Számítástechnika, vagyis számtech

Első rész

Arra a szóra, hogy „csütörtök”, Stella és Szilvi, bármennyire különböző egyéniségek is, valószínűleg szélesen mosolyogtak volna, ugyanis ez a nap jelentette azt, hogy másnap a My Chemical Romance-koncert utáni autogramkérés, szombaton pedig Stella várva várt bulija következik be. Utána még egy hét suli a karácsonyi műsorral, azután pedig téli szünet, és a várva várt KARÁCSONY, a szeretet ünnepe!...

Így hát amikor a csütörtök tényleg eljött, valószínű, hogy Stella és Szilvi nagyon örültek, sőt boldogok voltak.

De hogy szegény Rin nem volt boldog, és hogy karikás szemekkel és szomorú arccal kullogott el aznap reggel a buszmegállóig a természetesen nem hulló hóban, az sajnos biztos volt.

Barátnője, Brigi már ott állt, a buszt várva, és csak azért nem ült le, mert valószínű, hogy hozzáfagyott volna a padhoz.

- Szia, Rin! – üdvözölte vidáman a közeledő lányt. – Képzeld, tegnap a fociedzésen Pista bácsi kipaterolt minket a tornateremből, mert vesztettünk a hetedikesekkel szemben, megint, de aztán átmentünk a Stella bátyjának a gimijébe, és hú, hatalmas a tornatermük! Még az edzés is jobban ment benne… Rin, te meg hogy nézel ki? – döbbent meg levert, csüggedt arcú barátnője láttán. – Mi történt?...

- A titok – mondta halkan a lány, és felsóhajtott. – Kiderült, hogy mit titkoltak előlem a szüleim.

- Tényleg, a kulcs és a szekrény… - jutott eszébe Briginek, és a szája elé kapta a kezét. – De Rin, mi ez a titok?...

A lány ismét felsóhajtott, Brigire nézett, majd keserűen kibökte:

- Brigi, én mongol vagyok, nem kínai!...

- Te jó ég! – kiáltotta döbbenten a szőke lány, mire a buszmegállóban álldogáló két idősebb, hivatalos kinézetű férfi rosszalló pillantásokat vetett rájuk.

- Miért mondod azt, hogy „te jó ég”? – nézett szomorúan Rin a barátnőjére. – Talán anyának volt igaza, és ezentúl máshogy fognak rám tekinteni az emberek, mert mongol vagyok, és senki sem fog szeretni, és…

- Jaj, ne hülyéskedj! – mondta neki lágyan Brigi. – Te mindig is a barátnőm maradsz, és ezen semmi sem változtat. Azért mondtam azt, hogy „te jó ég”, mert nem bírtam elhinni, hogy a szüleid egy ilyen fontos dolgot csak így eltitkoltak előled. És nem azért, amire te gondolsz.

Rinnek ismét könnyek gyűltek a szemébe, és hirtelen átölelte Brigit.

- Ma egész reggel egy szót sem szóltam a szüleimhez, mert annyira mérges voltam rájuk… - szipogta. – Nem tudom, valaha lesz-e ez másképp…

Brigi együttérzően simogatta meg a hátát, habár ő még nem is tudott mindent a történtekről.

De erre valók az igazi barátnők. Megvigasztalnak, ha szükség van rá; támogatnak a nehéz helyzetekben; segítenek, ha baj van; melletted állnak, ha a helyzet úgy kívánja, és mindig, de mindig meghallgatnak. Rin is jobban érezte most magát, hogy Brigi jól fogadta a helyzetet, de tudta, hogy ez csak a kezdet. Hiszen ott van még az osztálya is, akiknek szintén meg kell tudniuk a dolgot, előbb vagy utóbb.

De inkább előbb, ha nem akar sokáig titkolózni, mint ahogy azt a szülei tették.

Hmm… mikor is mondja el nekik, hogy ő mongol… Mi lenne, ha az időpont, amikor megtudnák, az… még ma lenne?

