Média, vagyis médi

Második rész

- Nem kéne valami lelkesítő beszédet tartanod, vagy valami?... – kérdezte Feri izgatottan Edétől, miközben a falnak háttal álltak a fiú- és lányöltöző közötti szabad részen, fehér pólóban, piros rövidnadrágban és sportcipőben, vagyis az iskola hivatalos tornaegyenruhájában.

Aznap délután volt, és a 8.a-s csapat idegesen beszélgetett a helyiségben, arra várva, hogy eljöjjön a három óra, és bevonulván a tornaterembe, elkezdődjön a Nagy Meccs. A hetedikeseknek az újabb összetűzések elkerülése végett már hamarabb át kellett öltözniük, és most a közelben lévő tornateremben várták a meccs kezdetét. A teremből idehallatszottak az összegyűlt szurkolók beszélgetései és izgatott sikongásai. Azt nem tudni pontosan, hogy mennyien lehettek, de egy biztos: elég sokan ahhoz, hogy ekkor hangjuk legyen.

Ede hanyagul és cseppnyi jókedv nélkül nézett Ferire:

- Miért nekem kéne?... Ott van például Bernát, Stella vagy Laci. Meg Bogi is.

- De ők most beszélgetnek – erősködött tovább Feri. – Nagyon jól tudod, hogy neked kéne valami biztatót mondanod a meccs előtt. Te szereted a legjobban a focit, és ezt mindenki tudja. A te dolgod lenne a lelkesítés.

Mi tagadás, Ferinek tényleg igaza volt: a többiek most eléggé izgatottan beszélgettek egymással. Bogi például éppen azt mesélte Lőrincnek, hogy milyen könnyen sikerült visszacsempésznie a videót a Szénási és Hamar Állatvédő Szervezetbe és Klubba. Stella és Brigi odébb beszélgettek a holnapi buliról, Laci, Kornél és Bernát pedig különböző futballmozdulatokat mutattak be egymásnak.

- De én egyáltalán nem vagyok lelkes – panaszolta Ede. – A hetedikesek iszonyúan erősek és jók, mi meg…

- És mi is jók vagyunk! – vágott közbe Feri lelkesen. – Az utóbbi időben rengeteget edzettünk, és jó, szerdán ismét kikaptunk tőlük, de ez nem jelent semmit! A szerencse ma újra mellénk szegődhet! Úgyhogy állj ki elénk, és mondd meg nekünk, hogy képesek vagyunk megnyerni a Nagy Meccset! Gyerünk!...

- Nem megy – morogta bosszúsan Ede. – Hát nem érted?!... Hogy lelkesíthetnélek fel titeket, ha egyszer én se hiszek a győzelmünkben?... Ez lehetetlen!

Feri egy ideig sötéten nézett a barátjára, majd lassan, megvetően ezt mondta:

- Tudod mit?... Te egyáltalán nem is akarsz nyerni. Nyilván már nem is szereted a focit. Furcsának tűnhet, de ez a való igazság, Ede.

A fiú nem válaszolt, pedig Feri szavai mélyen a szívébe martak. Még hogy ő nem szereti a focit!... Ez nevetséges… A focit mindennél jobban szereti a világon, és természetes, hogy nyerni is nagyon jó lenne.

De már cseppnyi lelkesedést sem érez a mai játék iránt…

Lehet, hogy mégis Ferinek lenne igaza? Vagy csak nem akarja átélni, amint a hetedikesek az egész felső tagozat szeme láttára megalázzák őket, nyolcadikosokat? Inkább az utóbbi. Ferinek ebben a kérdésben nem lehet igaza, egyszerűen nem!... Ő szereti a focit, és kész.

És ha ezt be kell bizonyítania Ferinek, akkor be fogja. Meg fogja azt tenni, amit kér tőle, és most ez egyszer, a Nagy Meccs előtt… igazán lelkes lesz.

Ellépett a fal mellől, hogy mindenki jól lássa, majd megköszörülte a torkát, és hangosan megszólalt:

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni, ha lehet!...

