Magányos, rút éjszakákon,

Könnycsepp csillog minden ágon,

Könnycseppek, mily gyönyörűek,

S emlékeik keserűek.

Egyre csak emlékeztetnek,

A bűnre, melyet vétettem,

Ahány vízcsepp az ágakon,

Annyi könnycsepp az ágyamon.

Magányos, rút éjszakákon,

Sosem jön szememre álom.

Egyre csak mar a tudat,

Fejem válasz után kutat.

Nem tudom, hogy szeretlek-e,

Nem tudják, hogy feledlek-e.

Én sem tudom még, mit akarok,

Lelkembe én ezzel marok

Kell egy jel, apró mozzanat,

Mely eldönthet most sorsokat.

Kell egy okos tett, mely segít,

Melyből szívem erőt merít.

S lám, a sorsdöntő, fontos jel,

A fájdalommal együtt kell.

Reszketek, mint ág a víztől,

Kínjaimat érzem szívből.

Tudom már, hogy szeretlek-e,

Tudják, el már nem feledlek.

Érzem, szívem újra dobog,

Hangja elűz minden gondot:

„Csak Ő kell neked, senki más,

Már nem kell többé ócska más.

Boldog vele leszel igazán,

Úgy, mint a könnycsepp és az ág.”