Média, vagyis médi

Harmadik rész

És ez a valaki történetesen nem volt más, mint az a 8.a-s játékos, aki a meccs előtt fogadalmat tett arra, hogy gólt szerez a csapatának.

Vagyis Fenyőfalvi Bernát személyesen.

A szőke srác, felbuzdulva Ede sikerén, hamar megszerezte a focilabdát, és odapasszolta azt a hetedikes kapuhoz közelebb álló Edének. Azonban csakhamar hetedikes játékosok dühös és könyörtelen csapata kezdett el a fiú felé sietni, így Ede gyorsan visszarúgta a labdát az addigra jóval közelebb futott Bernátnak, aki egy másodpercnyi terepfelmérés után azonnal a hetedikes kapu felé lőtte a labdát.

A kapus nem is hibázhatott volna ekkorát. És ez a gól sem lehetett volna ennél tökéletesebb.

A nézők boldogan tapsoltak, kiáltoztak és sikítoztak, Bernát pedig büszkén fordult oda a gratulálni érkező, vidám Edéhez:

- Vezetünk!... Most az egyszer vezetünk!

- És ez nekünk köszönhető! – rázott kezet sugárzó arccal Ede vele. – Nekünk és a csapatnak. Gratulálok!

- Köszönöm – mosolygott Bernát elégedetten.

A hetedikesek duzzogó arccal dugták össze azt a nagyképű fejüket, hogy még tanácskozzanak valamit, de Stella szerint ez semmit sem számított már. Legalábbis ennek adta hangját, mikor a csapat többi tagjával együtt odasietett Bernáthoz és Edéhez.

- Bernát, egyszerűen annyira szuper voltál! Lehetséges, hogy mi fogunk nyerni, és ez HIHETETLENÜL JÓ! – kiáltotta lelkesen, majd vetett egy pillantást a sugdolózó hetedikesekre, és legyintett egyet: - Tanácskozzanak csak, most már úgyis csak kevés esélyük van arra, hogy legyőzzenek minket!

- Azért ne bízzuk el magunkat! – figyelmeztette őt Boglárka. – Szerdán, a rövid meccsen a hetedikesek egy perc alatt képesek voltak egy gólt szerezni. Most pedig mennyi idő is van hátra?...

- Úgy hat perc – vágta rá azonnal Kornél.

- Erről beszélek – mondta a lány, és a többiekre nézett. – A hetedikesek most nyilván olyan jól fognak játszani, mint még soha eddig. Úgyhogy ha tényleg meg akarjuk nyerni ezt a meccset, akkor ebben a hat percben mindent bele kell adnunk. Mindent. És mindenkinek.

A csapattagok előbb még boldog és győzedelmes arca most ismét elszántra változott. Egyszerre bólintottak.

- Úgy legyen! – mondta Ede határozottan.

Ismét felharsant Pista bácsi sípjának hangja, és a játék rövidesen újból folytatódott.

Boglárkának igaza volt: a hetedikesek a rövid tanácskozás után újult erővel támadtak, és erősebbek voltak, mint valaha. A 8.a-soknak nagyon gyorsnak és ügyesnek kellett lenniük ahhoz, hogy távol tartsák a labdát a kapujuktól. Nem csoda hát, hogy pár perc után már teljesen ki voltak fáradva, és ehhez az egész meccs hozzájárult. Háromnegyed órán át elkeseredett csatát vívtak a hetedikesekkel, ide-oda futkároztak, rúgták a labdát, passzolgattak egymásnak, próbálták szemmel tartani a focilabdát… és mindezt miért? Hogy elérjék az elérhetetlen magasságban lebegő, fehér fénnyel körberagyogott álmukat, a Nagy Meccs Nyertese címet.

És most a hetedikesek ismét megpróbálták tőlük megszerezni ezt. Mert ők is akarták ám ezt a címet, hogyne akarták volna… Ők is erre készültek már hetek óta, és nyilvánvaló volt, hogy se Sanyi, se a többi hetedikes nem akart szégyenkezve, vesztesen hazamenni. Mint ahogy ez a játékukon is meglátszott.

A szurkolók is észrevették, hogy a meccs most mintha még erőteljesebb és túlfűtöttebb lenne, és egyre hangosabban kezdtek el kiabálni. Pista bácsi, a játékvezető pedig mérgében egyenesen odaordított a hetedikes játékosoknak:

- Mozgás, lusta banda, még nyerhettek! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!...

