Talány

Nem tudjátok, ki vagyok,

Nem tudjátok, mire gondolok.

Sokszor pokol tüze ég szívem katlanjában,

S ti mennyei fényt láttok szemem sugarában.

S mikor forr bennem a vad gyűlölet, s harag,

Fellépésem akkor is nyugodt, kimért marad.

S van, mikor a vágy mardos, a kín,

Szemem akkor is csak nevet, nem sír.

Tudom, mikor kell hízelegni, mosolyogni,

S tudom, mikor kell ellenszegülni, nyafogni.

Üresnek látszani, mikor csordultig van már a pohár,

A sértődöttet játszani, mikor annyira nem is fáj.

Néha én sem tudom már, hogy mit is érzek igazán,

A szerepek közül végül vajon melyik talál rám?

"Színház az élet" S a közönség oly hálás,

Hogy jó színész vagy-e, azt tán nem is látják.

Könnyebb nekik elfogadni, amit hisznek, az álcát.

Hogy mi van az alatt, azt már nem is bánják.