Én és a 8.a, vagyis E/1. és a 8.a

Harmadik rész

Túlzás nélkül állítható, hogy aznap este, Stella születésnapi buliján az osztály minden tagja, Márk a 8.c-ből és Stella bátyjának, Petinek a haverjai is remekül érezték magukat. A kaja jó volt, a zene pedig változatos és igényes, épp ahogy azt Stella ígérte.

Peti, Ákos és a többi gimis barátja kényelmesen elhelyezkedtek a hi-fi torony mögött, és miközben a lemezeket cserélgették, jókedvűen iszogattak valami alkoholos italt, és egymással, illetve a 8.a-s srácokkal ökörködtek. Láthatóan nagyon jól elvoltak egymással, mint mindig.

Stella, a házigazda ide-oda sétálgatott a többiek között, és mindenkivel beszélgetett és nevetgélt egy kicsit. Ideje legnagyobb részét azonban a táncolással töltötte, amihez nemcsak a lányok, hanem kivételesen a fiúk is csatlakoztak, igaz, némelyikük csak poénból, na de az is valami. Stella egyik legjobb élménye, a táncolás Lacival pedig egyenesen fergetegesre sikerült, és a lány legnagyobb örömére úgy tűnt, hogy a fiú is igencsak élvezte azt. Stella amúgy is imádott táncolni, és most ki is használta ezt az alkalmat arra, hogy ismét a zene ritmusára mozogjon. Egyszóval hihetetlenül élvezte a buliját a 14. születésnapján, és ezt csak még jobbá tette az, hogy a vendégei is remekül szórakoztak.

Ott volt például Szilvi. Az ember azt gondolná róla, hogy nem nagyon élvezi az efféle bulikat, és erre tessék: Tomival együtt letelepedett az egyik fotelbe, és boldogan hallgatták azokat a rockszámokat, amiket Petiék néha leadtak, közben pedig a többieknek mesélték a tegnap este eseményeit, vagyis az autogramkérést a My Chemical Romance koncertje után, a Fortune Hotel előtt. Szilvi azóta háromszor is megnézte azt a koncertfilmet, amit Gerardtól kapott, és egyszerűen hihetetlenek voltak a srácok. Csakúgy, mint a Gerardtól kapott aláírás, amit Szilvi biztos helyre rejtett. Így hát a lány arcáról ma senki és semmi sem tudta letörölni a vidám mosolyt. Talán ennek a jókedvnek köszönhető az is, hogy később, egy ritmusos számnál Szilvi hirtelen felugrott, felhúzta Tomit is, és egy gyors táncba kezdtek, ami csak még inkább megerősítette amúgy is tökéletes kapcsolatukat.

Vagy vegyük például Lacit. A srác, mint például az előbb Stellával, gyakran beállt táncolni, de ez talán nem is volt annyira meglepő, hiszen nagyon szerette a zenét és az éneklést. Amikor pedig nem táncolt, Dáviddal, Bernáttal, Kornéllal és Lőrinccel beszélgetett. Bár, az említett fiúk is gyakran táncba fogtak, hol lányokkal, hol pedig csak egyedül. Például Dávid is olyan, szándékosan vicces és szerencsétlen táncot ejtett ily módon, hogy attól a lányok valósággal fuldokoltak a nevetéstől. Dávid roppant büszke volt magára.

Lőrincnek a tánc terén egyértelműen az a rész tetszett a legjobban, amikor Bogival táncolhatott. A lányról eddig is tudta, hogy szeret mozogni, hiszen az osztály focicsapatában is benne volt, na de hogy ennyire jól táncol, azt egyáltalán nem gondolta volna róla. Pedig így volt; s miközben a lány táncolt, folyton kihívóan mosolygott a fiúra, aminek meg is lett a hatása.

Ugyanis Lőrinc pár perccel a tánc kezdete után máris úgy érezte, hogy legszívesebben azonnal megcsókolná Bogit.

