Számítástechnika, vagyis számtech

Negyedik rész

- HAJRÁ, IRMA! – ordította torkaszakadtából a lány húga, Janka, és közben fel-le ugrált a lelátón, ami a város egyik legnagyobb uszodájában volt. Az épületben több medence is volt, de csak az ötven méter hosszú medence mellett voltak padok, emelkedő sorokban.

A Janka mellett ülő Ildi gyorsan befogta a fülét, nehogy kiszakadjon a dobhártyája az éles rikoltástól. Barátnője, Irma családjával érkezett a helyszínre, és már vagy egy fél órája itt ültek, de Irma még csak most következett, így öt óra felé. A mai nap különösön sikeres volt számára, hiszen leszámolt a vásárlásmániájával, és így többé nem kell attól tartania, hogy egyszerre elkölti az összes nála lévő pénzt. Már csak egyben tudott reménykedni: abban, hogy Irma is teljesíti vágyát azzal, hogy megnyeri a versenyt. Viszont abban is tisztában volt, hogy egy úszóversenyt megnyerni… hát, nem könnyű.

- Kicsim, még nem Irma jön – szólalt meg Irma anyukája, egy vékony, szép nő, majd az ölébe húzta a hatéves kislányt. – Majd akkor szurkolunk neki, ha ő úszik…

- Most pedig következzen a 100 méteres gyorsúszás! – hallatszott ekkor a hangosbemondóból. – Kérem a versenyzőket, hogy fáradjanak a medencéhez!...

Az előző versenyszám győztesei, vagyis az első, a második és a harmadik helyezett elvonult a medence elől, és a mostani versenyzők sétáltak be a helyükre. A hangosbemondó felsorolta a neveiket és az iskolájukat, és minden egyes névnél hatalmas tapsban és szurkolásban tört ki a medence mind a két hosszú oldala mentén elhelyezkedő lelátó-tömeg.

- …és végül Selmeczi Irma, az Ady Endre Általános Iskola 8.a osztályos tanulója! – hirdette ki végül a hangosbemondó, mire a nézők ismét tapsolni kezdtek.

A lány kiállt a medence szélére, és mosolyogva intett körbe. Egy lila úszódresszt és –sapkát viselt, és most nekilátott felvenni az úszószemüvegét.

- IRMA! IRMA! IRMA!... – kezdett el ismét kiabálni aranyos hangján Janka a nővére láttán, mire az anyukája nemes egyszerűséggel befogta a lány száját.

- Akkor nyer, ha elsőként ér át a túlpartra? – kérdezte izgatottan Irma apukája a feleségétől.

- Nem – felelte az, egy „Még ezt sem tudod?” pillantást vetve a férjére. – Akkor nyer, ha elsőként ér vissza ide a túloldalról. Oda-vissza kell mennie.

- Á, világos – bólintott a férfi.

Ekkor már minden versenyző felállt a rajthelyére, és nekikészülődtek az ugráshoz. A medence széléhez odasétált egy úszóedző, síppal a nyakában, és elkezdett visszafelé számolni:

- Három… kettő… egy! – azzal belefújt a sípjába.

A mindent eldöntő verseny pedig elkezdődött.

A versenyzők tökéletes ívű ugrással belevetették magukat a vízbe, és gyorsan úszni kezdtek a medence vége felé.

- Most már szurkolhatsz, Janka – súgta oda Irma anyukája a kislánynak, majd vele és a férjével együtt kiabálni kezdett: - HAJRÁ, IRMA! HAJRÁ, IRMA! HAJRÁ, IRMA!....

Az egész terem visszhangzott a nézők üvöltésétől. Már majdnem Ildi is csatlakozott a hangos szurkoláshoz, mikor hirtelen meglátta Irma edzőjét, Juhász Henriket a lelátó alsó soraiban ülni. A férfi komoran, minden érzelem nélkül bámulta az úszó Irmát.

„Márpedig… márpedig Irma akkor is meg fogja mutatni, hogy képes nyerni! Nyerni fog!” – gondolta Ildi elszántan. – „Igenis nyerni fog!...”

Azzal hangosan kezdte el kiáltozni a barátnője nevét:

- IRMA! IRMA! IRMA! HAJRÁ, IRMA!...

A család és az ő legnagyobb örömére Irma úszott legelöl, a többiek a többi sávban szorosan a nyomában voltak.

- SIESS, IRMA! – sikította Janka izgatottan.

Az úszó lány végre elérte a medence végét, és megfordulhatott. Gyorsan elrúgta magát a medence falától, és sietősen kezdett el úszni a végső cél felé: a rajthoz, ahonnan indultak. Utána a többi versenyző is elérte a medence végét, és most ismét Irma mögé kerültek.

