Újra a Holdfényben

Remus Lupin elhallgatott.
– Hát így – mondta végül. Tonks csak nézett rá, szeméből kicsordult egy könnycsepp és lassan elmosolyodott. Remus nem bírta ki, ő is mosolygott, majd letérdelt a nő elé.
– Mit mondasz?
– Hogy szeretlek – jött a válasz. – Először azt hittem… azt hittem, nem megy, nekem ez sok… de… tudod, mi a fura? Hogy egyáltalán nem zavar. Szerettétek egymást, és ez a lényeg, igaz?
Remus nagyot sóhajtott és Tonks ölébe hajtotta a fejét. Érezte, ahogy haján végigsimítanak a finom ujjak.
– És aztán? – törte meg a csendet végül Tonks. – Később mi történt?
Remus hitetlenkedve nézett rá.
– Ennyire érdekel?
– Igen, kíváncsivá tettél – mosolygott a nő. Remust mérhetetlen boldogság öntötte el ennek a mosolynak a láttán. Hónapok óta ő az első, aki visszaadta a mosoly örömét ennek a csodálatos léleknek… bár az is igaz, hogy ő volt az is, aki elvette tőle.
– Sokáig nem történt semmi. Nem tudtuk, mit kezdjünk a helyzettel. Még csak meg se csókoltuk egymást hosszú ideig.

A szünet alatt párszor megfogtuk egymás kezét a klubhelyiségben, a karjaiban tartott, úgy ültünk a kandalló előtt. Ilyenkor nem beszéltünk, nem tudtuk, mit mondhatnánk. Sirius is és én is ismertük, milyen egy lány szerelme, de nagyon óvatosak voltunk egymással. Mi még mindig legjobb barátok voltunk, nem szeretők, vagy ilyesmi. Csak a barátságunkba belopakodott egy egészen új dallam.
Mikor aztán James-ék visszajöttek, és újrakezdődött az iskola, nekünk egyre kevesebb időnk és kedvünk volt az új érzésekkel foglalkozni. Mindannyian, még Sirius is, elkezdtünk keményen készülni a vizsgáinkra. Emellett szinte sosem voltunk kettesben. Futó pillantások, egy-egy érintés… ennyi volt az egész. Aztán április környékén…

– Elég, elegem van, nem csinálom tovább – James dühösen lecsapta a pennáját sűrű javításokkal tarkított mágiatörténet dolgozatára. Peter, Remus és Sirius felpillantott saját munkájából és fintorogtak.
– Nyugalom, Ágas – suttogta Sirius, miközben Madam Cvikker felé pislogott. – Azt akarod, hogy kidobjanak?
– Nem érdekel – acsargott James, és beledobálta a könyveit, pennáit táskájába. – Megyek én magamtól is.
Azzal kicsörtetett a könyvtárból, diáktársai felháborodott pillantásaitól kísérve. Peter Pettigrew ijedten kapta el tekintetét a könyvtárosnő vészjósló arcáról, Sirius meg belevihogott a markába. Remus megcsóválta a fejét és folytatta a körmölést. Hirtelen azonban kiesett kezéből a penna. Peter nem vette észre, Sirius viszont annál inkább.
– Jól vagy, Rem? – kérdezte aggódva. A szőke fiú lassan megrázta a fejét és nagyot nyelt. Arca sápadt volt és nehezen vette a levegőt.
– Vigyél ki innen – motyogta.
– Igen, igen… máris… gyere – Sirius felpattant és megragadta Remus könyökét.
– Hová mentek? Ó – Peter részvéttel tekintett a sápadt fiúra.
– Hozd fel a cuccainkat, légyszi, ha végeztél. Elkísérem a gyengélkedőre – hadarta Sirius és már mentek is kifelé.
– Jó… persze.