Feri azonnal felkapta a fejét, és mosolyogva, csillogó szemekkel nézett a barátjára. Tudta, hogy hatásos lesz az előbbi beszólása!... A csapat többi tagja máris abbahagyta a beszélgetést, és kíváncsian nézett Edére.

- Köszönöm – mondta mosolyogva a fekete hajú srác, és barna szemei most biztatóan csillogtak. – Nos, hamarosan három óra, és itt állunk a Nagy Meccs előtt, nem éppen vidáman. Szeretnék pár szót szólni, és megmutatni nektek, hogy igenis nyerhetünk!... De csak akkor, ha mindent beleadunk, és úgy játszunk, mint még soha. Mintha az életünk lenne a tét. És még hogyha nincs is szó ekkora dologról, igenis van miért nyernünk! És ez pedig nem más, mint az osztályunk becsülete.

Ede egy kis szünetet tartott itt, hogy levegőt vegyen, és közben végignézett az ismerős arcokon. Mindannyian komolyan néztek rá, mint akik tényleg felfogják ennek a dolognak a jelentőségét. Feri is alig hitt a fülének; nem gondolta volna, hogy Ede képes ilyen nagyszabású dolgokat mondani rögvest azután, hogy pár perccel ezelőtt még olyan lehangoltak és rosszkedvűen állt a hideg falnál.

És Ede máris folytatta tovább a beszédjét:

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nyolc év alatt már eléggé megkedveltem ezt az osztályt. Sok mindent éltünk át együtt. Úgy kezdtük, mint az 1.a, aztán jött a 2.a, és végül itt vagyunk, mint 8.a-sok. Ez az utolsó évünk itt, és talán ez az utolsó meccsünk is a hetedikesekkel. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy nyerjünk, hogy miénk legyen a győzelem… Mert akik ott bent ülnek a padokon, és akiknek a hangját ide lehet hallani… - itt ismét szünet jött, és valóban felcsendültek a szurkolók kiáltásai és beszédhangjai. - …azok közt ott vannak a mi osztálytársaink is, akik médiaórán mind megígérték, hogy eljönnek szurkolni. És ők meccs közben mindent látni fognak. Azt is, ha nyerünk, és azt is, ha vesztünk. És magunkon kívül még értük kell beleadnunk mindent. Hogy jövő héten a suliban ne úgy nézzenek ránk a felsősök, hogy „Á, itt vannak ezek a béna, szerencsétlen 8.a-sok, akiket fociban bárki meg tud verni!”, hanem úgy, mint a győztes 8.a-ra, akik igazán jók fociban!... És nemcsak abban, hanem mindenben! Hiszen Irma tegnap nyert meg egy úszóversenyt, Ferinek meg a legjobban sikerült a felvételije a számteches suliban!... Nagyon jók vagyunk, csak el kell hinnünk!...

A focicsapat tagjai vidáman mosolyogtak egymásra, Feri pedig büszkén nézett Edére. A fiú most, megunva az állást, járkálni kezdett, és közben tovább beszélt:

- Nem mondom, hogy könnyű lesz nyerni. A hetedikesek nagyon jók és felkészültek, ráadásul őket maga Pista bácsi edzette. Mi viszont ezzel szemben nem kértünk az állandó parancsolgatásaiból és a pofátlan stílusából, hanem a saját lábunkra álltunk, és önállóan edzettünk délutánonként. Mégsem hiszem, hogy rosszul tettük volna, mert rengeteget fejlődtünk. És most ezt a sok-sok fejlődést és erőt kell felhasználnunk ahhoz, hogy nyerjünk!... Emlékeztek?... Emlékeztek arra, amikor úgy három hete egy keddi tesiórán összemérhettük az erőnket a hetedikesekkel? Vesztettünk. És a tegnapelőttre, amikor azt az egyperces meccset játszottuk velük? Akkor is. És ez az a dolog, aminek most nem szabad megtörténnie! – és Ede keményen nézett a csapattársaira. – Meg kell nyernünk ezt a meccset, és igenis képesek vagyunk erre! Mert tényleg jók vagyunk, és akarunk is győzni. Ha csak rátok nézek, látom rajtatok azt, hogy ezt a győzelmet kívánjátok már hetek óta. „Jó lenne nyerni” – gondoljátok magatokban, de el is kéne hinnetek magatokról, hogy jók vagytok! Itt vagy például te, Brigi! – lépett ekkor oda Ede a szőke, meglepett lányhoz. – Remek középpályás vagy, komolyan. Csak így tovább!

