Mamámmal való beszélgetésem, boldogan lelkesen indult, még végül részemről pityergésbe torkollott. Az emlékek, a szeretete, amit lassan 15 éve érzek tőle az alábbi sorokat hozta ki belőlem, úgy éreztem, le kell írnom, amit érzek… :

Az Élet kegyetlen, igazságtalan és szép. Az élet valakit örömmel, boldogsággal ajándékoz meg, egyeseket t reménytelenségbe, magányba taszít, másokat néha kínokkal, vagy akaraterővel kemény próba vagy választás elé állít, vagy csak egyszerűen büntet, kínoz. De, akkor is; miért van szükségünk az életre? Az egész egy végtelen szerencsejáték…

Hónapok óta vannak éjszakák, amikor nem tudok aludni. Az álom nem takarja le szemem, a fáradtság sem segít behunyni azt. Kitartóan próbálom abbahagyni a reménytelen meg nem szűnő zokogást. Nem sikerül. Nem sikerül, bár tudom, másnap a magamba szívandó tudás, dolgozatok hada és feszültségüket rajtam levezető emberek tucatja vár. Mégsem sikerül abbahagynom. Hogy is tehetném, ha egy nekem fontos ember szörnyű gyötrelmet él át, és nem tud felállni a reménytelenségből? Miért kellett így történnie? Miért kell azoknak, akiket legjobban szeretünk így szenvedniük? Az Élet, úgy gondolom egy ajándék, de ilyen borzasztó átsírt éjszakákon néha meginog bennem ez a tudat. Mire pirosra kisírt szemem és könnyeim álomra segítenek a hajnali holdfénynél, újra és újra felismerem, hogy az élet egy hatalmas adomány az embernek, de kegyetlen, és borzasztóan meg kell érte fizetnünk…

Másnap reggel, ahogy kell, beindul az élet. Minden megy tovább, elvárásoknak kell megfelelnem. Ekkor teszem fel a boldogságot tükröző, bohó, életvidám álarcom, ami 1 évvel ezelőtt a saját arcom volt. Ki kell zárnom magamból azt, ami éjjel történt és az előttem álló napra kell csak figyelnem, ami nehéz. Órán a tanárok minden szavára odafigyelek, falom magamba a tudást, egy szót sem hagyok kárba veszni. Szünetekben barátnőimmel beszélgetünk, viccelődünk, vagy készülünk még akkor is vidáman, és tréfálva a következő órai dolgozatra. A nap végére dolgozatokkal és az aznap begyűjtött tudással lomhán kísérjük el egymást ebédelni, majd lassacskán hazaindulok. Úton hazafelé már a nap is ontja magából meleg sugarait, a szél pedig világos barna hajammal játszik. A kék szemem pedig bánatot kezdd tükrözni. Az álarc megkopott, már nem sokáig bírja…

Otthon kitűnő jegyekre éhes anyám, és a munkától eltunyult apám vár. Felsorolom a napi jegyeket, majd szobámba vonulok. Ott vagyok egész délután bezárkózva a számítógép előtt leckét írva, és kishúgommal bolondozva, esetleg néha átmegyek az egyik barátnőmhöz, elfedve magam a szomorú gondolatok elől. Végül az éjszaka ismét ugyanúgy végződik, hajnalba nyúlva. Ekkor van időm átgondolni a napot, és szinte midig oda lyukadok ki: miért? Ez megy monoton menetben hónapok óta, senki sem veszi észre, hogy a fájdalom legbelül könyörtelenül marcangol, és hogy szemeim nem olyan gondtalanul csillognak, és ha csillognak is, nem a boldogságtól, hanem a könnyektől. Nem is várom igazán, hogy kitudódjon. Mindenkinek élnie kell az életét, törődnie, saját gondjaival és megoldani azokat, és küzdeni! Én is ezt teszem, és alig bírom megállni a sírást, amikor valaki a halálról, betegségről, reménytelenségről, nagyszülőkről, vagy az ő boldog életéről beszél. Azonban, ha ezeket a szavakat mamám szájából hallom…

Habár a sötétben nem látja, szemem könnyes és nem győzöm pillantások millióival, összeszorított fogaimmal elfojtani az előtörni vágyó sírást. Beszélgetésünk végén a sírás idegességétől reszketve indulok szobám felé és előveszem naplómat. Kezem úgy reszket még ezeket a sorokat írom, h betűim csupán, mint amit a csecsemők rajzolnak, vonalak és firkák ezreinek tűnik. Fejemben villódzó emlékek is tovább gyötörnek. Visszaemlékezem az egészséges mamámra, mikor még csak pöttöm gyerek voltam, és széles mosollyal a szemüvege alatt hozta be dohos és komótos szobájába a gőzölgő tejbegrízt, pogácsát vagy kakaót. Mindig kaptam tőle a szomszéd cukrászdából sütikét, vagy fagyit, vele és tatámmal másztam fel a cseresznyefára maszatosan, mint egy kis malac. Hosszú ezüst ősz haja, ahogy kontyba kötötte úgy tűnt, mint egy holdfényként tündöklő hajú tündér hajkoronája. Segítettem tojást szedni, elfogni a csirkéket, ha kiszöktek, inni valót vinni neki, amikor a munkától megtörve a melegben homlokát törölte. Emlékszem ki sem látszott a sok munkától. Soha sem állt meg, mindig csak dolgozott én pedig áhítattal néztem az én erős, szép kékszemű mamámat, aki olyan tökéletes mama volt, amilyen senkinek sem adatott meg. Egyre, csak ahogy nőttem, az iskola és a versenyek kötötték le főbb időmet. Kevesebbet jártam mamámhoz, de amikor ott voltam melegen várt engem, és a híreimet. Mindig homlokon puszilt, a tőle örökölt kék szemeivel boldogságtól könnyesen és büszkén nézett rám, mikor elmeséltem verseny, tanulmányi művészeti eredményeimet. Most üvegese halált váró tekintettel néz rám. Szemei tükrözik a fájdalmat, és az élet csalódását. Látszik, hogy feladta, és hogy egyre csak azt kérdezi magától: Meddig tart még…?

Ilyenkor megkönnyezve gondolok az együtt töltött időre látva a régi mamámat, aki lelkesen vágott neki a munkának, és a holnapnak, gyönyörű hosszú haja nem hullott, enni, inni és beszélni is rendesen tudott. Könnyeimet törölve én azt kérdezem: Az élet mért nem lehet egy kicsivel igazságosabb? Ebből a próbának indult betegségből, mért kínokkal teli élet lett? Ezt kérdezem újra meg újra most is könnyes papírlapom és reszkető kezemtől olvashatatlan írásom fölé hajolva…

Nem tudom, mamámnak mennyi ideje van még hátra, de már hiányzik, és fáj, hogy így megtörve, megkínozva kell látnom nap, mint nap…