Szerelem és remény. E két érzés meglepően gyakran jár együtt, és sokszor káprázatos örömöt, hol pedig lelkünkbe, mint kés, tépő érzést keltenek bennünk. Ezek után nehéz eldöntenünk, hogy vajon átkoznunk, vagy áldanunk kell napot, amikor a két érzés megszáll minket.

Krisztián sem tudta, hogy a reményekkel telt nyaralása örömmel, vagy fájdalommal végződik, de nekivágott. A remény és a kíváncsiság hajtotta a hegyek között megbúvó szerény apartmanok egyikébe. A szállás, az ellátás, a kilátás, minden és mindenki kitűnő.

Éppen így gondolta ezt a szomszéd apartmanban pihenni vágyó Regina is. A hegyekben lapuló lágy szellő, a madarak végtelen csivogása, a csobogó patak és a lágy zöld színű fák, virágok, mind-mind egy falatka mennyország a város zajától menekülve.

Mint minden éjjel, most is beköszöntött a sötétség. Az éj homályos leple egyszerre gyönyörű, és ijesztő. Az égbolt koromfekete, némi kék árnyalattal és a tejút fényével. Ezen a komor, de csodaszép égbolton a csillagok fénye élénken tűnik elő utat mutatva a bolyongóknak, az éjnek sötétjében, a különös alakú fák között, és a ropogó levelek felett. Egy szőke hajú, szinte óceánként tündöklő szemű nő magára húzva pulcsiját nekivágott a már csak szuroknak tűnő erdő mélyébe. A nő épp e furcsa alakú fák közt, és a ropogó levelekre taposva haladt az egyik lejtőn felfele. Valami belső vágy, kíváncsiság, vagy a gyönyör szívet melengető érzése vezette a lejtőn egyre csak felfele kapaszkodva. Egy idő után a fák eltűntek egymás mögül, még csak 1-2 maradt. Úgy tűnt az útnak itt vége. A lány a cél tudatának örömétől pirosló arccal fogta meg, az előtte lévő girbe-gurba fa egyik ágát. A fa habár bíztatóan leengedte ágát a kis vándorleánynak, ahogy belekapaszkodott az ágon lévő kéreg lecsúszott a gallyról. Úgy látszott, hogy a lány hátraesik, de az utolsó pillanatban egy erős, férfikéz fogta meg gyengéd női karját. A nő ránézett a férfira, aki mosolyogva húzta fel. Ahogy átlépték a fák utolsó „határát” langyos éjjeli szél cirógatta meg őket. A levelek cikázva kerülgették ki testüket 1-2 pedig megakadt azon. A két fiatal, káprázattól mosolygó arccal ült le. Alattuk egy völgy, melyben egy kis falucska volt. Habár csak egy pöttöm falu, tele volt fénnyel és hangokkal. Az aprócska község valósággal az égboltra tükrözte magát! Minden mozdulatát, árnyékát, szándékát visszaadta a csillagokkal telített feketés-kék felület. Gyönyörű szédítő kilátás. Minden összefolyik, mégis szétválik; a falu, az erdő, a völgy, a csillagok, és a falucska tükörképe. A lány tátott szájjal csodálta a kilátást, amit eddig észre sem vett. A fiú büszkén nézte az éjjeli tüneményt fürkésző lányt, kinek hajával élénken játszott a szelíd szellő. Olykor arcuk egybeforrt a lány hosszú lebegő hajának táncától.

-                      Na, hogy tetszik?

-                      Ez… valami elképesztő! – mondta már-már csillogó szemmel a lány – egyébként, - törölte meg arcát – Regina vagyok.

-                      Én pedig Krisztián. – mondta majd kezet fogtak.

-                      Mégis, hogyan találtál rá erre a helyre? – kíváncsiskodott a lány, miközben haját próbálta füle mögé tenni.

-                      Már én magam sem tudom. Egyszer csak úgy éreztem ide kell jönnöm, és akkor rátaláltam erre a csodás kilátásra. Nem hittem volna h egy ilyen egyszerű dolog, ilyen káprázatos lehet. És te?