-----

Ildi tudta, hogy barátnője, Irma ma nem fog iskolába jönni, ugyanis az edzőjével készül a délutáni úszóversenyre. A lelkes, barna hajú lány még tegnap este felhívta Ildikót, és boldogan elújságolta neki a meglepő, de remek hírt. Ildi természetesen együtt örült a barátnőjével, és habár a kétméteres, színes, „Hajrá, Irma!” feliratú transzparenseket és a hivatásos szurkolócsapatot nem tudta megígérni, az, hogy verseny közben a lelátón fog ülni, és Irmának fog szurkolni, egyértelmű volt.

Addig azonban még hátra volt egy egész nap a suliban. Ildi amiatt nem is aggódott, hogy kivel fog lógni a szünetekben Irma távollétében, hiszen ott volt például Bogi vagy Iza, akivel tölthette az idejét.

Mára viszont volt egy különleges, személyes feladata is.

Két napja volt annak, hogy kedden megpróbálta nem elköltenie a zsebpénzét, és hát mi tagadás, az iskolai büfében majdnem el is csábult, és vett pár dolgot, de aztán szerencsére a mindent tudó, kedves büfésnéni kimentette őt a helyzetből, és a pénzt mégis nála maradt. Ez viszont szinte csak a büfésnéni érdeme volt.

És igaz, ami igaz, Ildinek már eléggé elege volt ebből a vásárlásmániából, amivel hetek óta kínlódott. Irma edzője, Henrik ennél sokkal durvább dolgokat élt át, ő meg… Ideje ennek véget vetni! Kell valami fontos, mindent lezáró, utolsó próba, ami bizonyságot tesz arról, hogy Ildi már nem vásárlásmániás.

Így hát Ildi ma reggel a keddről megmaradt 200 forinttal, elszántan lépett be az iskola kapuján, és még egyszer átgondolta a tegnap este kifundált tervét: egyenesen odasétál a sulibüféhez, és nem törődve a büfésnéni bármilyen közbeszólásával, vesz egy tábla csokit. És megállja, hogy bármi mást vegyen mellette. Ha sikerült megállnia, és tényleg csak azt a 100 forintos csokit szerzi be, akkor kimondhatjuk, hogy „Gratulálunk, Ildi, tudsz mértéket tartani, vagyis te már nem vagy vásárlásmániás!...”

És akkor majd jöhetnek az „Ildi” feliratú transzparensek és a szurkolócsapat!...

Így hát Ildi végigsietett az iskola folyosóján, és mikor meglátta a büfét, örömmel vette észre, hogy a most fizető srácon kívül kivételesen senki nem áll előtte. Mire odaért a büfé elé, a fiú már el is sietett onnan.

- Ildi! – derült fel a boltosnő máskor unott arca a lány láttán. – Csak nem vásárolni jöttél valamit? – kérdezte tréfásan kacsintva.

- De, pontosan – vágta rá Ildi, és ez nem tréfa volt. Határozottan állt elő a kérésével: - Egy tábla csokit szeretnék. A százforintosat.

A büfésnéni megrökönyödve nézett rá.

- Ildikém, biztos vagy benne?... – kérdezte, hátha jobb belátásra tudja bírni a lányt.

- Egészen – bólintott az. – Tehát azt a csokit, ha lehet.

A boltosnő még mindig nem tudta mire vélni a dolgot, és értetlenül vonta fel őszülő szemöldökét. De nem tudott mit tenni: oda kellett adnia a csokit Ildinek, és el kellett fogadnia a pénzt érte.

Közben a folyosón felbukkant az éppen megérkező Brigi és Rin, és Ildi odaköszönt nekik. A lányok visszaköszöntek neki, habár Rin hangja elég halk és lehangolt volt.

Hamarosan Ildi is megtudta, miért.

- Valami mást? – kérdezte ekkor a boltosnő tőle, lélekben már felkészülve Ildi régi szokására, vagyis hogy venni fog még legalább négyfajta élelmiszert, és azokból is jó sokat.