De ezt csak így, ilyen egyszerűen sosem merte volna megtenni.

Ildi és Irma is gyakran beálltak a táncolók közé, és leginkább Brigivel és Rinnel beszélgettek. És habár Rin még eléggé rossz passzban volt a szülei miatt, a lányoknak mégis sikerült felvidítaniuk őt, méghozzá annyira, hogy Rin a végén már teljesen felszabadultan tudott nevetni.

Később pedig Cili is csatlakozott a csapatukhoz, és a fekete hajú lány legnagyobb örömére remekül elvolt Brigiékkel, és nagyon jól szórakozott velük.

Feri és Ede természetesen szinte azonnal beültek a számítógépes szobába, és el is kezdték tesztelni Peti játékait, köztük pár focissal, a Friends for Ship-pel és a Live for The Friendship-pel is. Később a többi fiú, köztük Ulrik is csatlakozott hozzájuk, és mindenféle bajnokságokat rendeztek a játékokból, miközben nagyokat nevettek. És ami a legfontosabb volt, az az a kedvesség volt, amit a srácok a megváltozott Ulrikkal szemben tanúsítottak. Most már ő is teljes jogú tagja volt a 8.a-s fiúk baráti körének, és ez Ulrik számára nagyon sokat jelentett.

Izabella és Márk a 8.c-ből a buli legnagyobb részét együtt, a maguk kis idilli boldogságában töltötték. Cili többször is látta őket a nappali sötét sarkaiban csókolózni, de ami különös örömmel töltötte el, az az volt, hogy ez az egész látvány már egyáltalán nem is zavarta. Mi több, rájött, hogy már a legkevésbé sem érdekli Márk, és ennek nagyon örült. „Legyenek csak boldogok Izával!” – gondolta a párt nézve, és elmosolyodott. – „Összeillenek. Én meg Márk lehet, hogy nem is passzolnánk egymáshoz.” Majd hátat fordított a párnak, és vidáman folytatta a beszélgetést Rinékkel.

A csapatukhoz később Boglárka is csatlakozott, és habár a lány természeténél fogva elég aktívan részt vett a társalgásukban, a vak is láthatta, hogy közben végig Lőrincen járt az esze. Legalábbis ezt lehetett leszűrni abból, hogy állandóan a barátaival beszélgető fiú felé pillantgatott. De Brigiék nem akarták zavarba hozni a lányt, ezért inkább úgy tettek, mintha az egészből nem vennének észre semmit.

Az osztály már régen volt ennyire együtt, mint most, ráadásul így, hogy mindenki remekül érezte magát. Stella nagyon örült annak, hogy a 8.a-nak ez a békés egysége éppen az ő bulija alatt teljesedett ki. Mert habár az osztály minden egyes tagja egy különálló egyéniség, Stella tortájának elfogyasztása vagy éppen a lány ajándékainak felbontása közben (ami Stella számára kicsit meglepő volt, hiszen 13 különféle bögrét és 14 fajta csokit kapott) ugyanúgy megmutatkozott, hogy még az ennyire különböző emberek is mennyire jól elvannak egymással, és hogy mennyire el tudják fogadni a másikat. Bárki is legyen az. És bármit is tett az illető.

Mert néha a megbocsátás az, ami ennyire összehozza az embereket.

-----

Este fél kilenc körül éppen véget ért egy pörgős szám, és a táncolók fáradtan huppantak le a Stella nappalijának a kanapéjára. Bogi és Lőrinc is lihegve álltak meg egymással szemben, miután befejezték az újabb közös táncukat.

- Te, Lőrinc – mosolyodott el a lány, és Lőrinc ezt a mosolyát most különösen szépnek találta a lilás, sejtelmes fényben. – Olyan meleg van idebent. És olyan fülledt a levegő is. Nem megyünk ki egy kicsit a Stelláék erkélyére?... Csak szívni egy kis friss levegőt.

Lőrinc is elmosolyodott.

- De, rendben. Mehetünk – mondta.