Brigi hálásan elmosolyodott, de Ede már ment is tovább, egyenesen Stellához.

- Stella… Mit is mondhatnék – mosolyodott el. – Nagyon energikus és pörgős vagy. Középpályásnak tökéletes!

A lány büszkén biccentett. Ede következőnek Kornélhoz lépett oda.

- Kornél, neked csak ennyit tudok mondani: hajrá, és mindent bele! Játssz úgy, mint eddig, csak még erőteljesebben! Most már tudjuk, hogy nem fogsz elköltözni, így muszáj leszel minket felvállalni – mosolygott, mire Kornél felnevetett.

Ede következő alanya Laci volt.

- Laci, Laci… - sóhajtotta. – Igazán szuper vagy, ezt mindannyian tudjuk. De most jött el a te időd, és ezt ki kell használnod! – biztatta a srácot, és az mosolyogva bólintott.

Ede ezután odalépett a két hátvédhez, vagyis Bogihoz és Lőrinchez, akik egymás mellett álltak a falnál.

- Bogi, Lőrinc… - kezdte határozottan. – Védenetek kell a kaput. Úgy, mint még soha. De én tudom, hogy képesek vagytok rá. Csak ügyesen!...

A lány és a fiú kedvesen bólintottak, mire Ede Bernát elé sietett.

- Most a mi feladatunk a góllövés, és ezt komolyan kell vennünk. De neked ezen nem kell aggódnod, mert mint sok dologban, ebben is nyerő vagy. Nagyon jó vagy – nézett Ede mélyen a szőke fiú kék szemeibe. – De ezt meg kell mutatnod mindenkinek. Gólt kell rúgnod. És csak ez a cél lebegjen a szemeid előtt.

- Rendben – mosolygott Bernát. – Meglesz a gól!

- Ez a beszéd – vigyorgott Ede, megveregette a srác vállát, majd elindult utolsó csapattársa, a kapus Feri felé.

Mikor odaért elé, nagyot sóhajtott, és ezt mondta:

- Feri… Figyelj, te…

- Nem, ne is mondj semmit – rázta a fejét a srác. – Az első meccset miattam szúrtuk el, az biztos. És Pista bácsi is majdnem kirakott a csapatból, csak ti visszafogadtatok. Azóta sokat álltam a kapuban, és nagyon igyekeztem, hogy tényleg jó legyek. De hogy ez tényleg sikerült-e, az csak a meccsen derül ki. Egy biztos: most úgy fogok figyelni, mint még soha, és mindent megteszek majd azért, hogy nyerjünk!... Mert megérdemeljük ezt a győzelmet.

- Ez a beszéd, Feri! – mosolygott Ede. – Ezen a meccsen minden egyes mozdulat számít, és ezt tudnunk kell. Mindenkinek a legjobbnak kell lennie – fordult most már a többiek felé is. – Mert ezt a meccset csak úgy nyerhetjük meg, ha a lehető legtöbbet beleadunk. Mindent, ami bennünk van.

A csapat tagjai elszántan bólogattak. Egyszerre izgultak és voltak tettre készek, és úgy érezték, hogy valóban mindent megtennének azért, hogy megnyerjék a Nagy Meccset, és hogy büszke legyen rájuk mindenki.

A helyiség falán függő óra ekkor elütötte a három órát.

Mindenki Edére nézett.

- Készen álltok? – kérdezte az, szintén izgatottan. A csapat tagjai egy emberként bólintottak. – Akkor irány a Nagy Meccs!...