Sirius aggódva pillantott tántorgó léptekkel haladó barátjára.
– Mit érzel? El bírsz jönni a gyengélkedőig?
Fejrázás.
– Szeretnél leülni?
Bólintás. Sirius gyorsan körülnézett. Üres folyosón haladtak, szerencsére egy olyanon, ahol két rejtekajtó is nyílt, rövid titkos folyosókra. Gyengéden bevezette Remust az egyik falikárpit mögé. Óvatosan leeresztette a fiút a fal tövébe és gyertyákat varázsolt a levegőbe pálcája egy intésével. Aztán leguggolt a sápadt alak elé.
– Jobb már?
– Igen, azt hiszem… – Remus hangja elhaló volt. Hálásan rámosolygott barátjára. – Kösz, hogy vigyázol rám, Tappmancs.
– De te – fenyegette meg ujjával Sirius – te egyáltalán nem vigyázol magadra. Halálra tanulod magad, pedig Madam Pomfrey is megmondta, hogy a gyenge szervezetet kímélni kell…
– Nem gyenge a szervezetem – fakadt ki Remus. – Csak… közel van már a telihold és…
– És te nem pihensz eleget, na – mondta békítőnek szánt hangon Sirius. – Ezen ne vesszünk össze.
Remus lehunyta a szemét. Sirius kedvtelve nézte a sápadt, finom arcot, a selymes fürtöket, a komoly állat. Hirtelen rátört az érzés… az érzés, ami karácsony óta ott motoszkált benne.
– Holdsáp – hajolt egész közel Remus arcához. A szólított kinyitotta a szemét és belebámult a fekete szempárba. Sirius megnyalta az ajkát és összeszedte minden bátorságát.
– Szeretnélek… megcsókolni – suttogta. Remus arca kifürkészhetetlen volt. Komoly és kedves. Hallgatott.
– Ezt igennek veszem…
Bátortalanul, sután értek össze ajkaik, de aztán egyre fesztelenebbekké váltak. Sirius végül letelepedett Remus mellé, ölébe vonta a szőke fejet és megfogta a bal kezét.
– Miért vártál eddig? – kérdezte hirtelen Remus. Sirius meglepődve pillantott le a kedves, nyílt szemekbe.
– Nem tudtam, gondolsz-e még rám… úgy – bökte ki végül.
– Másra sem gondoltam.
– És akkor… akkor miért nem? Miért nem szóltál?
– Én meg azt nem tudtam, te gondolsz-e még rám.
Sirius magához vonta a szőke fiút és megcsókolta a homlokát.
– Örökké…
----------------------------------------
Az átváltozás rosszabb volt, mint a téli szünetben, azzal a különbséggel, hogy most Peter és James is jelen voltak. Hajnalban mindannyian fáradtan és meggyötörten kuporogtak a Szellemszállás deszkapadlóján. Remus ugyanolyan pózban hevert egy sarokban, mint a télen, amikor Siriussal voltak. A térdeit egészen felhúzta a mellkasához, karjait arca elé tartotta. Egy pokrócot terítettek rá barátai, s a fiú most békésen aludt.
– Jó neki, hogy tud aludni egy ilyen éjszaka után – morogta James. Peter csak bólogatni tudott. Olyan álmos volt, hogy szemei minden pillanatban lecsukódtak.

Sirius azokon gondolkodott, amiket Remus tegnap délután mondott neki, illetve a vállának. Egymást átkarolva álltak egy rejtekfolyosón, ahová Sirius húzta be sápadt barátját.
– Vigyázz rám az éjjel, Tapmancs – suttogta és megborzongott. – Érzem, hogy rossz lesz… nagyon rossz.
– Veled leszek, vigyázok rád… ígérem.

Sirius reszketve fújta ki a levegőt. Barátaihoz fordult.
– Menjetek csak fel a kastélyba, én itt maradok vele.
– Biztos? – kérdezte összehúzott szemmel James, de látszott rajta, hogy örül a felajánlásnak. Sirius bólintott. James felsegítette Petert és már ki is mentek a szobából. Sirius négykézláb odakúszott Remushoz. A fiú nyugodtan aludt. Lehajolt és megcsókolta a sápadt arcot.
– Holdsáp… hasadra süt a nap.
Remus szeme felpattant. Először üres volt a tekintete, aztán megtelt rettegéssel és fájdalommal. Felkiáltott, majd összerándult, mintha megütötték volna. Sirius gyorsan ülő helyzetbe emelte Remust és magához szorította.
– Vége van… vége van… – suttogta és ringatni kezdte a törékeny, pokrócba csavart testet. Remus görcsösen zokogott, torkából elnyújtott jajkiáltások törtek fel. Fejét belefúrta Sirius vállába, így aztán már tompán hallatszottak csak borzalmas sirámai. Sirius kétségbeesetten ölelte az összetört fiút, értelmetlen apróságokat hajtogatott, hogy nincs semmi baj, vége van, vigyázok rád… de igenis baj volt, nagyon nagy baj, és nem volt vége. És ami a legrosszabb volt: Tappmancs nem tudott eléggé vigyázni Holdsápra. Nem tudta megakadályozni, hogy karmaival összeszabdalja a saját lábát, hogy kínjában nekirohanjon a falnak újra és újra és újra… Az emlékektől könnyek szöktek a mindig erős Sirius szemébe, és hagyta, hogy a sós cseppek a pokrócra hulljanak.
Mikor végre elcsendesült a fiú zokogása, Sirius óvatosan visszafektette a földre.
– Most megnézem a sebeidet, jó? – kérdezte halkan. A borostyánszín szemek rászegeződtek. Sirius felszisszent, Remus lábának láttán. Mély, csúnya vágások húzódtak a bokájától a csípőjéig mindkét lábán. Összeszorította a száját, majd mosolyba rendezte vonásait és újra az arany szempárba nézett.
– Semmi vész… Majd idehívom Madam Pomfreyt.
Remus nem szólt, csak figyelte tekintetével Sirius minden rezdülését. Ez megijesztette a fiút. Miért nem beszél? És miért néz ilyen furcsán? Talán… valamiféle sokkot kapott?
– Holdsáp, kérlek szólalj meg.
– Vigyáztál rám. Ugye… ugye mindig velem leszel?