A lány erre visszafordult a pult felé, és a tekintete hirtelen megakadt a különféle, fényes csomagolású chipseken. Meg a zselés gumicukrokon. Meg az omlós briósokon. Meg a…

De Ildi hirtelen megrázta a fejét. Nem kellenek neki. Egyik sem. Csak a csoki, amit vett. És ettől a felismeréstől boldogan elmosolyodott.

- Nem, köszönöm – mondta. – Viszlát! – azzal megfordult, és már indult volna a 8.a terme felé, mikor a boltosnő hangja megállította.

- Ildi!...

A lány visszafordult. Az idősödő nő mosolyogva nézett rá, és ismét kacsintott egyet.

- Nem tudom, mi volt ez… - kezdte lassan. – De mindenesetre úgy látom, te nagyon is tudod, mit csinálsz. Csak egy csokit vettél, Ildi – és kedvesen nézett a lányra. – Úgyhogy úgy látom, nekünk már nincs több dolgunk egymással.

Ildikó boldogan nézett a nőre.

- Köszönöm – mondta mosolyogva, majd biccentett neki, és elindult az osztályterme felé.

Miközben bement a nyüzsgő helyiségbe, és lepakolta a cuccait a Tomi és a Laci padja mögötti helyre, arra gondolt, hogy valójában tényleg mennyi mindent köszönhet ennek a nőnek. Hiszen észrevette azt, amit még a szülei sem, és idegen létére segített neki leküzdenie vészessé váló, sok pénzt költő hóbortját. Méghozzá sikeresen.

„Pá-pá, vásárlásmánia!” – gondolta Ildi vidáman, és mi tagadás, eléggé büszke volt magára, hogy el tudta érni azt, amit akart. Elégedetten ült le a helyére, és elkezdett előpakolni az első órára, a bioszra. Miközben előszedte a könyveket a táskájából, eszébe jutott barátnője, Irma. Vajon neki is teljesülni fog ma délután a győzelemről szóló álma, vagy sajnos csalódnia kell?...

Gondolatait egy váratlan esemény zavarta meg.

Ugyanis Ildi észre sem vette, hogy amíg ő a bioszcuccát rendezgette a padján, Rin állt ki az osztály elé, és bejelentésre készült.

- Egy kis figyelmet kérek! – kiáltotta egy cseppnyi lelkesedés nélkül. – Szeretnék valamit mondani, mielőtt még Illés bejön!...

A tanár úr érkezéséig még volt vagy tíz teljes perc. Az osztály elcsendesült, és döbbenten nézett a szomorú arcú lányra. Nem értették, mi lehet vele.

- Rin – kezdte tétovázva Stella, aki Izával együtt a padjuk tetején ült. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz eljönni a holnaputáni bulimra? Mert mindenki jön, és…

- Nem, nem azt akarom mondani – felelte Rin sóhajtva, habár jelen pillanatban semmi kedve nem volt bulizni. – Ott leszek. Én csak… valami olyasmit akarok közölni veletek, ami… szóval, velem kapcsolatos, és elég fontos. Lehet, hogy utána teljesen másképp fogtok rám nézni. És ezért akarom elmondani minél hamarabb… csak hogy tudjátok.

Rin hangja egyre halkabb és félénkebb volt. Bogi megérezte rajta a bizonytalanságot, ezért bátorítóan odakiáltott neki:

- Rin, csak nyugodtan! Nem lehet annyira rossz – mosolygott rá az osztálytársára.

- Így van! Én már tudom, és egyáltalán nem annyira vészes – mondta Brigi is, és Rinre kacsintott.

A lány magabiztosabb lett a biztatásoktól. Nagy levegőt vett, és folytatta:

- Rendben. Szóval, egy ideje sejtettem már, hogy titkolnak valamit előlem a szüleim. Valami fontosat, ami a kínai utazással lehet kapcsolatban. Szóval, elkezdtem nyomozni, meg kutakodni, és találtam is pár gyanús nyomot, de végül a szüleimnek kellett bevallania a dolgot. Így hát tegnap este elmondták nekem… szóval, hogy… - és Rin izgulva nézett az osztályára. – Hogy ők nem Kínából jöttek, hanem Mongóliából. Ami azt jelenti, hogy ők mongolok. És ennek következtében… én is az vagyok. Nem kínai. Hanem mongol.