A 8.a-s csapat elindult a tornaterem felé, Ede pedig előreengedte őket. Mikor úgy vélte, hogy mindenki hátrahagyta a helyiséget, hirtelen egy keserű sóhajt szakad ki belőle. Túl szép volt minden, amit mondott ahhoz, hogy el is higgye őket. Most csak még jobban kívánta a győzelmet, de úgy, mint még soha… „Bárcsak, bárcsak, bárcsak nyernénk!” – gondolta ismét sóhajtva.

- Bravó, nagyon lelkesítő volt a beszéded! – csendült fel ekkor Boglárka hangja a háta mögül.

Ede döbbenten fordult meg, és meglátta a lányt mosolyogva állni előtte. Nyilván elnézte az előbb, hogy mindenki elment, mert ezek szerint Bogi még nem.

- Komolyan – bizonygatta a lány. – Hihetetlen volt! Ha ez után nem nyerjük meg a meccset, akkor semmi után!...

- Köszi – mosolygott vissza Ede erőltetetten.

- Nincs mit – vont vállat Bogi. – De egy dolgot viszont kihagytál belőle. És hogy mi ez a dolog?... Te magad! Egy szót sem szóltál magadról, pedig igazán jó csatár vagy, és most is annak kell lenned. Mert az, hogy megnyerjük a meccset, rajtad is múlik. Úgyhogy ha jót akarsz a csapatnak… - lépett hozzá közelebb a lány. - …akkor most bedobod magad, és hihetetlen lelkesedéssel fogsz játszani!

Bogi, kissé már fenyegető hatású tanácsa után elmosolyodott, és elsietett a tornaterem felé.

Ede döbbenten nézett utána.

A tornateremben a nézők serege hangos üdvrivalgással fogadta a beérkező 8.a-sok csapatát. A terem most furcsán szűknek hatott, annyi padot halmoztak fel a szélein a felsős tanulóknak. Ezért is játszották rendszerint kilencfős csapatokban a focit a szokásos tizenegy fő helyett; hogy a csapatok kényelmesen elférjenek a pályán.

Amint Ede belépett a terembe, azonnal meglátta a padokon ülő osztálytársait, akik mind jelen voltak, egytől-egyig. Dávid, Tomi, Szilvi, Rin, Ildi, Irma, Cili, Ulrik és Iza izgatottan tapsoltak és kiáltoztak nekik, de a többi felsős tanuló is elszántan hallatta a hangját. Nagyon sokan voltak; Laci majdnem-bandáitól (vagyis a hatodikos lányoktól, a hetedikes rapperektől és az emósoktól) kezdve Márkon a 8.c-ből át az összes tanulóig, akik egy hete ott voltak délután a műsorvezető-választáson. Odébb még pár tanár is állt, a 8.a-sokat gúnyosan mérlegelő Pista bácsival együtt.

Egyszóval az Ady Endre Általános Iskola egész felsős közössége összegyűlt most, hogy megnézze a Nagy Meccset a 8.a-sok és a hetedikesek között. Hogy csak simán unatkoztak így péntek délután, vagy hogy tényleg kíváncsiak voltak a focira és a meccsre, azt nem lehetett tudni, de mindenesetre itt voltak, és máris hangosak kiáltoztak, pedig a meccs még el sem kezdődött.

Mindenesetre Feri és a csapat pár másik tagja a nagy tömeg láttára azonnal izgulni kezdett. A nézők minden egyes mozdulatukat látni fogják, és pláne azt, ha nyernek vagy ha veszítenek… Itt már nagyon nagy a tét, gondolta Feri. Muszáj nyerniük, egyszerűen muszáj!...

A hangzavar közepette odasétáltak a terem feléhez, és megálltak ott. Farkasszemet néztek az ellenséges hetedikes csapattal, akiknek a tagjai most kezdtek csak előreszállingózni a terem hátuljából.

Nagydarabok voltak. Erősek voltak.

És rendkívül magabiztosak.

Hét hatalmas srác és két beképzelt, cula lány. Megvető tekintettel nézegették a 8.a-sokat, de egyikük sem szólt egy szót sem.