-                      Én is úgy éreztem, mint te. Egy érzés azt mondta belül, hogy vágjak neki!

 A két ifjú felnőtt pillantása lassan hagyta el egymást. Tekintetük ismét a kilátásra fordult, bár, szemük sarkából néha-néha egymást fürkészték. Pár pillanat múlva a szellő egy erősebb fuvallata átrázta Regina testét. A lány kicsit összébb húzta magát majd a holdra szegezte tekintetét. A nő annyira áthatóan figyelte a természet apró csodáit, hogy észre sem vette Krisztián miként mocorog, csak mikorra a fiú már átkarolta. Mindketten egymásra nézetek pirosló arccal, majd Regina mosolyogva bújt hozzá újdonsült barátjához, mire a fiú szerény, mélyreható pillantása volt a válasz.

A nap pompája már javában ontotta magából meleg fénynyalábjait. Az apartman függönyén átszökő fény szivárványszínbe úsztatta az egész lakást. Krisztián az alsószint egyik díványán bóbiskolt még Regina ugyanennek a lakásnak a felső szintjén a hálószobában, a fiú pulcsijába és egy takaróba bújva. A madarak végtelen éneke lassan ébredésre bírta őket. A férfi boldogan húzta el a hálószobában a függönyt, ami utána nem gátolta a nap sugarait, és azok a lány hosszú szőke haján, kék szemén és csodás mosolyán csillantak meg.

Azonban ez a tündöklő fény sem tart örökké. A nap lassan megindult a narancssárga éghidakon a Föld túloldalára világosságot hozni. Nem maradt utána más, mint a vörös, narancs-, és citromsárga színek kavalkádja a hófehér bárányfelhők kíséretével. Beköszöntött az éjszaka. Az ifjú pár megtartotta jó szokását. Ezúttal együtt vágtak neki az éj sötétjének újabb csodákat keresni. Nem is tartott sokáig, még ráleltek egy kisebb tavacskára. Csendes és nyugodt volt. Egyetlen mozgás a tó környékén a vízgyűrűk voltak, melyeket egy fűzfa szomorú, vízbe süllyedt, és azon lebegő ágai, és a széltől meg-megmozduló levei okoztak. Hihetetlen, hogy az ember mennyi szépséget, és ezernyi csodát talál maga körül, ha keresi. Néha még keresni sem kell, elég, ha figyelünk a körülöttünk lévő dolgokra, legyen az egy fa, egy gólyafészek a villanykarón, vagy a búzavetés mögött elterülő élettől zsongó tisztás.

