Én is jöhetek?

Remus Lupin egy ceruza végét rágcsálta, miközben borostyánszín szemei sebesen siklottak egy könyv lapjain. A kandalló előtt hevert a szőnyegen, körülötte könyvek és pergamentekercsek. Kihasználta, hogy rajta kívül nincs senki a klubhelyiségben – kivéve persze Sirius Blacket, aki egy kanapén heverve sóhajtozott. Éppen legújabb szerelmi bánatát próbálta kiheverni. Remus maga elé húzta a dolgozatát, pennát vett a kezébe és leírt egy mondatot. Sirius sóhajtott. A szőke fiú lehunyta a szemét egy pillanatra és megcsóválta a fejét. Sirius a földön heverő felé pillantott, majd újra hatalmasat sóhajtott. Semmi reakció, bár ő nem láthatta a másik arcát.
– Remus – szólalt meg végül.
– Hm – Remus fel sem nézett.
– Mit csinálsz?
– Azt, amit neked is kéne – hátrapillantott a vállán és szemrehányóan nézett barátjára.
– Mi bajod?
– Szerelmes vagyok – jött a lakonikus válasz. Remus a szemét forgatta.
– Persze – hagyta rá. – És ezért miért nem tudsz tanulni?
Sirius felült és felháborodva nézett Remusra.
– Mert Livia nem szeret. Hallod? Nem sze-ret – ismételte savanyú arccal. – Engem…
– Hát igen – csóválta a fejét nagy komolyan Remus. – Nem is tudom, hogy tud neked ellenállni…
Sirius egy ugrással mellette termett és rávicsorgott.
– Nyugalom, Tapmancs… – nevetett Remus. Azzal vissza is fordult könyveihez. Sirius tettetett haragja gyorsan elszállt és szemben a másik fiúval ő is hasra vágta magát.
– Nos? – kérdezte felpillantva Remus. – Kérsz egy könyvet?
– Nemsokára telihold, igaz, Holdsáp? – vágott vissza vigyorogva Sirius.
– Kösz, hogy emlékeztetsz – morgott a másik.
– És most mit csinálunk? Tiltott Rengeteg? Roxmorts?
Remus kicsavarodva hátranyúlt egy könyvért, s közben válaszolt.
– Szellemszállás.
A csalódott nyögésre csak egy szigorú pillantás volt a válasz.
– James nélkül nem megyek sehova – mondta végül a szőke fiú.
– Úgy?! – Sirius hanyatt fordult és elkezdett egyik kezéből a másikba dobálni egy könyvet. – Szóval neked az én társaságom már nem elég jó?
– Légy szíves tedd le azt a könyvet és hagyj tanulni – mondta türelmetlenül Remus. – Különben pedig… Jamesbe egy kicsivel több felelősségérzet szorult, mint beléd, Sirius Black.
Sirius morgott. A másik fiú felsóhajtott és becsukta a mellette heverő könyveket. Tudta, hogy ma már nem fog tanulni, ha a másikon múlik. Felült, összecsavarta a dolgozatát és várakozóan barátja felé nyújtott a kezét. Sirius még mindig hanyatt feküdt és úgy tűnt, esze ágában sincs visszaadni az olvasnivalót, így Remus kikapta a kezéből. Erre a fekete fiú is felült és mogorván figyelte, ahogy a másik szépen toronyba rakja a vaskos köteteket.
– Szóval Szellemszállás… és jöhetek?
– Persze – mosolygott rá barátjára Remus. Az kissé felderült.
– Szuper – felpattant és a portrélyuk felé indult. – Éhen halok, gyere menjünk vacsorázni.
Remus fejcsóválva követte.

A Szellemszállás mocskos padlóján egy fekete kutya feküdt. Mellső lábaira hajtotta nagy, bozontos fejét, farkával pedig ide-oda söpörte a deszkákon felgyűlt port. Szemeit egy sötét sarokra szegezte, ahol mintha valami nagy kuporgott volna. Hirtelen halk vinnyogás hangzott fel a sarokból, mire a kutya felemelte a fejét és halkan, figyelmeztetően morgott. A hang abbamaradt.
Lassan közeledett a hajnal. A vérfarkas ekkor felvonyított és egy ugrással a kutya mellett termett. Az lassan felállt, felborzolta hátán a szőrt és vicsorgott. A farkas megrázkódott és a földre hengeredett. Hátára fordult és lábaival a levegőben kapált. Torkából hörgés szakadt fel. Néhány szenvedéssel teli perc után a bedeszkázott ablakok résein keresztül beszűrődő napsugarak egy mezítelen, magzatpózba merevedett fiút világítottak meg. A fekete kutya a hátához simult, így melegítve a dermesztő hidegben. A fiú néha megborzongott. A kutya megnyalta rózsaszín nyelvével a vállát és halkan vinnyogott.
– Sirius? – Remus hangja halk volt és rekedt. – Idehoznád a ruháimat? Kérlek… nagyon fázom.
A kutya talpra szökkent és kiügetett a szobából. Egy perc múlva egy fekete hajú fiú lépett be egy halom ruhával a karjában. Barátja még mindig a földön feküdt.
– Remus – suttogta és letérdelt mellé.
– Kimennél? – kérdezte Remus.
– De én…
– Kérlek – suttogta a fiú.
– Persze – bólintott Sirius, letette a ruhákat a földre, és újra elhagyta a szobát.