Mégsem sikerült gólt szerezniük a hetedikeseknek.

De vajon véglegesen?...

Egy perc volt már csak a meccsből, mikor a dühös Sanyi megszerezte a labdát, és észrevett egy olyan vonalat a nyolcadikos kapuhoz, amelyik teljesen szabad volt, és nem állta el senki. Egy pillanatig sem habozott: megállt, és hatalmasat rúgott a labdába, ami egyenesen és határozottan száguldott a 8.a-sok kapuja felé.

Már túl késő volt ahhoz, hogy bármelyik csatár, középpályás vagy hátvéd meg tudja állítani. Pedig mindegyikük észrevette a bajt, és mindenki meg is ijedt, mind a játékosok, mind pedig a nézők is, de már nem tehettek semmit: a labda túl gyors volt. Mindannyiukban felrémlett a lehetséges 2:2 állás, a döntetlen, ami ugyan nem rossz, de nem adja meg nekik azt, amire úgy vágynak…

- NE! – kiáltotta Bernát kétségbeesetten a kapujuk felé repülő labda láttán. – Nem mehet be!...

Edében ekkor felmerült egy utolsó, halovány reménysugár.

- FERI! – ordította torkaszakadtából. – VÉDD KI A LABDÁT!...

Mintha minden lassított felvételként zajlott volna. Feri arca megfeszült, barna szemei a labdára meredtek, és egész lényével arra koncentrált, hogy kivédje azt… hogy örömöt szerezzen Edének, akinek mindene a foci, és az összes többi csapattagjának is, akik most mindannyian kétségbeesetten néztek rá a pályáról…

A labda nem volt túl magasan, talán lábbal is ki lehet védeni, gondolta Feri. Az egyre jobban közeledő labdát nézte, majd felemelte jobb lábát, és amikor a focilabda odaért a kapu elé, akkorát rúgott belé, hogy a labda egyenesen odaszáguldott egy hetedikes sráchoz, aki ügyesen kapta el azt a kezeivel.

Ekkor egy sípszó zendült fel, és komor arccal Pista bácsi lépkedett be a játéktérre.

- A játéknak vége, az maradhat is nálad – intett a hetedikes, döbbent srácnak, aki a labdát tartotta. – Ha már nem tudtátok még egyszer belőni azt a labdát… A végeredmény 2:1 a nyolcadikosok javára, ami azt jelenti, hogy gratulálok a 8.a-nak… mert most ők nyerték meg a Nagy Meccset. Ők a győztesek.

A 8.a-s játékosok, akik még fel sem tudták fogni, hogy mi történt, és hogy Feri tényleg kivédte a gólt, most tátott szájjal bámultak Pista bácsira. Aztán megfordultak, és a boldogan vigyorgó Ferire néztek, aki ezt mondta:

- Kivédtem a labdát! Nyertünk! Nyertünk, nyertünk, nyertünk!... – kiáltotta lelkesen, mire aztán a terem, benne a nézősereg, köztük a 8.a-sok osztálytársai, és maguk a 8.a-s játékosok is azonnal felélénkültek.

 - EZT NEM TUDOM ELHINNI! – sikította Stella boldogan a mindent betöltő taps és ujjongás közben, majd izgalmában a szája elé kapta a kezét. – Nyertünk… tényleg nyertünk!...

- Bizony nyertünk! – vágta rá vidáman Laci, aki a lány hangját hallva azonnal odasietett Stellához. – Az egész csapatunk hihetetlenül játszott ma, és Feri is igazán kitett magáért! Amúgy meg… - kezdte zavartan. – Te is jó voltál. Tényleg.

- Nem is igaz – mosolygott Stella szerényen, és hirtelen megint kezdte azt a zavartságot érezni, mint amit szerdán is érzett, amikor a Kis Meccs után Lacit a bulijáról kérdezte.

Kis Meccs… Hol van már az a nevetséges Kis Meccs!...

- Inkább te voltál a jó – mondta vigyorogva, ismét eltelve a győzelem csodálatos örömével. – Mind mindenki más is a csapatban!...

- Igen - helyeselt Laci, majd egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.