A pálya felénél a lány már szinte látta lelki szemei előtt, ahogy feláll a dobogóra, az első helyre… Ekkor azonban váratlan dolog történt.

Egy fiú beelőzte. Elszántan, erőteljes karcsapásokkal elhúzott mellette, a cél felé sikolva.

Irma családjában és Ildiben meghűlt a vér. Míg a fiúnak szurkolók egyre hangosabban hallatták a hangjukat, ők ijedtükben egy szót sem tudtak kinyögni.

A fiú pedig egyre csak közeledett a cél felé… Irma mögötte úszott…

Ildi ekkor felpattant a padjáról, és olyan hangosan kezdett el ordítani, hogy az elnyomta a többi néző hangját is:

- IRMA! TE MINDIG IS NYERNI AKARTÁL! ÚGYHOGY MOST MEGPARANCSOLOM NEKED, HOGY TE LEGYÉL AZ ELSŐ!...

Ildinek azonnal kiszáradt a torka, Irma családtagjai pedig döbbenten meredtek a vörös hajú lányra.

- Ő miért kiabálhat ilyen hangosan?... – motyogta a kis Janka irigyen, de nem kapott választ, mivel mindenki Irmát figyelte.

Ugyanis a lány, felbuzdulva a beszóláson, belehúzott az úszásba. De úgy igazából. Szívből-lélekből. Még soha ilyen gyorsan, ennyi erőt beleadva nem úszott…

A cél előtt pár méterrel beérte a fiút. Mellé került. És lehagyta!...

Ott volt egy méterrel a medence fala előtt. Még egy karcsapás, egy utolsó… És Irma végre megérinthette a medence szélét. Elsőként…

Feljött a víz alól, levette az úszószemüvegét, és ahogy körbenézett, meglátta a másik fiút és a többi versenyzőt, amint ők is beérnek a célba. De csak őutána…

Irma arcán egy boldog mosoly terült szét. A nézők közben már elkezdtek tapsolni, és egyre hangosabban kurjongattak. A családja is ott ugrált a helyén, örömében sikongatva. A második helyezett fiú ellenben dühösen nézett rá a mellette lévő sávban.

Ekkor esett csak le valójában Irmának, hogy mit is vitt véghez az imént.

Megnyerte a versenyt, amit akart. Teljesítette a legnagyobb vágyát. Bebizonyította, hogy igenis képes elérni azt, amit kitűzött maga elé.

Vidáman kiugrott a medencéből, lehúzta az úszósapkáját, és megrázta hosszú, barna haját.

- Ez az, sikerült!... – szakadt ki belőle a felhőtlenül boldog kiáltás, és nevetésben tört ki. Csak nevetett, nevetett és nevetett, mint aki el sem hiszi ezt az egészet.

A nézők eközben tapsolva ünnepelték a versenyszám győzteseit. A három helyezett felállt a dobogóra, és átnyújtották nekik az érmeiket. Irma még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést, ezért így vette át a győzelméért járó aranyérmet.

- …és az első helyezett a 100 méteres egyéni gyorsúszásban a Juhász Henrik által felkészített Selmeczi Irma! – mondta be a hangosbemondó is, mire a nézők még hangosabban kezdtek el tapsolni.

És habár „Irma” feliratú transzparensek nem voltak a nézők soraiban, és hivatásos szurkolócsapat sem táncolt a medence szélén, Irma mégis úgy érezte, hogy a dobogón eltöltött percek eddigi élete legeslegjobb percei!...

- Én tudtam, hogy megnyeri! – kiáltotta vidáman Ildi, miközben Irma rendkívül büszke családjával sétált lefelé a padok közötti lépcsőn, hogy gratuláljon a lánynak. Mi tagadás, ő is nagyon büszke volt a barátnőjére, hiszen nem könnyű egy ilyen versenyt megnyerni, és Ildi valószínűleg meg sem próbálta volna. Mindenesetre a vörös hajú lány nagyon örült, hogy Irma dolgai ilyen jól végződtek, és hogy a barátnője megkapta azt, amire vágyott.

- Bizony, olyan ügyes a mi lányunk!... – mondta Irma anyukája is, és miközben haladtak lefelé a lépcsőn, mosolyogva átölelte a férjét. A kis Janka előttük szökdécselt a lépcsőfokokon.

Mivel már elkezdték bemondani az új szám versenyzőit, Irma gyorsan megtörülközött, és elindult a lelátó aljához, hogy megvárja a szüleit, Jankát és Ildit. Mindenképpen köszönetet szeretett volna mondani nekik a verseny közbeni szurkolásért és biztatásért, és különösképpen Ildi határozott, de hatásos bekiabálásért, ami rávilágított arra, hogy hiába állja utunkat a siker felé vezető úton egy újabb, hatalmasnak látszó akadály, mégis képesek vagyunk legyűrni azt, és megmutatni mindenkinek, hogy igenis erősek vagyunk és kitartóak. És nem megyünk haza anélkül, hogy elérnénk a célunkat.