A folyosón nekivetette hátát a falnak és nagyokat lélegzett. A szíve vadul zakatolt. Dühös volt és ijedt. Minden eddiginél borzalmasabb éjszakán voltak túl. Mi üthetett Remusba? Amint átváltozott, nekirontott a csukott ajtónak, majd az elé álló Siriusnak is. A kutya képében őrködő fiú most először igazán félt, hogy nem tudja majd megfékezni a vérfarkast. Bárcsak itt lett volna James… – gondolta. A fenséges szarvas alakját öltő barátjuk mindig meg tudta nyugtatni Remust ilyenkor. De én nem… én majdnem kudarcot vallottam. Az emlék hatására megborzongott. Meg kellett harapnia a farkas lábát. Vajon nagyon fáj Remusnak? Madam Pomfrey egy perc alatt begyógyítja az ilyen sérüléseket, győzködte magát a fiú, de nem is ez zavarta. Eddig egy-egy morgás, vakkantás is meghunyászkodásra késztette a vérfarkast, és még sosem kellett bántania. Szörnyen érezte magát. Elkezdett fel-alá járkálni a sötét folyosón, majd ezt is megunva a falat rugdalta kétségbeesésében. Talán nagyon haragszik rá Remus, azért nem jön ki a szobából?
Összeszedte bátorságát és bekopogott. Nem jött felelet, így benyitott. Remus az ajtóval szemközti falnál ült, lábait felhúzta, hátát a falnak vetette. Borostyánszínű szemeit Siriusra emelte.
– Jól vagy? – kérdezte a fekete hajú fiú és leguggolt barátja mellé..
– Igen – motyogta a másik. – Sajnálom, Sirius.
– Semmi gond, Holdsáp – mondta nagyot nyelve Sirius és leült a földre. – Én is sajnálom.
– Ugyan mit?
– Hát hogy… hogy megharaptalak.
– Ó.
– Nem fáj?
– Dehogy. Csak egy karcolás.
Egy ideig csöndesen üldögéltek egymás mellett. A bedeszkázott ablakok résein beszűrődött a reggeli nap fénye.
– Felmegyünk a kastélyba? – kérdezte végül halkan Sirius. Nem merte megkérdezni Remustól, hogy mi történt az éjszaka. Talán később.
– Még ne – emelte rá könyörgőn szemeit a szőke fiú. Siriust megijesztette a megtört kifejezés barátja arcán, de nem akarta mutatni. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Persze. Maradunk, amíg akarod.
Remus bólintott. Egy ideig újra hallgatott.
– Mi lesz velem, Tappmancs?
Sirius döbbenten nézett rá.
– Hogy érted hogy mi lesz veled?
– Hát… az iskola után, tudod. Milyen élet vár rám?
Sirius még sosem gondolkozott rajta. Most már kezdte sejteni, mi bántja ennyire barátját. Egy vérfarkasnak senki sem fog munkát adni. Próbált kitalálni valami tréfás választ, de most nem jutott eszébe semmi más, csak az igazság.
– Dumbledore majd segít – mondta végül kitérően.
– Dumbledore nem isten, Sirius – rázta a fejét Remus. – Nem fogja tudni meggyőzni az embereket, hogy én egy szelíd vérfarkas vagyok.
– Nem is vagy az – szaladt ki Sirius száján, mielőtt észbe kapott volna. Remus ránézett. – Úgy értem… – dadogta. – Szóval… ma éjjel eléggé… vad voltál, haver.
– Megijesztettelek, ugye? – az a fájdalmas tekintet még rosszabb volt, mint bármi más, ami eddig történt. Sirius szeretett volna végre visszamenni a kastélyba és elfelejteni ezt az egészet. Ez nem való neki. Ezek a problémák… ő csak egy iskolai vagány, a lányok kedvence… ő nincs erre felkészülve.
– Egy kicsit – felelte végül, megpróbálva vidámságot csempészni hangjába, de tudta jól, hogy nem sikerült.
Remus szaggatottan felsóhajtott. Lehajtotta fejét a térdei közé. Siriusnak fogalma sem volt mit tegyen, vagy mondjon. Ijedten látta, hogy Remus vállai megreszketnek.
– Jaj, ne, Holdsáp, kérlek… – próbálta sután vigasztalni barátját. – Nem nagy ügy… nem is volt olyan szörnyű… gyere, menjünk vissza. Madam Pomfrey-nak látnia kéne a lábadat.
Remus görcsösen próbálta visszafojtani zokogását, de végül feladta. Sirius ettől még jobban megrémült. Még sosem látta Remust sírni. Megveregette barátja hátát és közelebb húzódott hozzá. Remus nekidőlt és vállára hajtotta a fejét.
– Sajnálom, úgy sajnálom… – suttogta. Arcát könnyek áztatták. Sirius zavartan ült, miközben Remus a vállán zokogott. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A szíve hevesen vert és félve pislogott le a szőke fürtös fejre. Hirtelen végigsimított Remus haján.
– Csitt… csitt… – suttogta, másik karjával pedig átkarolta a vékony vállakat.

A szőke fiú lassanként elcsendesedett és nyugodtan pihent Sirius karjában.
– Sirius.
– Tessék? – összerázkódott és mostmár kezdte zavarban érezni magát.
– Köszönöm.
Sirius megköszörülte a torkát és elengedte a fiú vállát. Felkelt a földről és hangosan így szólt.
– Ideje mennünk. Madam Pomfrey még riasztja Dumbledoret, ha nem mutatkozunk hamarosan – miközben beszélt, a világért sem nézett volna a földön ülő Remusra.
– Igazad van – felelte a másik halkan és felkelt a földről. Megtántorodott és csak Sirius mentette meg az eséstől. Az arcuk egészen közel került egymáshoz.
– Sirius…
– Tessék? – elengedte Remus karjait és hátrált két lépést. Beletúrt a hajába és erőltetetten felnevetett. – Éhes vagyok, te nem? Mindig megéhezem átváltozás után.
Azzal már ment is az ajtóhoz. Remus tűnődve nézett utána, majd lassan követte.