Azonban, mint minden jó dolog, ez is véget ért. Másnap reggel hiába csicsegtek a madarak annyira lelkesen, Regina és Krisztián nem voltak túl boldogak. Regina apartmanjában a szekrények kiürítve, a konyha, a nappalija összepakolva. Az egész apartman üres volt, csak az ajtó volt eltorlaszolva bőröndökkel. A lány kitoszogatta táskáit, majd bezárta a lakás ajtaját, és lelkes segítségével a porta felé vette az irányt. Nehéz szívvel vált el apartmanjának kulcsától, úgy érezte nem lenne szabad odaadni, hiszen ha nem jön el, nem látott volna annyi csodát és nem tett volna szert egy új igaz barátra. Végül, meg kellett tennie; leadta a kulcsot, és megköszönte az itt létet. Bús, de mosolygó arccal fogta meg bőröndjét és indult barátja társaságában egy közeli buszmegállóhoz. A nap sugarai kellemes meleget ontottak magukból. A kis párocska az erdő előtt egy kis rozoga padon várta a közelgő buszt közben az előttük fekvő tisztást csodálta. Szavak alig hangzottak el, mielőtt megszólaltak volna, megértették egymást, mintha egyek lennének. Hamarosan búgás hallatszott a messzi távolból. Egy busz motorja volt. A két fiatal felállt, leporolta magát a padon szerzett kis kosztól, majd nagyot sóhajtottak. Hatalmas és mély sóhaj volt. Kifejezte, hogy mennyire nehéz elválniuk egymástól és, hogy mennyire fognak egymásnak hiányozni. Az utolsó pillanatban számot cseréltek majd a meleg napsütésben váltottak egy forró ölelést. Mindez egyetlen pillanat alatt forgott le. Krisztián nem is látott már mást, csak a busz hátulját, ahogy előtűnt a feketés-szürke gomolygó füst fellegekből. A férfi leszegett fejjel, szomorúan sétált vissza az apartmanok felé. Néha fel-felnézett a fák dús és sűrű lombjai között átszökő fény felé. Eszébe jutott Regina csillámló szőke haja, óceán kék színű szeme, és, hogy miként csillant meg annak mosolyán, tekintetén és gyönyörű haján ugyanígy a Nap sugara. A falevelek közt átszűrt fény, mintha csak szívet alkottak volna Krisztián körül. A fiú lassan körbeforogva nézte meg maga körül az égből érkező tüneményes jelet. Egy pillanatra elgondolkodott, majd mosolyogva tovasétált a mély erdőben, maga után hagyva a szívet, amit, a fákat lengető szél ketté tőrt. A szellő azonban nem csak az erdőben fújdogált. A hegyek közti kacskaringós út porát is lelkesen fújta. Az úton pedig egy magányos buszocska utazott, melyben Regina ült, az ablakból kitekintve a tájra. Elgondolkodott, hogy vajon mi lett volna, ha nem ismeri meg ez alatt a kis kikapcsolódása alatt Krisztiánt, és nem jött volna rá, milyen csodás is a természet. Szebbnél szebb, és újabb egyedi, káprázatos dolgokkal tudja az embereket meglepni. Azonban nem csak a természet, de a sors is képes meglepetést okozni…

A hosszú, búcsúzással telt nap is elillant végül. Krisztián utolsó éjszakáját már barát nélkül, egyedül töltötte. A fiú, alvás előtt hosszan gondolkodott, fura érzés szállta meg. Gondolatok ezernyi fonala cikázott végig elméjén, de semmire sem jutott. Az álom, a fáradtság nagy úr, így lassan elnyomta. Mint az őszi fákról hulló levél, egyre több, és jobban lepte el a pihenni vágyás. Egész teste érezte minden porcikájában h vágyakozik az édes álom után. Végül az álom, hulló falevelei lassan teljesen betakarták testét, még végül szemét is átölelte az álom egy édes falevele.

Koromfekete éjszaka volt. Néma csend, csak egy kis patak csobogása hallatszott, ahogy kerülgette az előtte komótosan fekvő márványköveket, és magával sodorta az aprócska szivárványszínű kavicsokat. Krisztián e folyócskába ringatta kezét majd egy női hangot hallott. A hang ismerős volt, túlságosan is. Felállt, majd elindult a selymes, lágy suttogás irányába. Az aprócska patak partján sétálva, a hegyek közt melyekben látszani tetszett a vörös márvány, a hang egyre csak erősödött. A férfi felismerte a hangot, most már tudta h Regina hívogatja őt reménytelenül, a bizonytalan éjszakában. Egy pillanat alatt, a fák és azok lombja eltűnt szeme elől, és ekkor, mint nap olyan világossággal tündökölt az Újhold fénye. A folyócska túlpartján Regina ált. Gyönyörű barack színű bőre most halovány volt, boldog, életvidám és eleven tekintete pedig megnyugvó. A fiú egy márványkőre lépett, ami a patakban tartotta erős, meg nem ingó és a víztől hullámosra roncsolt hátát. A férfi amint rátette lábát a kőre, a folyóvíz jéggé változott. A jégen, mint ezernyi ezüst-, és gyémánt gyöngyöcske verődött vissza fénye az újholdnak, és a milliónyi szikrázó csillagnak. A jég csak segített a vágytól és aggodalomtól hevesen fűtött fiúnak. A tükörnek látszó kék aprószilánkokból álló patak szőnyegére lépett, és azon indult barátja felé. Amint lobbanékonyan elindult a jégen elcsúszott a hold tükörképén. Krisztián, habár eléggé megütötte magát, nem torpant meg, próbált felállni viszont próbálkozását egy elébe hulló virágcsokor zavarta meg. Karját azonnal a csokor után kapta. Megfordította azt. A gyönyörű színpompás virágokat vér lepte. Lassan csorgott le patakokban egy-egy csepp vér, a tükörjégre. A fiú riadtan nézett a lány után, aki semmivé lett, és ez a semmi felemésztette a körülötte lévő erdőt, az égboltozatot és az alatta elterülő jeget, valamint a virágcsokrot. A sötétség borzasztó mohó fekete szárnya mindent betakart, csak Krisztián állt egyedül a nagy semmi közepén. Forgott körbe és körbe, de nem talált semmi fényt, hangot vagy bármi jelet. Megijedt. Rémültségében viszont háta mögül egy csöppenést hallott. Lassan megfordult. Távol, a sötétségből egy fűz ágai bukkantak elő, ahogy a szellő lágyan simogatta és ringatta őket. A fűzfa vesszőit a szellő egy tavacska felszínére engedte le. Amint a szelíd ágak gyengéden a vízhez értek, apró hullámok, körgyűrűk indultak el tőlük, mind nagyobbá válva majd méretüktől szétroppanva semmivé lettek és ismét sima tükörré vált a tó felszíne. Vízgyűrűk. A fiúnak elég volt ennyit látni, rájött mi volt ez a hely.