Így hát Irma boldogan és elégedetten kezdett el sétálni a lelátó alja felé, ahol a családtagjai és barátnője, Ildikó már vártak rá.

Ekkor azonban valaki a nevén szólította.

- Irma, egy pillanatra!...

A lány megperdült a tengelye körül, és megpillantotta úszóedzőjét, Juhász Henriket egy méterre tőle. A férfi arca roppant furcsa volt; Irma nem is értette, mit jelenthet ez.

- Máris, edző úr! – mondta neki, majd visszafordult a szülei felé, és odaintett nekik, hogy várjanak, azonnal megy. Ezután izgatottan követte az edzőjét egy olyan csendesebb falszakaszhoz, ahol rajtuk kívül nem volt senki.

- Először is, ne szólíts edző úrnak – kezdte a férfi komolyan. – A nevem Henrik.

- Rendben, Henrik – felelte kis gondolkodási idő múlva Irma, és egyik szemöldökét felvonva meredt az edzőjére.

Az oké, hogy megnyert egy versenyt, de attól még senki sem szólíthatja az edzőjét egyszerűen Henriknek!... Kivéve talán a felesége és a gyerekei. Mondjuk a gyerekei nem, nekik biztosan „apá”-nak kelll szólítaniuk.

Irma meg nem a felesége, ugyebár.

- Irma, muszáj gratulálnom az első helyezésedhez – folytatta az edző. – Egyszerűen elképesztő voltál. Csak nézni tudtam. Ahogy előretörtél az elején, az nagyon zseniális volt. Komolyan mondom, kivételen tehetség vagy, Irma. Még sosem volt olyan tanítványom, mint te.

A lány döbbenten meredt Henrikre. Ezt… ezt nem lehet elhinni! Nem lehet, hogy valaki kicserélte az edzőjét egy eddig ismeretlen ikertestvérére, aki egészen véletlenül kedves?.... Mert Henrik nem mondhatta ki ezeket a szavakat. Az lehetetlen.

Hogy miért is?... Gondoljunk csak vissza azokra a mondatokra, amiket az elmúlt hetekben Henrik intézett Irmához az ő szokásos, mogorva stílusában: „Mondd csak, te egyáltalán nem akarsz edzeni?...” Vagy: „Itt nincs megalkuvás… itt keménység van!” Esetleg: „Mit keresel itt? Már megmondtam neked, hogy nem te indulsz a versenyen. Kár próbálkoznod!...”

És most… Itt áll, és várakozóan néz rá. Mégiscsak ő az.

Henrik, az eddig goromba edzője pont az előbb dicsérte meg. „Mégis vannak csodák!....” – gondolta döbbenten Irma.

- Ööö…. köszönöm! – hebegte.

- Nem. Én köszönöm – felelte Henrik, és ezzel elmosolyodott.

„Álmodom!” – gondolta mélységesen megdöbbenve Irma, és most ő volt az, aki csak nézni tudott.

Nem, ez most már komolyan nem lehet igaz. Henrik nem állhat itt vele szemben, és nem lehet az arcán ez a szokatlan, de kedves mosoly… Nem, nem, ez kizárt!...

És egyáltalán mit köszön?! Semmi oka erre. Ő nem tett érte semmit. Tehát… csak egy lehetőség maradt.

Juhász Henrik, az ő edzője és felkészítője MEGŐRÜLT.

Irma hátrált egy lépést.

- Nem, nem, én ezt nem érdemlem meg! – mondta, ezzel győzködve Henriket, hogy ne rá mosolyogjon. Mármint, hogy iszonyú nagy szó az, hogy végre mosolyog, és nagyon jó látni is, hogy vidám, de ha már mosolyog valakire, az ne éppen Irma legyen. „Én nem érdemlem meg – gondolta a lány. – És mit köszön nekem? Nem is tettem semmit.”

- Dehogynem – válaszolta továbbra is mosolyogva az edző. – Megtanítottál engem ugyanis valamire.

- Én?! – döbbent meg még jobban Irma. – Inkább fordítva!...