Felesleges is lett volna. A két csapat tekintetet mindent elárult, és bárki leolvashatta volna az arcukról az érzelmeiket. Vegyünk például egy hetedikes fiút, aki a következőket gondolta a nyolcadikosokról: „Ezek még ide mertek jönni a sorozatos vereségek után?... Ez nevetséges! Azt akarják, hogy még egyszer megalázzuk őket? Hát, akkor teljesülni fog ez a vágyuk. A porba tiporjuk őket, nem vitás!”

Vagy ott voltak a 8.a-s Laci gondolatai: „Most megverjük őket! Igaz, lehetetlennek tűnik, de meg tudjuk csinálni! Milyen remek érzés lenne győztesként nézni ezekre a beképzelt majmokra!...”

Nézzünk meg még egy hetedikes srácot, aki különösen gyűlölködő pillantásokat vetett a nyolcadikosokra! Azt a mindenit, micsoda gondolatok… Hát, hogy ezek nem tűrnek rotlingbelet, az biztos.

- Figyelem! – kiáltotta ekkor Pista bácsi, a játékvezető, és sípjába belefújva jött oda hozzájuk. A terem azonnal elhalkult, a játékosok pedig feszülten néztek a tornatanárra, és hallgatták annak szavait. – A játékszabályokkal mindannyian tisztában vagytok. Röviden és tömören: az a csapat nyer, aki több gólt rúg az ellenfél kapujába! A játékidő háromnegyed óra, és nincs szünet közte. Van kérdés?...

A játékosok határozottan rázták a fejüket. Elég jól ismerték a futball szabályait, főleg, amióta a meccsre gyakoroltak.

- Akkor mindenki a helyére! – kiáltotta el magát Pista bácsi, és ismét belefújt a sípjába.

A játékosok odasétáltak a saját helyükre, és közben még próbálták biztatni egymást. Például Bernát így szólt Edéhez:

- Sok sikert, és rengeteg gólt!

- Neked is – biccentett vissza a srác, és elszántan nézett maga elé.

Feri idegesen állt be a kapuba, és megfogadta, hogy a meccs közben végig feszülten fog figyelni, és sosem fogja szem elől téveszteni a labdát. Kapott egy esélyt a többiektől: bent maradhatott a csapatban, annak ellenére, hogy nem remekelt az előző meccseken. Na jó, kifejezetten béna volt, legalábbis az első játék alatt biztosan. Ha valamikor, hát most itt az alkalom, hogy bebizonyítja a csapatnak és az osztálynak is, hogy méltán áll ő a kapuban!...

A nem sokkal tőle előrébb álló hátvédek, azaz Lőrinc és Bogi közül most a lány fordult hátra, és mondta neki határozottan:

- Feri, most minden labdát ki kell védened! Nem fogunk lehordani, ha nem teszed, de azért…

- Jó, jó, értem – szakította félbe a fiú Bogit. – Mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telik, komolyan. Ide labda nem jut be, az biztos!

- Ez a beszéd – mosolyodott el Bogi. – Hajrá, Feri!...

- Hajrá nektek is! – vigyorgott Feri erőltetetten, bár ő is tudta, hogy inkább neki lenne szüksége mindenféle támogatásra és biztatásra.

Több gondolkodásra azonban már nem maradt ideje. Középkezdés volt, Pista bácsi pedig a pálya szélén állt.

- Amikor belefújok a sípomba, a játék kezdetét veszi! – kiáltotta, mire a sok néző izgatottan súgott össze. – Három… kettő… egy… - majd felharsant a síp erőteljes, éles hangja.

Ezzel pedig elkezdődött a Nagy Meccs, a 8.a-sok és a hetedikesek ádáz harca a pályán, amely a 8.a-soknak az iskola tiszteletpalettáján elfoglalt helyét és a játékosoknak az osztályban betöltött szerepét is egyszerre döntötte el, mindössze negyvenöt perc alatt.