Ebben a pillanatban lihegve ült fel ágyában Krisztián. Kinézett ablakán a hold fénye épp olyan ezüstösen izzott, mint álmában. Eszébe jutott, amit álmában látott. Tudta hova kell mennie. Pulcsit terítve magára, viharzott ki apartmanjából a nem túl bizalmat kecsegtető, most komor, szürke és kegyetlenül ijesztő erdő felé. A fiú idegesen próbálta megtalálni a helyes utat. Nehéz volt. A fák erős, hol göcsörtös, hol pedig cikár ágai valósággal tépve fogták le. A száraz levelek ropogását, és a fák ágainak reccsenését egy aprócska hang törte meg. Egyetlen kis nesz; egy vízcsepp csöppenése. Krisztián barna tekintete előrebámult. Előtte még 2 fa állt. A fák úgy kanyarogtak előtte, mint az arab férfiak előtt hastáncosok. Törzsük megcsavarva, ágai szétterülve, kecsesen, közöttük egy tiszta ív, ahonnan a szellő felfújt pár falevelet. A falevelek árnyékán túl, mint drágakövek csillogott valami. Hirtelen minden megállt. A fák sem tartották vissza a fiút, kinek lélegzete, és szívverése sem volt olyan gyors, mint azelőtt. Az egész táj megnyugodott. Amint a fák útjára engedték az éjben bolyongó fiatalt, aki a fény felé indult. A fák mögött meglátta azt a helye, amit álmában és Reginával látott. A tavacskába épp ügy hajolt bele a fűzfa, pontosan úgy ragyogott a hold szikrázó mégis homály fénye, és hallatszott a fa szellőfutta ágairól lecseppenő víz hangja. A fiú az előtte terebélyesedő legmagasabb és legszebb fűz felé indult el. Vastag törzsén a kéreg fodros volt, mint a tenger ezernyi hulláma. Érezni lehetett benne az élet összes kínját, olyan volt mintha minden rossz érzés, katasztrófa és halál tőrje könyörtelenül belevésett volna az egyébként egészséges lágy fakéregbe. A fa földből előbukkanó erős, gyűrt gyökerein ülni lehetett volna, akár egy hintaágyon, úgy ölelték volna körbe, az emberi testet.

A fiú körbejárta a fa erős törzsét, kezét végig húzva azon, még valaki meg nem érintette azt. Krisztián meglepetten fordult meg. Előtte Regina állt kezét fogva arcát, a szinte síró kéregre borítva. Haja csaknem eggyé vált a fa, sérülésekkel teli törzsével. A lány mosolya átható volt. Olyan mosoly volt, ahogy az emberek, akik utolsó percüket élik meg, csalják arcukra a boldog életük utolsó aprócska jelét.

