Remus elhallgatott. Tonks még mindig ölelte hátulról a vállát, és érezte, hogy a férfi nehezen veszi a levegőt, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, hogy folytassa a történetet. Végül aztán erőt vett magán.
– Néhány nap múlva Voldemort elment Lilyékhez és… éppen otthon voltam, amikor megérkezett Fawkes jele. Sirius Mordonnal ment egy küldetésre. Azonnal a titkos találkozóhelyünkre hoppanáltam, remegve a félelemtől. Azt hittem, Siriusszal történt valami, de aztán Minerva elmondta, mi történt. Teljesen összeomlottam… James… ó, Tonks, annyira borzasztó volt. És Sirius nem volt sehol.

A sápadt, szőke férfi a félhomályos szobában ült az ágyon. Fejét a falnak támasztotta, arcán könnyek peregtek.
– Sirius – suttogta. – Merre vagy?
De senki nem válaszolt. Hamarosan teljesen besötétedett, de Remus Lupin nem mozdult. Hangos kopogás riasztotta fel. Azonnal kisietett a szobából és feltépte a bejárati ajtót.
– Sirius! – de a küszöbön Dumbledore állt. Remus még sosem látta őt ilyen összetörtnek, ilyen… öregnek és fáradtnak.
– Remus – kezdte tompa hangon az igazgató. – Rossz híreket hozok. Peter halott. És Sirius…
– Nem… – suttogta a fiatalabb varázsló és a falhoz hátrált. Dumbledore becsukta maga mögött az ajtót és megragadta Remus vállát.
– Nem halt meg – Remus úgy érezte, a megkönnyebbüléstől súlytalanná válik, és csak az idős varázsló erős kezei tartják vissza, hogy el ne repüljön. Aztán a következő mondat visszarántotta a földre.
– Megölte Petert és vele együtt sok muglit is. Voldemort kéme volt, elvitték az Azkabanba… Annyira sajnálom.
Minden egyes mondat súlyos kalapácsütés volt a szívére.
– Ez nem igaz – sziszegte Remus.
Kitépte magát Dumbledore kezei közül és bebotorkált a nappaliba. Megtántorodott, és az asztalnak esett. Ahogy próbált megkapaszkodni, magával rántotta a terítőt és a váza, a könyvek, Sirius bögréje követték a férfit a földre. Sirius… Néhány pillanatra bizonyára elveszíthette az eszméletét, mert amikor kinyitotta a szemét, Dumbledore arcát látta maga fölé hajolni.
– Hazudik.
– Nem, Remus – suttogta az ősz varázsló. – Alastor azt mondta, nem jelent meg a megbeszélt időpontban, és később sem látta senki. Végül Peter talált rá, de nem tudta feltartóztatni. Úgy tűnik, Siriusnak megbomlott az elméje…
– Ne, kérem, ne… – Remus a hasára fordult és homlokát a szőnyegre szorította. Egész bensőjét feszítette valami égető fájdalom, valami emésztő, marcangoló szörnyeteg. – Kérem… Sirius, istenem, Sirius… ne, csak őt ne…
Úgy tört fel belőle a zokogás, mint a föld alól a forrás vize. Megállíthatatlanul, keserűen, fájdalmasan sírt, nem érdekelte, hogy Dumbledore látja, nem érdekelte már semmi sem. Meghalni, csak elaludni, ez volt minden vágya. Sirius…

Aztán eljött a másnap. És a következő és az azt követő nap. Remus csak ült az ágyban, engedte, hogy Molly Weasley megetesse, mint egy gyereket. Nem szólt senkihez, és nem hallotta a hozzá intézett szavakat. Aztán felkelt. Megrázta magát, mosolyt erőltetett az arcára, kijelentette, hogy jól van, és elutazott. Bejárta Európát, úgy élt, ahogy tudott. Voldemortnak vége és csak ez számít, győzködte magát. De akárhogy próbálta, nem tudta kiverni a fejéből Petert, Lilyt, Jamest és Siriust. Harry biztonságban van, Voldemort halott. Ez a fontos. Az áruló pedig börtönben… Az évek folyamán lassanként bebeszélte magának, hogy Sirius tényleg áruló volt. A titokzatos éjszakai kimaradások, a csibészes mosoly… Azt hitte, egyszerűen csak a Rend küldetésein van, de most már nem tudta, mit is gondoljon. Éjszakánként verejtékben úszva ébredt, Sirius nevével az ajkán.