Eközben Bogi boldogan ugrott Lőrinc nyakába. A fiú vidáman ölelte magához, és hiába volt körülöttük az egész nyüzsgő, ide-oda járkáló, időközben a pályát is elözönlő tömeg, úgy érezte, még vagy egy óráig képes lenne magához szorítani a lányt. Vagy nem is egy óráig… inkább egy örökkévalóságig.

- Annyira szuper ez a mai nap! – rikkantotta a lány, mikor végre elengedte Lőrincet, és vidáman csillogó, barna szemeivel a fiúra nézett. – Petra néni, a videó, ez a meccs… ez fantasztikus!

- Pedig soha nem gondoltam volna, hogy megnyerjük – vallotta be Lőrinc, majd elvigyorodott. – És mégis megcsináltuk! Nem semmi volt ez az egész!

Bogi mosolyogva bólintott, majd a focikapu előtt álló tömeg felé intett.

- Gyere, gratuláljunk mi is Ferinek! – mondta, és elindult a többiek felé. Lőrinc követte.

Feri körül már ott állt az egész csapat, a teljes osztály és még pár felsős is. A fiú szerényen mosolygott, de azért persze élvezte a dicséreteket, és azt, hogy mindenki körülrajongta.

- Ez az utolsó védésed tökéletes volt! – lelkendezett Stella. – Pont a legjobb pillanatban találtad el a labdát, és ezzel jól megmutattad a hetedikeseknek, hogy a mi csapatunk is van olyan jó, mint az övék! Mi több: sokkal, de sokkal jobb náluk!...

- Ha nem védted volna ki a labdát, nem nyert volna a csapat, és az borzalmas lett volna! Minden elismerésem, Feri! – tette hozzá kedvesen Ulrik.

- Köszönöm a sok dicséretet – mosolygott Feri, majd a nyerés óta szélesen vigyorgó és nevető Edére nézett. – De az az igazság, hogy csak egyetlenegy gólt védtem ki az egész meccs alatt, és ez nem érdemel se dicséretet, se semmit. A meccs igazi hősei a többi csapattag, például Ede vagy Bernát…

- De Feri, benned is van ám egy igazán becsülendő dolog – mondta Bogi a fiúra nézve. – És ez pedig nem más, mint az, hogy a sorozatos kudarcok és kapusi veszteségek ellenére ennél az utolsó labdánál mégis visszanyerted az önbizalmadat, és volt annyi lelkierőd, hogy kivédd azt a gólt. Nehéz ezt megcsinálni – mosolyodott el. - , de te megtetted. Megcsináltad, és csak ez a lényeg.

Feri szerényen mosolygott, ám ekkor Brigi ragadta magához a szót.

- Ha már annál tartunk, hogy kinek köszönhetjük azt, hogy megnyertük ezt a meccset, akkor szerintem van még valaki, aki igazán sokat tett ezért – és itt egyenesen Edére nézett. – És ez a valaki pedig Ede, aki a meccs előtt egy hihetetlenül lelkesítő beszédet mondott nekünk! Úgyhogy ezúton is szeretném neki megköszönni a csapat nevében, hogy lelket öntött belénk – mosolyodott el a lány.

- Igen! – helyeseltek a többiek is. – Szép volt, Ede!...

A fekete hajú srác felnevetett.

- Ugyan már, a győzelem nem a beszédemen múlt, hanem a ti játékotokon, ami most volt a legjobb az utóbbi idők során! És ne köszönjetek nekem semmit. Inkább nekem kéne megköszönnöm nektek azt, hogy megnyertétek a meccset, mert ezzel egy olyan dolog történt meg, amire már nagyon régóta vágytam. Mégpedig az, hogy a mai napon győztesként nézhessünk a hetedikesekre! Jó, nem tagadom, az utóbbi időben nem nagyon hittem ebben, de ma, a beszéd alatt… hirtelen visszatért a régi remény. És valóra is vált. Úgyhogy köszönöm. Tényleg.

- Ugyan már – mosolyogtak a többiek. – Mi is örülünk a győzelemnek. És te is nagyon jó voltál.

Feri is boldogan nézett a barátjára. Nagyon örült, hogy a végén azt a gólt ki tudta védeni, mert így valóra válthatta Ede álmát. Igazán megérdemelte már ezt a sikert.

