A gyengélkedőn lassan lecsillapodtak a kedélyek. Mrs. Weasley és Fleur Bill ágya szélén ültek, egymás kezét szorongatták és csendesen beszélgettek. Harry távozott McGalagonnyal, Ron és Hermione pedig felmentek a Griffendél toronyba, hogy elmondják a diákoknak, mi történt. Remus Lupin az egyik árnyékokkal teli sarokban állt és Arthur Weasleyt figyelte, aki az egérszürke hajú Tonksszal beszélgetett néhány méterre tőle. Tonks lehajtotta a fejét és bólogatott. Arthur bíztatóan megveregette a vállát. Remus sejtette, miről folyik a szó. Rólam – gondolta keserűen és eszébe jutottak az elmúlt hónapok beszélgetései Tonksszal. A visszautasítások, Tonks szenvedő tekintete… pedig mindent megadna érte, hogy nyugodtan, félelmek nélkül szerethesse ezt a most összetört szívű, de egyébként életvidám, kedves, tisztaszívű teremtést. De valóban túl öreg, túl szegény, túl veszélyes vagyok hozzá – gondolta, miközben Tonksot figyelte. Valójában azonban volt még valami. Amíg nem tud őszinte lenni a nőhöz, addig semmi értelme még csak megpróbálni sem ezt a kapcsolatot. De azt nem mondhatja el neki. Soha. Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, félretenni, megbeszélni. Megpróbálta? Nem. És megértené őt a fiatal nő? Erről fogalma sem volt. Valószínűleg nem.
Pedig szerette Tonksot, persze, hogy szerette. Az elmúlt hónapok görcsös rettegéssel teli perceiben egyre többször gondolt rá. Bárcsak lenne bátorsága… Hirtelen feleszmélt és látta, hogy Tonks is őt nézi. Gyorsan elfordult és odament Bill betegágyához. Elköszönt Mollytól. Az asszony felkelt az ágy széléről és megölelte a férfit.
– Köszönjük, Remus – fürkészve nézett a sápadt arcba. – Gyere el hozzánk, ha… ha ennek vége, rendben? Rettentő sovány vagy.
Remus halvány mosolyt erőltetett ajkaira, kezet rázott Arthurral és kisietett a kórteremből. Tonksra rá sem pillantott.

Az ajtó előtt, a folyosón aztán megtorpant. És most? Merre? Lábai végül hajdani Sötét Varázslatok Kivédése termébe vezették. Belépett az ajtón és halkan betette maga után. Körülnézett. A telő Hold halványan beszűrődő fényében is jól látta a szörnyű képeket, amelyekkel Perselus Piton „díszítette” a falakat. Felült a tanári asztalra és lehunyta a szemét. Megpróbált Dumledore-ra gondolni, gyászolni az öreg varázslót, de képtelen volt rá. Szégyellte magát, de folyton megjelent előtte az elgyötört arc, a könyörgő tekintet… és egy másik arc is… egy nevető, csillogó fekete szempár…
– Gyáva vagy – mordult fel ingerülten. – Gyáva, gyáva, gyáva…
Hangja suttogásba fulladt. Nem számolta a perceket. Úgy érezte, mindig is itt ült az SVK teremben, Piton borzalmas képei között. Hirtelen megborzongott. Kinyitotta a szemét és látta, hogy a Hold fénye a lábára esik. Közeleg a telihold, gondolta. Ő egyre sápadtabb, gyengébb lesz, ezek után a tragédiák után pedig még rosszabb lesz, mint máskor. És… nem lesz mellette senki. Mindig egyedül lesz.
Nyílt az ajtó, a férfi felkapta a fejét.
– Remus? – Tonks nem lépett be a terembe, így nem is láthatta, hogy ott ül.
Először nem akart válaszolni.
– Itt vagyok – mondta végül mégis.
Kitárult az ajtó és belépett rajta Tonks. Egy percig csak nézték egymást, majd a nő a tanári asztalhoz sétált.
– Már mindenütt kerestelek – szólt halkan Tonks.
– Sajnálom.