Minden játékos azonnal elkezdett mozogni, és minden erejüket összeszedve rúgták a labdát, amit először a hetedikesek szereztek meg. Máris a 8.a-sok kapuja felé vették vele az irányt, de ekkor Bernát hirtelen belerúgott a labdába, ami egyenesen Ede elé repült. A fiú elindult a hetedikesek kapuja felé, maga előtt vezetve a lasztit, de ekkor egy magas hetedikes fiú eléugrott, és megszerezte azt…

Mégis, körülbelül tíz percig egyik csapatnak sem sikerült gólt szereznie. Stella, Brigi és a többi 8.a-s kitartóan rúgta előre a labdát, de a hetedikesek sem voltak restek: keményen védték a kapujukat, és próbáltak gólt szerezni maguknak. De egyelőre hiába.

A terem pedig zengett a hangos szurkolástól, amit a nézők serege keltett.

- HAJRÁ, 8.A! – ordította Dávid, Tomi és a többi osztálytárs a padokról, de nemcsak ők voltak azok, akik a 8.a-nak szurkoltak.

A tanulóknak körülbelül a háromnegyede kiáltozta még ezt a nevet, és csak a negyedük a hetedikesekét. Ez kétségkívül bebizonyította azt, hogy a 8.a-sok kedves stílusa mennyivel jobban tetszett nekik, mint a hetedikesek goromba modora. De stílus ide, stílus oda, a népszerűség a győzelmen is alapul. Hiszen ki szeret egy abszolút vesztessel barátkozni?... Az élet kegyetlen igazsága az, hogy a győzteseket jobban szeretik, és többre is nézik az emberek.

Ezért kellett hát nyerniük a 8.a-soknak, többet között.

És ezért mindent meg is tettek.

A pálya szélén, a többi tanár mellett ott állt Pista bácsi, akinek az arcáról lerítt, hogy hetedikeseket szerette volna győztesnek. Amikor azonban látta, hogy a két csapat mintha nem bírna egymással, mérgesen kiáltott oda egy hetedikes játékosnak:

- Szedd össze magad, Sanyi, és mutasd meg nekik, hogy veletek nem lehet packázni!

Az említett, jókora darab fiú, mintegy engedelmeskedve a tanári parancsnak, erőteljesen rontott oda az éppen a labdát birtokló Kornélhoz, és azonnal megszerezte tőle azt. Háta mögött három további hetedikessel kezdett el száguldani a nyolcadikosok kapuja felé.

Pista bácsi elégedetten mosolyodott el.

- Csak így tovább, Sanyi! – kiáltotta be a pályára, és hangja belevegyült az egyre erősödő nézői szurkolás morajába. – Most megvannak!...

Bernát, Ede és a többi 8.a-s játékos elszántan eredt a labda nyomába, de amint valamelyikük megszerezte az, a Sanyi nyomában lévő hetedikesek valamelyikre azonnal visszarúgta a labdát a helyes útvonalra, ahol Sanyi már vitte is azt tovább…

A hetedikesek egyre közelebb kerültek a kapuhoz, és Sanyin látszott, hogy rúgni készül…

- Feri! Készülj! – kiáltotta oda Lőrinc és Bogi a kapuban álló fiúnak, de azért ők is próbáltak jól elhelyezkedni.

Feri izgalmában ide-oda pillantott, majd rávette magát, hogy a labdán tartsa a szemét. „Ki kell védenem a labdát…” – gondolta feszülten magában. – „Ki kell védenem a labdát! Ki kell védenem a labdát!...”

Ekkor Sanyi hatalmasat rúgott a labdába, ami egyenesen a 8.a-sok kapuja felé repült…

Egy pillanat alatt történt minden. A labda elszáguldott a feléje futó Bogi és Lőrinc mellett, Feri jobbra ugrott, ahová a labdát várta, felemelte mindkét kezét… a labda pedig pár centire tőle csapódott bele a hálóba, és pattogva gurult be a kapu sarkába.

Egy másodpercnyi csend után azonnal felharsant a hetedikesek és rajongóik diadalmas kiáltása, valamint a 8.a-soknak szurkolók csalódott „Óóó…”-zása. A padok között álló, eddig lelkesen kiabáló Tomi és Dávid most csalódottan ült vissza az osztálytársai közé.

- Egy-null a hetedikesek javára! – harsant fel Pista bácsi vidám hangja, majd odakiáltott a gúnyosan, barátaival nevetgélő Sanyinak: - Szép volt, fiam!...