Meg hát persze Feri is büszke volt magára. Mert igaz, hogy a kettőből csak egy gólt védett ki, na de az Sanyi tökéletes rúgása volt… És hát kezdetnek ez is bőven megteszi.

- Nézzétek a hetedikeseket! – intett ekkor vigyorogva Dávid a játékosok felé.

Az eddig dühösen egymást szidó csapattagok ugyanis most mérgesen kezdtek el kiballagni az egyre üresedő tornateremből. Az a játékos, akinek a kezébe a meccs végén belerepült a labda a kezébe, most csalódottan dobta le a földre azt, és lehajtott fejjel követte a többieket az ajtón kifelé. Menet közben egyikük sem nézett a nyolcadikosokra, és egyikük sem mondott nekik semmit. Megszégyenülten hagyták el a termet.

Most már nem mondhatták azt a 8.a-sokra, hogy bénák. Mert most már ők tűntek annak, egy ekkora vereség után.

A 8.a-s csapat végignézte, amint a hetedikesek elkullogtak, majd boldog nevetésben törtek ki. Győztesek voltak… igazi, tagadhatatlan győztesek, és ez a sok vereség után igazán felüdítő volt.

Később a nézők, a tanárok és a nyolcadikosok közül sokan hazamentek, így a tornateremben már alig volt valaki, csak pár beszélgető diák. Na meg a játékvezető.

Ugyanis hirtelen Pista bácsi lépett oda Ferihez és Edéhez, és megköszörülte a torkát. A fiúk döbbenten néztek rá, és nem értették, mit akarhat mondani nekik.

- Nos, srácok… - kezdte az edző, és most mintha barátságosabbak lettek volna az arcvonásai. – Csak gratulálni szeretnék a meccshez. Igazán jól játszottatok; kár, hogy nem én voltam az edzőtök. Na, de ez mindegy. Gratulálok nektek, mert te, Ede, szép gólt rúgtál, te meg, Feri, nagyon jól védtél az utolsó labdánál. Amúgy meg… - dörmögte kissé zavartan, a fiúra nézve. – Sajnálom, hogy a múltkor ki akartalak tenni a csapatból. Kicsit durva voltam, na. De remélem, nincs harag.

- Természetesen nincs, tanár úr – felelte Feri meglepetten, a reménykedő edzőre pillantva.

- Akkor minden rendben – könnyebbült meg Pista bácsi, és elmosolyodott. – Na, akkor így tovább srácok, és csak mindent bele.

- Oké, és köszönjük – mondta kedvesen Feri.

- Nincs mit. Sziasztok.

Miután Pista bácsi elment, Ede és Feri csodálkozó pillantást váltottak.

- Szerinted igazat mondott? – kérdezte később gyanakodva Ede, miután átöltözve, kabátban siettek hazafelé a sötétedő utcán.

- Nem tudom – felelte a barátja. – Nekem eléggé furcsának tűnt. A meccs előtt és közben még a hetedikeseknek szurkolt, most meg, hogy nyertünk, nekünk gratulált, sőt bocsánatot kért tőlem… Ha őszinték akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy Pista bácsi…

- NYALIZIK! – kiáltottak fel egyszerre, és kitört belőlük a nevetés. Meg is álltak egy épület mellett, hogy jól kinevethessék magukat. Mikor végre elmúlt a jókedv-hullám, Ede mosolyogva jegyezte meg:

- Igazából tökmindegy ez az egész. A lényeg, hogy…

- NYERTÜNK! – kiáltották ismét egyszerre, és újból nevetni kezdtek, a tenyerüket összecsapva. – NYERTÜNK!...

- És ez neked is köszönhető – tette hozzá vidáman Ede, Ferire nézve. – Ha nem véded ki a végén azt a labdát, csak döntetlenre futotta volna.

- Te is berúgtál egy gólt!...

- Jó, de a te védésed is szép volt, azt el kell ismerni – mosolygott Ede a barátjára. – Köszönöm, Feri.

- Ugyan mit? – kérdezte a srác.

- Hogy segítettél elérni azt, amit akartam – felelte Ede, és mosolyogva nézett maga elé. – Mert a győzelmet szerettem volna… és neked és az egész csapatnak hála, most végre megkaptam.