- Nem – rázta a fejét Henrik. – Tudod, Irma, te nagyon kitartó vagy. Mindent elkövetsz azért, hogy teljesítsd az álmaidat, és még a pofátlanságtól sem riadsz vissza ennek érdekében. Amikor eltiltottalak a versenyzéstől, láttam, hogy elszontyolodtál. De azt is láttam, hogy továbbra is gyakran jártál az uszodába edzeni. És ami fura volt, az az a dolog volt, ami egyáltalán nem megszokott nálatok, tinédzsereknél. Más ember ilyen helyzetben már rég elküldött volna engem a pokolba, a fülem hallatára vagy anélkül. De te továbbra is udvariasan köszöntél nekem, ha találkozunk az uszodában, sőt mi több, mosolyogtál is. Elfogadtad az igazságtalanságot, ami történt veled. Mert igazságtalanság volt ez veled szemben, beismerem, főleg, hogy annyira jó úszó vagy, és annyira szeretsz is úszni. Ezek után azt hittem, belenyugodsz a történtekbe, és elfelejted a versenyt. Csakhogy hétfőn váratlanul felbukkantál az irodámban a barátaiddal, és fogalmam sem volt arról, hogy mit fogtok csinálni vagy mondani. Persze sejtettem, hogy a verseny miatt jöttetek, de hogy hogyan akartatok engem meggyőzni, arra kíváncsi voltam. Aztán elkezdtetek faggatózni, és én belementem a dologba. Azt gondoltam: „Rendben, Irma, mutassátok meg, mit találtatok ki, te és a barátaid.” És akkor egy olyan dolog történt, amire a legkevésbé számítottam: a kis, ártatlannak tűnő kérdéseitekkel kiszedtétek belőlem a szüleim halálát. – Irma itt lehajtotta a fejét. – Bizony, a végén már én meséltem. És tudod mit? Az egész nagyon jólesett. Ismét újraéltem a tanya leégését és a katasztrófát, de jólesett, hogy kibeszélhettem magamból ezeket a sorscsapásokat. Utána láttam rajtatok, hogy megijedtetek, és te udvariasan el is köszöntél, és lemondtál a versenyen való részvételről, habár meg sem kaptad. Utána kicsit furcsán éreztem magam. Azon töprengtem magamban, hogy vajon mit hihetett, mit gondolhatott ez a lány, amikor nyilván teljesen reménytelenül beállított hozzám? Nem gondolhatta azt, hogy indulhat a versenyen, hiszen világosam megmondtam neki a véleményem. És mégis itt volt… Talán csak tenni akart valamit, mert annyira szeretett volna indulni a versenyen. Meg akarta ragadni azt a vékony fonalat, ami a mennyezetről lógott. És ami nem is létezett.

Irma kedvesen mosolygott. Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy azt az edzője mondta. Henrik pedig folytatta:

- Mikor aztán tegnap megkaptam a hírt, hogy az eredeti versenyző lebetegedett, jól tudtam, hogy valakinek helyettesítenie kell őt a versenyen. Egyből te jutottál eszembe, és a gondolatot tett követte: azonnal elmentem hozzátok. Te pedig, ahelyett, hogy kéretted volna magadat, vagy bármi sértőt mondtál volna nekem az eltiltás miatt, azonnal belementél a dologba, és nagyon boldog voltál. Ma délelőtt hihetetlen erővel edzettél az uszodában, és most, a versenyen pedig… egyszerűen nem hagytad, hogy legyőzzenek, és hogy meghiúsítsák az álmodat! Minden beleadtál, és igazán remek voltál – mosolygott az edző. De furcsa ezt írni!... – Még hogy nem köszönhetek neked semmit?... Megtanítottál pár dologra, te lány. Arra, hogy ha elveszted a bizalmad valakiben, még visszanyerheti azt az illető. Arra, hogy kitartónak és borzasztóan lelkesnek kell lenni ahhoz, hogy elérjük a célunkat. És arra… arra, hogy egyszer talán én is elfelejthetném azokat a rossz dolgokat, amik velem történtek, például a szüleim halálát… és továbbléphetnék. Mosolyoghatnék néha. Kedvesebb lehetnék. És minden egyéb, ami egy normális élethez kell – mosolyodott el ismét, és ezzel, a beszédjét befejezettnek tekintve, hálásan nézett Irmára.

A lány alig tudott szóhoz jutni. Az edzője boldog életet fog élni, és ezentúl kedvesen fog viselkedni… hála neki?! Ez hihetetlen! Nem tehetett ekkora jót a saját tudta nélkül!...

Meghatottan pislogott párat, majd tétován ezt mondta:

- Nem tudom, mit mondjak…

Majd hirtelen, egyetlen szó nélkül odalépett az edzőjéhez, és átölelte.

A férfi megdöbbent, de aztán megpaskolta a lány hátát.

- Igazi versenyúszót csinálok belőled, majd meglátod – mondta halkan, és ismét elmosolyodott.

Irma is boldogan mosolyogott, és ebben a pillanatban arra gondolt, hogy nem is a győzelem a legjobb dolog ebben az egész napban, hanem az, hogy az az ember, aki eddig mogorva és komor volt, most mosolyog. Mosolyog, hála neki.