Marcipán
A gyűrött pergamenen - amit még reggel hozott az a különös bagoly - csak ennyi áll:
Kérlek, találkozzunk öt órakor a Hyde parkban
Az üzenet most is a zsebében lapul, mikor idegesen dobolva közben a lábával, egy padon ücsörög, és nézi a hóesést. Egy kicsit talán fél - bár ezt soha nem vallaná be magának -, hiszen a park mostanra már szinte teljesen kiürült, és hamarosan sötétedik. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha mégis Mollyra hallgat a kíváncsisága helyett, de ott van még az a talán is, hogy Charlie Weasley miatta utazott haza, azért, hogy a roxforti vizsgák után egy évvel, megkérje a kezét.
Gyűlöli és szereti őt egyszerre azóta, hogy a fiú egy szó nélkül elhagyta Angliát, de mikor arra gondol, hogy újra találkozni fognak, már tudja, hogy a harag lesz az utolsó, ami majd eszébe jut. Ha Charlie most mindent szeretne jóvátenni, akkor egyetlen mosolya és a szeretlek, több mint elég lesz neki, hogy elfelejtse azt az üres évet.
Előhúzza kabátja zsebéből az apró papirost, hogy megint megvizsgálja, felismeri-e Charlie kézírását, de a betűk most is másképp tekerednek egymásba, csak úgy, mint néhány perccel, vagy épp egy órával ezelőtt. Mintha az, aki küldte, nem akarná, hogy felismerje őt az írásáról. És éppen ez az egyik oka annak, hogy végül mégis volt mersze eljönni erre a találkozóra.
Még néhány perc, és egy férfit pillant meg a havas bokrok mögött. A csípős hideg ellenére is egy pillanat alatt elönti az arcát a forróság. Örül, hogy sapka van rajta, mert szinte biztos benne, hogy örömében a haja most a szivárvány színeit váltogatja.
Ahogy azonban az eddig Charlie Weasley-nek remélt alak egyre közelebb és közelebb lépked hozzá, úgy tűnik el fokozatosan a mosoly az arcáról, majd mikor a sápadt férfi zavartan a hajába túrva megáll előtte, ő csak a torkát köszörüli, miközben gyors - és ha lehetséges, feltűnésmentes - hoppanáláson töri a fejét.
Remus Lupin egész testében remeg, szinte hallani az össze-összekoccanó fogait is, ami nem is csoda, hiszen a januári havazás ellenére is csak vékony szövetkabátot visel, egy kopottas félcipőt, kesztyűtlen ujjait és fedetlen nyakát pedig vörösre csípte a jeges szél.
- Mást vártál, igaz? – kérdi végül, néhány pillanat kínos hallgatás után. A lány félénken bólint, majd mikor a férfi aranyszín szemeibe néz, egy kis hang, mintha azt csilingelné a fülébe, ne menekülj!
- Öhm… szereti a diós sütit, Mr Lupin?
* * *
Dora már a Marcipánban töltött első perc után rájött, hogy Remus Lupin nem egyszerűen csak szereti a diós sütit, és egyáltalán bármelyik édességet, hanem egyenesen rajong értük.
A sarokban lévő asztalkához ültek le, ugyanis, mint kiderült a férfinak az a kedvenc helye.
- Tényleg egy cukrászda a törzshelye?
- Furcsának tartod? – szól Remus, miközben az asztalukon álló gyertya fölé tartva melengeti átfagyott ujjait.
- Én is szeretem ezt a helyet – mosolyog Dora, szándékosan kerülve a választ, majd gondolatban cukros bácsinak hívva Remust, kis híján elneveti magát.
Igazából mindent különösnek és furcsának tart, amit eddig Remus Lupinról hallott. A legtöbb dolgot akkor tudta meg róla, amikor még kislány korában kihallgatott egy beszélgetést. Már nem sok mindenre emlékszik belőle, de a lényegre talán igen. A rengeteg vérre, arra, hogy egy fiú szeretett volna meghalni, mikor elvesztette a barátait, és egy névnélküli szörnyetegre, aki folyton a nyomában jár, és nem hagyja, hogy éljen.
