassan felnézett és egy törékeny, kedves, tündérarcú kislányt pillantott meg. Az öreg megtörölte koszos arcát, és a kis angyalkára nézett.
- Hát te, hogy kerülsz ide gyermekem? – kérdezte Viktor kedves arccal
A kislány csak némán hallgatott, a férfi szeméről pillantását a zsebére, és az abban lévő játék mackóra vetette.
- Óh, a macit nézed? A tied talán? – kérdezte és a lány felé nyújtotta a játékot.
Az aprócska kislány félő, de egyben mosolygó arccal nyújtotta kezecskéit a plüssért. A magányos öreg szíve, egyenesen belesajdult a kislány meleg, kedves tekintetébe. Nem tudta, szomorú vagy boldog legyen-e mikor az aprócska teremtés rápillant.
- Anyukád merre van? Talán egyedül csatangolsz ilyen későn az erdőben?
A kislány nem válaszolt. Mackójára nézett majd kezével bólogatásra bírta azt.
- Értem! Tehát a maci beszél helyetted?
A gyerek ismét macijával bólintott.
- Tudod mit? Ha szeretnél, most hazajöhetsz velem, és másnap reggel, mikor már világos lesz, majd beviszlek a városba, és megkeressük anyukádat! Jó ötlet? – fogta meg a gyermek kezét a kék szemű férfi
A kislányka kifejezéstelen arccal bámulta a nagy, szakállas, koszos, kicsit rémisztő, de mézédes bácsikát. Kezét Viktor arcához emelte, és megsimogatta, elmosolyodott és átölelte a vén bácsikát. Megfogta annak kisujját – mivel aprócska keze, csak egy ujjá érte át – majd elindultak együtt az erdő sötétjében. A labdát közösen rugdosták, ami a hullámos úton tekeregve gurult.
Hosszas séta után elértek az erdő közepébe, egy kúthoz. A kútra fel volt akasztva egy mécses, az világított nekik. Teljesen sötét volt mire megérkeztek a hajléktalan öreg „lakásához”. A kislány, és kísérője belenéztek a kútba. Nem volt mély, talán 10 méter lehetett. Benne egy gyertya, ahhoz egy doboz gyufa, 2-3 pokróc keltette az otthon kis illúzióját. Az öreg leengedte a kislányt a vödörben. Az aprócska termet végig mosolygott, nevetett, de hangja nem hallatszott. Némán kacagott. Nagyon tetszett neki a kis „lift”. Az ember örömmel nézte, hogy a leányzó milyen jól érzi magát. Ahogy leengedte, vissza felhúzta a vödröt, fél lábát beletette abba, majd magát engedte le.
Mindketten leültek egy pokrócra, Viktor gyertyát gyújtott, majd zsebébe nyúlt. Varázs zseb volt az, ahogy azt a kislánynak is mesélte. Kibontott, félig teli, kekszes zacskó tűnt elő belőle, üdítős üveg, ami egy kútból engedett víz frissességét őrizte, sőt, egy mesés könyvecske is lapult benne. A gyerek mosolyogva ette a kekszet, lábát lóbálva, a könyvet nézegetve és Viktor kezét fogva. A maci ölében csücsült. A férfi meseolvasás közben észrevett a maci nyakán egy papírt. A papírra az volt írva „Annácska”.
- Nocsak, mit látnak öreg szemeim, Annácska. Tehát Annának hívnak? – kérdezte a bácsika
A gyerek kekszes maszatos arccal a bácsira nézett, és fülig érő vigyorral bólogatott macijával együtt.
- No, és Annácska, mért nem szólalsz meg, miért csak a maci?
A kislány arca megváltozott. Úgy tűnt mintha tanakodna ezen a kérdésen, de nem válaszolt, csak megkínálta keksszel az öreget, aki visszautasította azt, hogy több maradjon Annának. Egy ideig csend volt, a férfi a választ várta, de látva, hogy azt nem kapja meg, tovább olvasta a mesét. „A királyfi lóra pattant, csillogó, arany, karikás ostorával csattintott egyet, és a holdat azonnal lezavarta az égről. A nap fürgén vette át helyét, így az ifjú ismét látta az utat. Fehér paripáján vágtatott a fák, bokrok között, a vaddisznó szájára hasonlító barlangot keresve, ahol az ördög és annak fiókái rabul ejtették a gyönyörű kékszemű, szőke, font hajú hercegkisasszonyt. A bátor herceg megtalálta a barlangot. Leszállt lováról, és csizmájával kettőt dobbantott, előtűnt előtte egy szikrázó aranykard, markolata drágakövekkel volt kirakva. A balrang zárt szája felé suhintotta kardját, és az megnyílt előtte.” – mesélte Viktor a kislánynak, aki eddigre már halkan hörpögve és szuszogva, mackóját szorítva és a hajléktalanra dőlve álmodta meg saját mesebeli történetét. Az öregember átkarolta a kislányt, és betakart egyik pokrócával. Furcsán érezte magát a gyerekkel. Úgy érezte, mintha csak a sajátja lenne, vagy ha az unokája. Érezte a kislány szeretetét, tapintani lehetett körülötte és ártatlan kis szellemét is.
Reggel volt. Az erdei madarak vígan csivogtak és csicseregtek. Viktor a kúton sistergő hangra ébredt. Annácska már rég fent volt, fél kezével a macit fogta, másikkal pedig az egyik földön talált színes kaviccsal rajzolta a kút belsejét. A képen egy nagyszakállú, Télapóhoz hasonló vénember sétált kezét fogva egy hosszú hajú kislánynak. Együtt sétáltak az erdőben, nem messze tőlük a kút. Az aprócska tünemény sok-sok szívecskét is rajzolt a két figura köré, és boldog hangjegyeket éneklő madaraknak. Annácska megfordult és nagy kereken mosolygott. A csavargó, könnytől tündöklő szemmel nézte a kis leányzót, aki látva a könnyeket odasietett, letörölte azokat és megölelte Viktort.
A két erdei vándor már úton ballagott visszafele. A labda ismét előttük gurult a kis dombokon hol le, hol felfelé suhanva. Az út lassan világosodott. Nem sok hiányzott, hogy kiérjenek az erdőből. A fűzfa alatt az árnyékban egy fiatal nő ült. Szemei könnyesek voltak. A fiatal nő úgy aludt, a fának dőlve. Az öregember szíve összeszorult, megállt az út szélén az árnyékban. Annácska is észrevette a szemeit kisírt hölgyet, elengedte Viktor kezét, és „kacagva” futott a nőhöz, majd átölelte azt. Az asszony felébredt a gyerek ölelésére. Látva az őt felébresztő gyermeket szemei örömkönnyekkel lettek tele. Sírva, nevetve ölelte át kislányát. Anna ugyanúgy, megsimogatta anyukája arcát, majd a hajléktalanra mutatott. A nő kérdőn nézett az öregre. Kislány megfogta anyja kezét, és odavezette a bácsihoz. Mindkettejüket megölelte. A nő boldogságtól, és a meglepettségtől halkan hebegte: „apa”. Viktor szíve e szóra nem szorongott többé, hanem határtalan öröm árasztotta el azt. Szemei könnybe lábadtak, tágra nyíltak.
- Drága, egyetlen kislányom!
Most már hárman ölelték át egymást. Anna a mackóját is elengedte, majd tátogva nevezte Viktort úgy, hogy „nagyapa”. Igen, tátogva. Hang nem hagyta el száját még most sem, se az előtt, és az óta sem, mert Annácska néma volt: szíve beszélt helyette.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