A Hold fénye most a nő arcára vetült és Remus hetek óta először vehette igazán szemügyre. A szív alakú arc fáradt volt és sápadt, szeme alatt sötét karikák. A haja szürke volt és rendetlen. De a szeme volt a legrosszabb… Remus nagyot nyelt, ahogy a szürke szempárba pillantott. Nem látott vidám csillogást, pajkos szikrákat, csak mérhetetlen szomorúságot, fájdalmat és reménytelenséget. És szerelmet… Nem bírta tovább, elkapta a tekintetét. Tonks megváltozott: nyoma sem volt többé a szeleburdi lánynak, Remus előtt egy érett asszony állt.
– Ne haragudj rám – suttogta a férfi, mire Tonks apró kis hangot hallatott és vékony kezeibe fogta Remus kezét. Megpróbálta elhúzni előle jobbját, de a másik határozottan tartotta. Felnézett. Elszántságot, égő tekintetet látott. Ettől ő is bátorságra kapott. Talán most végre elmondhatná, őszinte lehetne.
– Kérlek, Remus – szólt esdeklően Tonks. – Meg kell ezt beszélnünk.
Remus lassan bólintott.
– Igazad van… nekem… el kell mondanom neked valamit – mondta óvatosan. – Szeretlek.
A kezek megremegtek, amelyek jobbját tartották.
– De… amíg nem tudsz rólam mindent, de mindent, nem akarhatom, hogy engem válassz. Az igazságtalan lenne és gonosz dolog. Nem lehetünk együtt, ha közben titkolok előled valamit.
– Akkor mondd el nekem – súgta a nő. Remus a szürke szempárba nézett és feltétlen bizalmat látott, bátorítást, szerelmet.
– Igen… elmondom – nagyot sóhajtott. – Én szerettem valakit.
– Ó – nyitotta nagyra a szemeit Tonks. – Ennyi? Én is szerettem már mást…
– Nem, nem – Remus türelmetlenül csóválta a fejét. – Az a lényeg, hogy kit… szerettem.
Újabb sóhaj. A férfi nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lesz.
– Te is ismerted őt – bökte ki végül.
– Ismertem? – kérdezett vissza Tonks. – Úgy érted, hogy már…
– Meghalt, igen. Tavaly. Pont egy éve, azt hiszem.

Tonks arca először nem árult el semmit. Aztán lassan elhúzta a kezét a férfitól és hátrált két lépést.
– Érted már? – kérdezte szomorúan Remus. Figyelt, hogyan változik a nő arca. Várta a döbbenetet, a félelmet… az undort…
– Ez nem igaz – mondta tompán a nő.
Remus lecsúszott az asztalról és feléje lépett.
– De igen, Tonks. Hallani akartad az igazat, tessék.
– Nem lehet… – Tonks a fejét rázta, de közben le sem bírta venni a szemét a férfiról. Remus megragadta a vállát, és erősen tartotta. Tonks lehunyta a szemeit és mélyeket lélegzett. Aztán egy idő múlva kibontakozott a férfi karjaiból és leült az egyik székre.
– Mondd el – kérte csendesen. Remus értetlenül nézett rá. – Mondd el az egészet. Hogy megérthessem.
Az utolsó mondatnál a férfi sápadt arcába nézett.
– Jól van – felelte az, és maga is meglepődött a nő erején. Most tudta meg, hogy a férfi, akit szeret, hosszú évekig egy másik férfiba volt szerelmes, és egy percnyi zavartság után úrrá tud lenni érzelmein.
– Jól van – ismételte. Nagy levegőt vett. Még sosem mondta el ezt senkinek. James Potternek sem, aki mégis rájött valahogy, de ő volt az egyetlen, aki tudta. Senki más… soha, senki.
– Hetedéves korunkban kezdődött. Mindenki hazautazott a téli szünetre, de én maradtam. És Sirius is – még mindig nehezére esett kimondania a nevét. – Ő a családja, én a tanulás miatt maradtam. Nagyon készültem az évvégi vizsgákra, ráadásul már közeledett a holdtölte is. Szóval ketten maradtunk a Griffendél toronyban…