Aztán Dumbledore hívására visszatért oda, ahol elkezdődött az igazi élete. Elvállalta a Sötét varázslatok kivédése óra oktatását a Roxfortban. Mielőtt megkezdődött volna a tanítás, úgy érte a váratlan hír, mint egy villámcsapás. Sirius. Megszökött az Azkabanból. Minden nap úgy feküdt le aludni, hogy álmában egy ismerős arcot látott maga fölé hajolni, egy oly régen elveszített érintést érzett az arcán… Dumbledore próbált segíteni neki, faggatta, mit tehetne érte. Remus számára azonban a legnagyobb segítség az iskola volt. Évek óta először érezte magát igazán hasznosnak és talán boldognak is. Ha nem lett volna a Roxfortban, minden valószínűség szerint Sirius után indult volna. Hogy miért? Azt ő sem tudta igazán. Talán válaszokért. Harry eszébe juttatta Lilyt és Jamest, és mindazt, amit azon az éjszakán elveszített. Barátokat, szerelmet, az életét…

A Szellemszálláson történtek az érzelmek egész viharát korbácsolták fel a lelkében. És ha Sirius szemébe nézett, ott ugyanazt látta, mint ha saját magába tekintett. Azt kívánta, bár ne csak egy ölelésre futotta volna azon az őrült éjszakán. De a sors újra keresztülhúzta a számításaikat. Néhány perc földöntúli boldogság után újra zűrzavar következett, félelem, bujkálás. Egy évvel később találkoztak újra. A Grimmauld téri házban végre alkalmuk volt szót váltani.

A bőséges első vacsora után, amit Molly főzött a rég nem használt konyhában, csak Remus és Sirius maradtak a házban. Mikor Molly ellátta őket egy hétre elegendő szendviccsel („Hátha megéheztek az éjszaka”) és becsukódott mögötte az ajtó, a két férfi csak nézte egymást. Szépséges Tapmancsom… Remus keserűen gondolt vissza a fiúra, aki volt az előtte álló, és alig bírta visszafojtani könnyeit az elkínzott, beesett arc, az ápolatlan haj, a megtört fényű szemek látványára.
– Hosszú napunk volt – szólalt meg végül halkan Sirius. – Talán… jó éjt, Remus.
A szőke férfi csak állt tovább az előszobában és torkát összeszorította a fájdalom. Aztán lassanként elöntötte a düh. Felszaladt a lépcsőn és kopogás nélkül rontott be Sirius szobájába.
– Te… – kezdte volna, de a másik felé forduló arcán látott könnyek azonnal elhallgattatták. Közelebb lépett, és a következő pillanatban már egymás karjában zokogtak.
– Annyira sajnálom, Remus – a fekete hajú férfi Remus vállába fúrta fejét.
– Csss… Tapmancs, drága Tapmancsom… – Remus remegő kézzel simította végig a fekete üstököt. Kicsit eltartotta magától a férfit és mélyen a szemébe nézett. Sirius dadogva szólalt meg.
– Annyira… míg az Azkabanban voltam, akkor sem járt más a fejemben… csak te… hogy mit gondolhatsz rólam, hogy meggyűlöltél-e, hogy… szeretlek…
– Sosem tudnálak gyűlölni – felelte egyszerűen Remus, s lágy csókot lehelt a másik homlokára. Sirius lábujjhegyre állt, hogy ajkaik egy vonalba kerüljenek és megcsókolta kedvesét. Mohón, szenvedélyesen, úgy, ahogyan az elmúlt tizennégy évben kellett volna csókolnia, és amit nem tehetett meg.
– Szeretlek, Sirius.

Néhány hónap. Ennyi volt az újra megtalált boldogság. És újra eljött a kín, amit senkivel sem oszthatott meg. De ezúttal minden más volt. Sirius nem jöhet vissza, nem ragyoghat fel a mosolya újra, nem csókolhatja, nem ölelheti.

„Aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz Hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
Az hogyan hagyhat el?

A szívben, ha mennydörög,
S a szemre felhő száll,
Zápor, ha szakad,
Új folyó, ha fakad,
Mért fáj? Mért fáj?”

Remus majdnem beleőrült mindebbe, de akkor…

– Akkor jöttél te – mondta csendesen Tonksnak. A lány eleresztette, megkerülte a férfit és a szemébe nézett.
– Tudom, hogy te régebb óta szeretsz, de amíg Sirius élt, nekem nem létezett más.
Tonks ujját a férfi szájára tette.
– Szeretlek – súgta neki.
Remus szemében fellobbant valami. Egy láng, amiről úgy érezte, már soha, semmi nem gyújthatja meg. És most itt volt ez a csodálatos teremtés, aki neki adta a szívét és ezzel megmentette valamitől, ami még a halálnál is rosszabb. Remus magához húzta a fiatal nőt és megcsókolta. Engedte, hogy teljesen átjárja ez az új érzés, a feltételek, hazugságok, félelmek nélküli szerelem és az új élet ígérete.

VÉGE


Az idézet a Dzsungel Könyvéből való