Te vagy a bajom!

Hazafelé egy szót sem szóltak egymáshoz. Némán baktattak egymás mögött a titkos alagútban, ami visszavitte őket a Roxfort parkjába, majd ugyancsak némán vágtak végig a havas emelkedőn. A gyengélkedőn Madam Pomfrey gyorsan lekezelte Remus sebét, ami tényleg csak egy karcolás volt. Aztán a nagyterembe mentek reggelizni. Remus – amikor Sirius nem figyelt – a másik fekete fürtökkel keretezett arcát fürkészte. Beszélgetést is kezdeményezett, de mivel csak morgás és hümmögés volt rá a válasz, hamar felhagyott a próbálkozással. Sirius kerülte a tekintetét és úgy általában elég furcsán viselkedett.

Remus végül este, a klubhelyiségben, a kandalló ropogó tüze előtt a szőnyegen ülve szánta rá magát, és kérdezte meg a fiút:
– Sirius?
– Hm? – Sirius felbukkant a könyv mögül, amibe látható buzgalommal temetkezett úgy egy órája.
– Mi bajod van? – nem így akarta megkérdezni, de kicsúszott a száján.
– Hogy érted? Mi lenne? Semmi… – ráncolta szemöldökét Sirius.
– Csak mert… olyan furcsán viselkedsz egész nap. Nem beszélsz, csak morogsz.
Térdére hajtotta fejét és oldalról pislogott barátjára. Sirius nagyot nyelt, mert agyába betolakodott az érzés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor a Szellemszálláson a karjában tartotta a reszkető testet és végigsimított a selymes szőke fürtökön.
– Tapmancs! – Sirius arra eszmélt, hogy Remus közvetlen közelről az arcába bámul és fintorog. – Elbambultál, barátom.
– Mi? Ja… asszem… bocs, de most… – azzal félresöpörte meglepett barátját és feltápászkodott. Ásított egyet.
– Megyek, lefekszem.
– Jó – pislogott Remus. – Akkor… jó éjt.
– Jó éjt – de ezt már a csigalépcsőről kiáltotta le Sirius.

Remus a tűzbe bámult. Miért viselkedik ilyen furán vele? Ó! Hirtelen megvilágosodott. Majdnem elnevette magát. A kemény, vagány Sirius Black, az iskola réme zavarba jött, mert sírni látta őt. Remus felszaladt a hálószobába, ahol meglepetésére már teljesen sötét volt. Meggyújtott egy lámpát és látta, hogy Sirius ágyán be van húzva a függöny. Mivel azonban nem hallotta a jól ismert horkolást, tudta, hogy a fiú még nem alszik. Két lépéssel az ágynál termett és kihúzta a függönyt.
– Sirius – mondta élesen és karba fonta a kezét. A takaró alatt megmoccant valami, majd előbújt egy boglyas fekete fej.
– Mi a fene van? Holdsáp… – felült az ágyban, de nem nézett Remusra.
– Tudom, mi zavar – jelentette ki a szőke fiú.
– Tényleg? – nézett rá hirtelen Sirius ijedten.
– Igen. Tudom, hogy éjjel is megijesztettelek, aztán rátettem még egy lapáttal azzal, hogy… hogy sírtam. Sajnálom.
– Ó… oké – pislogott Sirius. – Ennyi?
Azzal már feküdt volna vissza, de Remus gyanakodni kezdett, hogy talán mégsem járt jó nyomon. Megragadta barátja karját.
– Mondd meg az igazat! Ugye nem ezért voltál ilyen furcsa? Felelj, különben én… én…
A reakcióra egyáltalán nem számított: Sirius dühösen kitépte magát barátja kezéből, majd megtaszította, hogy Remus a falnak tántorodott.
– Mi…?
– Megmondjam? – Sirius kipattant az ágyból és a szőke fiú előtt termett. Két tenyerét a másik fiú arca mellett a falnak támasztotta. – Te vagy a bajom! Te…
Hangja suttogásba fulladt. Remus ijedten nézett rá. Sirius haragja elpárolgott, arcán kétségbeesés jelent meg, a fekete szempárban pedig valami más… A fiú meg sem mert szólalni. Látta, hogy Sirius szeme lassan az arcára, onnan az ajkára vándorol. Majd a fiú lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott. Remus az arcában érezte a fekete fürtöket. Sampon és hó illata volt. Lehunyta a szemét és nyelt egyet.
– Sirius – nyögte ki végül. Mikor újra kinyitotta a szemét, az orruk majdnem összeért. Sirius szemében láng gyúlt. Érezte forró leheletét az arcán…
– Kérlek, eressz – súgta.
Sirius lassan elhúzódott tőle, majd megfordult és a szoba közepére sétált. Remus alig tért magához a döbbenettől. Mi volt ez? Remegő léptekkel ment oda Siriushoz. Megkocogtatta a vállát, mire az, mintha áramot vezetett volna belé, összerándult.
– Kérlek szépen, Remus, hagyj most békén – Sirius hangja könyörgő volt és halk.
– Én? Én hagyjalak békén? Hiszen te… te… – de nem tudta, mit is mondjon igazán. A fekete hajú fiú felnyögött és leroskadt az ágya mellé, arcát pedig tenyerébe temette.
Remus mellé ült.
– Elmondanád végre, mi ez az egész?
Talán a kérdés, vagy a fiú szelíd hangja tette, mindenesetre Sirius beszélni kezdett, még mindig a kezébe rejtve arcát.
– Nem tudom… esküszöm… és sajnálom… olyan furcsán éreztem magam, amikor… a Szellemszálláson sírtál… és én… én meg átöleltelek.
Remus figyelmesen hallgatta.
– Szóval?
– Szóval – Sirius egy nagy sóhajjal felemelte a fejét és a plafont kezdte fürkészni. – Azt hiszem, megőrültem.
Remus felnevetett.
– Dehogy őrültél meg… csak… – nem tudta, mit mondjon.
– Csak? – nézett rá hirtelen Sirius. Remus megvonta a vállát, ő meg bólintott. – Gondoltam.
Csak ültek a földön és hallgattak. Egyikük sem tudta, mit kéne mondania, vagy kérdeznie… vagy tennie.
– Sirius – szólalt meg nagysokára Remus és ránézett a mellette ülőre.
– Nos? – viszonozta pillantását Sirius.
– Mit szólnál, ha… – elhallgatott, majd lassan a fekete hajú fiú vállára hajtotta a fejét.
– Ó, istenem… – hunyta le a szemét Sirius. Újra elfogta a különös borzongás. Fejét a szőke fürtökre hajtotta, aztán belenevetett Remus selymes hajába.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte suttogva Remus.
– Nem mulatságos, hanem… jó.
Később félénken jó éjszakát kívántak egymásnak és mindenki ment a saját ágyába aludni.