-                      Regina? Te hogy kerültél ide? Hisz, ma reggel utaztál el. – nézett az érthetetlenségtől lázasan a férfi

A lány nem válaszolt. Szeme egyre tündöklőbben csillogott, pont úgy, mint a tavon megcsillanó holdfény. Krisztián látva a meghatott pillantást aggódni kezdett. A lány lassan csúszva guggolt le a fa egyik gyökerére ülve. A fiú is leguggolt vele szembe majd meleg, érdes mégis puha tenyerével a lány arcát gyengéden magával szembe fordította.

-                      Minden rendben? Mi történt…?

-                      Krisztián… emlékszel még a kis falura? És erre a helyre, mikor együtt jöttük ki, na meg a buszmegálló előtt elterülő tájra? Ugye szép? Ugye milyen önzők az emberek, hogy nem figyelnek oda a magukat körülvevő csodákra? – kérdezte szeméből kicsorduló könnyel a lány

-                      Regina, mért mondod ezt?

-                      Fáj… nem akarom itt hagyni ezt a káprázatos helyet, és téged sem…!

-                      Miről beszélsz? Bármikor találkozhatunk, vissza is jöhetünk ide! Megnézhetjük még sokszor ezt, és még ennél sokkal, de sokkal szebb tájakat is!

-                      Nem. Együtt nem nézhetjük meg! Én nem akarok ezektől a gyönyörű dolgoktól elválni! Krisztián szeretlek, nem akarom!

Regina hideg testével átölelte az ő arcát fogó Krisztiánt. A fiú nem értette miért mondd ilyeneket barátnője, hogy hogyan került ide, és hogy miért sír. Sejtések milliárdjai hasítottak fájdalmat a szívébe, mindent végig gondolt, hogy vajon miért történik ez, és hogy az álmának van-e jelentősége. Mire a fiú magához tért gondolataiból, nem érezte Regina testét. Semmivé lett és eltűnt akárcsak álmában. A férfi könnyező szemmel, várta, csak várta, hogy fel ébredjen, végül lehetetlenségében rádöbbent, hogy ezt nem álmodta.

Az égbolt épp úgy zokogott egy szomorú szerdai napon, mint ahogy Regina Krisztián karjaiban, a fűzfa árnyékában. A férfi reménykedett, hogy nincs miért aggódnia azok miatt, amik az éjszaka történtek, reménykedett, hogy valójában nem találkozott Reginával, és nem ölelte át a zokogó lány hideg testét. Szerette volna azt hinni, hogy ha felhívja másnap Reginát, nem azt hallja, hogy nem érhető el, és ha bekapcsolja, a tv-t nem őt látja benne. Sajnos becsapta a Remény. Fekete zakóban állt, esernyővel a feje fölött, pirosra sírt barna szemével egy temetőben, egy friss sír fölött. A virágok ontották magukból a káprázatos illatot, szirmaikon lassan csorogtak le az esőcseppek, egyenesen a sírkőre, amin egy lány neve állt. A fényképen szereplő lány haja csillámló szőke volt, szeme, mint az óceán, mosolya páratlan. Balesetben hunyt el további 8 emberrel. A szürke komótos és magukból szakadatlanul zivatart ontó felhők zúgolódva dörögtek a fiú feje fölött, aki barátnőjét gyászolta, visszagondolva az együtt töltött rövid, de csodaszép percekre. Regina végleg elment. Ahogy ő is mondta, itt hagyta ezt a csodálatos világot, és a sírja fölött kínjait kisíró Krisztiánt, kit távozása előtt utoljára meglátogatott.

A fiú még ezek után sem tudta, hogy áldania vagy átkoznia kell-e azt a napot, amikor reményekkel telve indult neki kis kirándulásának, ahol megismerkedett a természettel és egy neki kedves lánnyal. Habár a szerelem, és a remény a sír fölé hajolva szívébe, mint kés, tépő érzést keltett, az emlékek segítettek neki a vérző szívén a sebeket, lassan, és kissé reménytelenül, de begyógyítani.