Kifúj az arcából egy zavaró, fűzöld tincset, és úgy figyeli tovább Remust, ahogy gyerekesen játszadozik a falatokkal, mielőtt eltűnteti őket, a kócos haját, aminek olyan a színe, mint az ősznek, és a kedves arcát, aminek sebhelyei kihangsúlyozzák a szemében ülő bánatot, és az útját kísérő vég nélküli szenvedést.
- Köszönöm – mosolyog rá a férfi, miközben a szalvétájával ügyetlenkedik.
- Mit köszön? – pislog Dora értetlenül.
- Hogy nem rohantál el, mikor megláttál engem a parkban. Tudod, a legjobb dolog, ami történt velem a héten, hogy egy kicsit egy asztalnál ülhetünk.
- Nagyon szomorú hete lehetett…
- Letagadhatnám… - sóhajt Remus. – És hazudhatnám azt is, hogy már megszoktam… Igazából minden rossz az előítéletek miatt van. Vagy csak egyszerűbb, ha rájuk fogom. Eltakarják az emberek szemét. Én csak azt sajnálom, hogy nem kapok esélyt senkitől. Csak ennyi kellene, aztán bizonyíthatnék és küzdhetnék, de odáig nagyon ritkán jutok el. És így örökké hiányzik az a valami, amitől az ember még a napsütést is átölelné.
Dora szégyenkezve hajtja le a fejét, amiért nem sokkal ezelőtt még ő is menekülni szeretett volna, és mire néhány pillanat múlva ismét felnéz, Remus már a kabátját gombolgatja, majd S.B monogram karcolású pénztárcájából az asztalra számolja süteményeik árát.
- Ha gondolja, jövő héten megint találkozhatunk itt – hadarja Dora minden gondolkodás nélkül, és ő maga is meglepődik, hogy fél perc múlva sem bánja meg a dolgot.
- Magának úgyis a törzshelye, én pedig szeretem, mert mindig ide szöktem el a Roxfortból. Privát kimenőket tartottunk Charl… Egy barátommal.
- Nem szeretném, hogy a sajnálat hozzon el ide megint, Nymphadora. És édesanyád sem örülne, ha megtudná, hogy egy magamfajta öregemberrel töltöd az időd.
- Nahát, milyen kis beképzelt... Ki mondta, hogy maga miatt jönnék? - vonja fel a szemöldökét a lány mosolyogva. - Csakis a dióstekercsért. És ha egy mód van rá, kérem szépen felejtse el ezt az őrült nevemet. Ki nem állhatom, viszket a hátam tőle. Ami pedig anyut illeti, ami neki nem tetszik, az nekem természetesen mindig a legjobb móka.
- Szóval nem csak a külsőd szereted megváltoztatni?
- Tudja... csak egy valaki láthatja, hogy milyen vagyok igazából.
- Ő az, akit a parkban vártál, igaz?
- Nem. Már nem. Erre a valakire a mai naptól fogok várni, és remélem, ezúttal nem hiába.
* * *
Azon a délutánon Dora még csak nem is sejtette, hogy az a valaki már ott ült mellette, és hogy a Marcipán cukrászda, és a kis asztal a sarokban a diós süteményekkel, életük legszebb pillanatainak a tanúja lesz.
Egy héttel a találkozásuk után ott adta át Remusnak az első ajándékát - egy pár sötétkék kesztyűt, amit ő maga kötött, és egy bolyhos zöld sálat -, itt mondta neki először, hogy jobban szereti, mint a dióstekercset, Remus ennél az asztalkánál kérte meg a kezét, és Dora itt mesélte el neki, hogy kisbabájuk lesz.
Itt töltötték együtt az utolsó estéjüket is.
Ekkor hozták el magukkal először fiukat, a kis Teddyt is, aki ugyan dióstekercset még nem ehetett, de hosszú évekkel a szülei halála után is szívesen tért vissza kedvenc cukrászdájukba, hogy a sarokban álló asztalkánál ücsörögve egy kicsit megint elképzelje, hogy vajon milyenek is lehettek ők.
írta: Puppy |
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;