Elindultak az előszobába, és felvették a kabátjukat, a kinti hidegre felkészülve. Amikor átmentek a konyhán, hogy eljussanak az erkélyig, a többi fiúval éppen ott falatozó Dávid meglátta, hogy éppen elvonulni készülnek, és úgy, hogy Bogi azt ne lássa, rávigyorgott Lőrincre, egy apró szívet rajzolt az ujjaival a levegőbe, és rákacsintott a barátjára.

- Csak ügyesen!... – suttogta vidáman.

Lőrinc a szemeit forgatta Dávid bohóckodásait látva, de azért ez a „Csak ügyesen!...” mondat szöget ütött benne, és valahogy elindított benne egy olyan dolgot, amitől kezdte egészen furcsán érezni magát.

Valahogy bátrabbnak, mint eddig.

Egy ajtón keresztül kiléptek az erkélyre, és azonnal megcsapta őket a hideg levegő, ami azonban most frissítőnek és üdítőnek hatott a számukra.

- Milyen jólesik!... – szippantott nagyon a levegőből Boglárka, és elmosolyodott.

- Igen – helyeselt Lőrinc, és becsukta maga mögött az erkélyajtót. – Igazán frissítő. – Majd odalépett a lány mellé, a korláthoz, és megszemlélte a kilátást, ami eléjük tárult.

Itt kint, az erkélyen már semmi sem világított, és csak az erkélyajtó függönyén szűrődött át egy kis fény Stelláék lakásának az egyik helyiségéből. Így a város fényei és éjszakai élete teljes életnagyságban tárult a szemük elé. Sok magas épület, széles, többsávos utak autók tömegével, aprónak tűnő, mászkáló gyalogosok és a háttérben a sötét hegyek – ez volt Budapest.

Legalábbis az egyik arca annak, amit mindketten ismertek. És amiben mindketten éltek.

Boglárka felsóhajtott, elfordult a korláttól, és Lőrincre mosolygott. Most nem akarta elrontani a hangulatot azzal, hogy szidni kezdi a rengeteg autóst vagy a néhol túlzott kivilágítást; helyette inkább szóba hozta azt a dolgot, ami az éjszakai város láttán az eszébe jutott.

- Emlékszel még arra, amit csütörtökön tettünk? – kérdezte a fiútól.

- A videólopásra gondolsz? – vigyorgott Lőrinc, majd bólintott. – Hogyne emlékeznék rá!... Sosem fogom elfelejteni.

A fiú kezdett egyre izgatottabb lenni. Még sosem volt ennyire közel Bogihoz, mint most, ezen az erkélyen, bezárt ajtóval, és ez egyre inkább feszélyezte őt, habár igyekezett ennek nem jelét adni. De mégis… Mit kell tenni ilyen helyzetekben azzal a lánnyal, akit ennyire szeretünk?... Hogy lehet bármit is tenni anélkül, hogy ne bántsuk meg? Hogy ő is ugyanúgy akarja, mint mi?...

- Én sem – rázta a fejét Bogi vidáman. – Emlékszel még Valterre? És a szeméthalomra? És a tehenekre, akik a teherautóval utaztak?...

- Fantasztikus volt! – kiáltották egyszerre, majd nevetésben törtek ki.

Mikor abbahagyták, egy ideig csak néztek egymásra, a másik szemébe, mosolyogva, izgatottan… Talán legbelül reménykedve abban, hogy most van itt az ideje annak, hogy megtörténjen velük az a dolog, amire már annyi ideje várnak… És amivel egy ideje már nem tudnak mit kezdeni, annyira fölébük kerekedett.