- Köszönöm, tanár úr! – biccentett oda a srác neki, majd odafordult a reményvesztetten álló nyolcadikos csapathoz, és a többi hetedikes játékossal együtt hangosan kezdte el kántálni: - Béénák! Béénák! Béénák!...

- Fogjátok be, vagy beverem a képeteket! – kiáltotta oda mérgesen Kornél, de azok továbbra is gúnyosan nevettek.

Ede felsóhajtott, majd odafordult az előbbi lelkesedéséből jócskán vesztett csapatához, köztük a szomorúan, lehajtott fejjel álló Ferihez is, és megszólalt:

- Figyeljetek… tény, hogy most a hetedikesek vezetnek, de ez közel sem jelent semmit. Na jó, talán azt, hogy egy kicsit nehezebb lesz őket legyőznünk, de meg tudjuk csinálni, nem igaz?... – nézett kérdőn a többiekre.

Azonban Brigi, Stella, Kornél, Laci, Bogi, Lőrinc, Feri és még Bernát is csak egy keserves pillantást vetettek rá.

Ede ismét felsóhajtott, majd Bernáthoz lépett.

- A meccs előtt azt mondtad, meglesz a gól – mondta. – De ez még nincs sehol. Úgyhogy igyekezz.

A szőke fiú bólintott.

- Rendben. Mindent megteszek. És amúgy… - nézett most a csapattársaira. – Edének igaza van. Még nyerhetünk. De ehhez igazán jól kell játszanunk!

- Próbáljuk meg! – kiáltotta Stella mosolyogva.

Ekkor azonban Feri lépett közéjük, és szólalt meg gyászos hangon:

- Én annyira sajnálom… Én baltáztam el a dolgot, az egész az én hibám…

- Nem, Feri, egy szót se többet! – szólt rá határozottan Ede. – Ne beszéljünk többet erről, se a mi hibáinkról. Felejtsük el, és koncentráljunk a játékra, oké?

- De…

- Mindenki a helyére! – harsant fel ekkor Pista bácsi hangja, majd a sípszó is, és a játékosok kezdtek elrendeződni.

Feri is visszakullogott a kapuba, és kezdett egyre idegesebb lenni, hogy a meccs további részében ismét le fogja égetni magát. A kezdés előtt Bogi fordult ismét hátra hozzá, és így biztatta őt:

- Mindent bele, Feri!...

De az arca egyáltalán nem volt lelkes, hanem mintha olyan… sajnálkozó arcot vágott volna, maga és Feri miatt is. Hogy egyikőjük sem tudta megállítani Sanyi labdáját. És hogy ez lett a vége…

- Oké – mondta búsan Feri, mire Bogi újra előrefordult.

Középkezdés volt. Pista bácsi ismét belefújt a sípjába, a meccs pedig folytatódott.

További negyed óráig, csakúgy, mint a meccs elején, egyik csapat sem tudott gólt szerezni. Sanyi, Pista bácsi hangos biztatása ellenére sem tudott közel jutni a 8.a-s kapuhoz, annyira erősen védte azt most már a csapat. De mindannyian tudták, hogy ahhoz, hogy nyerjenek, előre kell majd törniük, és megostromolniuk a hetedikesek kapuját… A kaput, ami bevehetetlennek tűnt.

Mindenestre a nézők hangosak szurkoltak, kiáltoztak és ordibáltak, de egyelőre még hiába vártak gólra.

Egyelőre. Ugyanis tizenöt perccel a meccs vége előtt valami hihetetlen dolog történt.

.ttezrezs tlóg edE

Nos, ezt nem muszáj megfejtened, hiszen ez a neves esemény alább leírva is megtalálható. De azért sosem árt kicsit megforgatni az agytekervényeinket, és okosnak éreznünk magunkat. Na, de folytatódjon a meccs!...

- Szerencsétlen! – vetette oda nagyképűen Edének egy hetedikes srác, miután éppen elhappolta a labdát a 8.a-s elől, és elkezdett vele futni a kapu felé.