Tonks halkan szipogott. Remus a terem egyik ablaka előtt állt, alakját földöntúli ragyogásba vonta a Hold fénye. Most volt az éjszaka legcsendesebb órája, az égről pedig teljesen eltűntek a felhők, így a pár nap múlva tökéletes teljességében pompázó Hold zavartalanul onthatta a Roxfortra ezüst sugarait.
– De nem vigyázott rám. Nem lehetett ott velem mindig, mert… – szorult ökölbe a férfi keze. Vállai megremegtek, fejét lehajtotta. Tonks felkelt a székéről és kézfejével szemét törölgetve odasétált Remushoz. Hátulról átölelte kedvesét, fejét vállára hajtotta. Nem szólt semmit, de Remusnak ez a hallgatás is nagyobb vigaszt nyújtott, mint bármilyen üres frázis. Nagysokára a lány megszólalt.
– Mi történt a hetedév után?
Remus felsóhajtott.
– Értsd meg, mi sosem terveztük el a jövőnket… közös jövőt meg pláne nem. Siriusnak mindig volt valakije, és szó sem volt arról, hogy hűséget fogadjunk egymásnak. Bár azután, hogy kiléptünk a felnőttek világába, egyre több időt töltöttünk együtt. Miután beléptünk a Főnix Rendjébe, én még mindig munkanélküli voltam, így aztán Siriushoz költöztem, aki egy kedves kis lakást vett meg Londonban. Életem legszebb hónapjai voltak… Harcoltunk a Nagyúr ellen, James és Lily összeházasodott, aztán megszületett Harry.
– Azt mondtad, James tudott rólatok – a beállt csönd következtében Tonks úgy érezte, mondania kell valamit. – Hogyan történt?
Remus furcsa kis nevetést hallatott. Benne volt az emlékezés derűje, és a veszteség keserűsége.
– James mindig ügyesen tudott időzíteni.

– Nahát, Remus, ez gyönyörű – Lily boldogan mosolygott fia fekete feje fölött barátjukra. Harry anyja ölében ficánkolt és próbálta elérni az asztalon felhalmozott ajándékokat. Ma volt az első születésnapja, és a Főnix Rendjének tagjai mind eljöttek, hogy felköszöntsék az ő háborús babájukat. Remus egy csontból faragott tenyérnyi nagyságú szarvast ajándékozott a fiúcskának. A varázsló odahajolt a kisfiúhoz és megpuszilta a homlokát.
– Hogy az apukád mindig veled legyen – súgta neki. Harry felnevetett rá és megpróbálta elkapni az arca előtt lengő szőke fürtöket.
Remus ügyesen elhátrált, és körülnézett a szobában. Dumbledore éppen Jamesszel beszélgetett, Mordon pedig gyanakodva szagolgatott egy pohár bort.
– Mondd, James, miféle mérget kevertél Rémszemnek? – hallott Remus egyszer csak egy nevető hangot a háta mögött. Megfordult és ott állt előtte az éjszakai szolgálatból frissen megjött Sirius. Egymásra mosolyogtak, aztán Sirius fennhangon megkérdezte a férfit, hogy nem beszélhetnének-e a kertben. Remus szemrehányóan nézett rá, de aztán követte barátját.
– Mit…? – kezdte volna kissé mérgesen Remus, amikor Sirius elkapta a karját és magával rántotta a ház mögé.
– Hiányoztál, farkasom – súgta a szőke fürtökbe. Remus érezte, hogy elgyengül az akarata, de azért tett egy próbálkozást, hogy eltolja magától a másikat.
– Sirius, teljesen megőrültél? – kérdezte remegő hangon. – Bírd ki, míg hazaérünk.
– Nem.
– Sirius, hová tűntetek…? Mi…?
Remus ijedten bontakozott ki a fekete hajú férfi öleléséből és csókjából, aztán sápadtan meredt Jamesre. Az úgy bámult két barátjára, mintha sóbálványátokkal sújtották volna. Sirius szája sarkában ideges kis mosollyal nézegette a kert fáit, bokrait, virágait.
– Mi ez az egész? – kérdezte alig hallhatóan James, mikor végre úgy érezte, meg tud szólalni. Remus nyelt egyet.
– Sajnálom, hogy így… el akartuk mondani, de fogalmunk sem volt, hogyan…
– Ugyan, Holdsáp, ezt te sem hiszed el – förmedt rá Sirius félig mókásan, félig mérgesen. – Sosem tudták volna meg.
– James mi…
– Oké – szakította félbe a férfi Remust. – Nem érdekel, rendben? Úgy értem, érdekel… de nem zavar. Vagyis… ó, te jó ég, mégis mióta?
– Úgy két éve.
– Értem – James kissé idegesen felnevetett. – Ne aggódjatok, tőlem nem tudja meg senki. Csak… ne előttem essetek egymásnak, jó?
A három férfi zavartan pislogott egymásra, aztán elnevették magukat.
– Menjünk vissza, mert Lily aggódni kezd – javasolta végül Remus, mikor már kezdte nagyon kínosnak érezni a kertben való ácsorgást.
– Ezért még számolunk – súgta oda Siriusnak befelé menet.
– Ó, már alig várom – felelte a másik csibészes mosollyal.
Remus csak a fejét tudta csóválni felháborodottan.