Lőrinc agya vadul zakatolt, miközben Bogi arcát nézte. Már egyáltalán nem érezte a hideget, csak azt a kellemes forróságot ott belül, amit már teljesen megszokott. Az egész világ összeszűkült körülötte, először csak az erkélyre, majd Bogira, a lány arcára… És a fiú iszonyatosan szerette volna, hogy még tovább szűküljön…

„Te jó ég, most mi lesz?!” – kiáltotta kissé ijedten gondolatban, és ki tudja, hogyan, de hirtelen barátja, Dávid hangja kezdett el beszélni a fejében. Méghozzá olyan dolgokat mondott, amik a valóságban is elhangzottak már tőle. Például: „Csak ügyesen!...’, „Mikor teszed meg, ha nem most? Soha!”. Vagy csak nemes egyszerűséggel: „Gyáva!” Lőrinc gondolatban megrázta a fejét. Nem! Ő nem gyáva!...

És ezt be is fogja bizonyítani.

Mégpedig most.

Most azonnal.

És ekkor Lőrinc olyan dolgot tett, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá.

Ugyanis egyenesen odahajolt Bogihoz, és megcsókolta a lányt.

Igaz, kicsit gyorsan. Meg hirtelen. Meg a lány száján, ami nagyon fura volt számára, de mégis… valahogy… jó.

De tény, ami tény, hogy ez az egész nagyon rámenős volt, és Lőrinc azonnal el is szégyellte magát azért, amit tett. Gyorsan el is húzta a fejét, és ijedten kezdett el szabadkozni:

- Egek, annyira sajnálom!... Te jó ég, ne haragudj, Bogi, én csak… egyszerűen elfogott valami… Nagyon sajnálom, komolyan!... – hebegte.

A lány azonban csak sejtelmesen mosolygott.

- Én nem sajnálom – mondta. – A lehető legjobb pillanatban voltál határozott, Lőrinc. És ez nekem iszonyúan tetszik.

Ezzel Lőrinc nyaka köré fonta a karjait, és gyengéden megcsókolta a fiút. Lőrinc visszacsókolt, és ekkor már semmi sem tartotta őket vissza attól, hogy átadják magukat egy teljesen új, de felejthetetlen élménynek: az első csókolózás varázsának…

-----

Mikor Lőrinc és Bogi befejezték a csókolózást, egy pillanatig csak néztek a másik szemébe, mosolyogva. Lőrinc szíve vadul zakatolt, és el sem hitte, hogy tényleg megtörtént az, amit annyira szeretett volna. És amiről pár hete még azt hitte, hogy sosem meri majd megtenni.

De most… csókolózott Bogival! „Ez hihetetlen!” – gondolta a fiú vidáman. – „Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem!... Mert most már biztos, hogy Bogi az enyém. Egészen biztos… és ez fantasztikus!”

És Lőrinc ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ő a világ legboldogabb embere.

- Annyira örülök!... – mosolygott Bogi is jókedvűen, és hirtelen odabújt Lőrinchez.

A fiú kicsit meglepődött, de azért hálásan ölelte magához a lányt. Ahogy ott álltak ketten az erkélyen, a sötétben, Lőrinc véletlenül elmormogott egy szót az orra alatt, amelyet eredetileg csak saját magának és a gondolatainak szándékozott megtartani:

- Szeretlek.

Ijedten szorította össze a száját, és nagyon remélte, hogy Bogi nem hallotta meg ezt, a véletlenül a valóságba szökkent szavacskát. Mármint, félreértés ne essék: amit mondott, az igaz volt, ki tudja már, mióta… De akármilyen bátor cselekedetet is hajtott végre az imént, nem akarta túlzásba vinni a vallomásokat.

Nem akart elégedetlen lenni.

Azonban már késő volt. Boglárka meghallotta azt, amit mondott, és boldogan vigyorodott el.

- Én is szeretlek, Lőrinc!... – mondta, örömmel a hangjában.

Íme a mindig határozott és kemény Boglárka romantikus oldala! Ki tudja, mit rejteget még magában…

Mindenesetre Lőrinc zavartan nevetett fel, és még jobban ölelte magához a lányt. Bogi pedig rácsúsztatta a kezét a fiú meleg, sima tenyerére, és az ujjaival lassan rákulcsolta a sajátját a Lőrincére…