Tizenöt perccel volt a meccs vége előtt, és Ede kezdte egyre reményvesztettebbnek és dühösebbnek érezni magát. Egy-null volt az állás a hetedikesek javára, és egyre lehetetlenebbnek tűnt, hogy gólt szerezzenek, és hogy nyerjenek. És pont ezért, Ede egyre mérgesebb és mérgesebb lett. Egészen addig, amíg ki nem tört belőle a hetedikesek ellen érzett haragja.

- Elegem van belőletek! – kiáltott fel dühösen, a csapattársai megdöbbenésére, majd erőteljesen odaszáguldott a kapujuk felé tartó hetedikes srác elé, és megszerezte tőle a labdát. Gyorsan elindult vele a hetedikesek kapuja felé, miközben hol balról, hol jobbról jöttek a hetedikesek felé, hogy elvegyék tőle a labdát. De Ede csak futott, ügyesen vezetve a labdát, és kitartóan cselezgetve a hetedikeseket. Szinte el sem hitte, hogy eddig eljutott, és hogy ilyen közel jár a hetedikes kapuhoz, de már nem volt megállás. Továbbra is gyorsan szaladt, a labdával együtt, miközben a padokon ülő 8.a-sok és a többi nekik szurkoló néző is lelkesen kezdte kiabálni a nevét:

- Hajrá, Ede! Hajrá, Ede!...

Ede pedig megérkezett az ideális helyre a góllövéshez. Megtorpant, és mielőtt még az egyik hetedikes lány beérte volna, a kapura nézett, koncentrált, és belerúgott a labdába.

A hetedikesek kapusa a labda felé vetette magát, de már késő volt: a focilabda a kapu bal felén egyenesen, határozottan célba talált.

A 8.a-sok gólt szereztek.

Pista bácsi tágra nyílt szemekkel bámult Edére, Tomi és Dávid csodálkozva álltak fel a padról, a hetedikes játékosok el sem hitték, hogy ez megtörtént, a nyolcadikos csapat tagjai döbbenten meredtek a hetedikes kapu felé, Ede pedig… nos, ő pedig először csak lecövekelt, mint egy szobor, aztán lassan megfordult, a csapatára nézett, elvigyorodott, és boldogan kiáltotta el magát:

- Góóól!...

Erre aztán majd’ az egész terem tapsban és örömujjongásban tört ki, főleg a 8.a-sok osztálytársai, mint például Dávid és Tomi. A hetedikes játékosok dühösen szidták egymást, a kapusukat meg a nyolcadikosokat, de senki sem figyelt rájuk. A 8.a-s csapat vidáman sietett oda Edéhez, hogy gratuláljanak neki.

- Szép volt! – veregette meg a hátát vigyorogva Bernát.

- Köszi – mosolygott boldogan a fiú, aki számára valóságos csodának tűnt, hogy véghez tudta ezt vinni. Talán a düh és az elszántság vitte rá erre a teljesítményre, de bármi is okozta ezt a gólt, most már újra volt esélyük arra, hogy megnyerjék a játékot… Hogy ez a nap az övék legyen.

- Zseniális voltál! – dicsérte meg Feri is boldogan a barátját.

- Döntetlenre állunk! – lelkendezett Stella. – Még egy gól kéne csak, és…

- …nyernénk! – egészítette ki a lányt Laci, majd egymásra vigyorogtak.

Ekkor azonban Pista bácsi belefújt a sípjába, hogy mindenki ráfigyeljen, majd az elhalkuló zsivajban, kissé mérges hangon közölte az állást:

- Egy-egy! Az állás döntetlen! A meccsből tíz perc van hátra, valamelyik csapat sürgősen szerezzen egy gólt! – és itt jelentőségteljesen Sanyira és a többi hetedikes játékosra nézett. – Mindenki a helyére, a játék azonnal folytatódik! – fújt bele a sípjába, és az utasítás máris végrehajtódott.

Pista bácsi parancsát, miszerint valaki rúgjon már egy gólt, a játék kezdete utáni második percben valaki már végre is hajtotta.