Tessék. Kimondta!... Rin izgatottan várta az osztálytársai reakcióját.

De teljesen mást kapott, mint amit várt.

Azért számított volna valamilyen megdöbbenésre. Vagy drámai reakcióra. Jó, azt nem akarta, hogy bármelyik osztálytársa szívrohamot kapjon, vagy fogja magát, és kirohanjon az iskolából… na de azért valami…

Mindez helyett az osztálytársai csak egymásra néztek, és elmosolyodtak.

- Ez volt olyan nagy dolog? – nevetett fel Stella. – Jaj, Rin… Nem számít, hogy honnan jöttetek, és hogy melyik néphez tartozol. Te attól még ugyanaz maradsz!...

Lacinak ez a kijelentés különösen tetszett.

- Mondjuk, a szüleid igazán elmondhatták volna ezt a dolgot hamarabb is… De biztos megvolt rá az okuk, hogy titkolózzanak – mondta Boglárka. – Fel a fejjel, Rin!... Biztos nem akartak neked rosszat.

- Így van – értett egyet Bernát is. – Ne gőzöld magad ezen, Rin. Az, hogy mongol vagy kínai vagy, nekünk mit sem számít.

- Egyetértek! – vágta rá Ulrik is, akiről mindenki tudta, hogy mostanában egész jófej, és már nem is lóg a szörnyű haverjaival. – Ne parázz, minket nem zavar a dolog. Ettől még egyáltalán nem lettél más. És így is el vagy fogadva, teljesen.

- Ez kedves volt – lökte meg a mellette ülő Cili a fiút, majd tréfásan hozzátette: - Hamarosan már saját szobrod is lesz, ha így folytatod! Az lesz ráírva: Ulrik, aki kedves volt!

- Tudom – bólintott komoly arccal a srác. – Már hívtak is, hogy álljak modellt. Életnagyságú szobor lesz, ugyanis…

- Hát, srácok… - szólalt meg kedvesen Rin, miközben Ulrik és Cili a saját poénjukon nevettek. – Köszönöm a megértést. Igazán rendesek vagytok. Nagy megkönnyebbülés ez nekem…

- Ne csináld, Rin! – nevetett Stella, és leugrott a padjáról. – Nyilván úgyis tudtad, hogy nem fogjuk leharapni a fejed!... – azzal odament a lányhoz, megragadta a karját, és visszasétált vele a helyéhet. – Most pedig… meséld el az egészet az elejétől a végégig! Még van időnk.

Egy egész csapat gyűlt köréjük, köztük Bogival, Ildivel és a többiekkel. Rin pedig felült az egyik padra, elmosolyodott, és mesélni kezdte az utóbbi hetek történetét…

-----

Ma a második óra rajz volt, azután pedig egy újabb lazítós óra, a számítástechnika következett. A tanáruk, a fiatal, helyes Jakab (nem bácsi: egyszerűen csak Jakab!) minden órán kiosztotta nekik egy feladatot, és aki kész volt, az utána azt csinálhatta, amit szeretett volna: internetezhetett, MSN-ezhetett, közösségi portálokon lóghatott, illetve a fiúk a kedvenc lövöldözős játékaikkal játszhattak. De emiatt ne legyünk meglepve: a férfiak még felnőttkorukban is szeretik ezeket a játékokat, nemhogy 14 éves korukban…

- Számtech jön!... – kiáltotta fel vidáman Dávid a második szünet végét jelző csengetés után, és nyomában a lelkes Ferivel és a többi fiúval, felszáguldott az emeletre, a számtechteremhez. A lányok a cuccukkal együtt, ráérősen követték őket.

Miután Jakab megérkezett, és kinyitotta a terem ajtaját, mindenki bement, és elfoglalta a szokásos helyét a számítógépeknél. A tanár leült a tanári géphez, és beindította azt.

- Még el kell intéznem valamit az iskola honlapjával kapcsolatban – mondta az osztály felé fordulva. – Addig is: szabad foglalkozás!...

A tanulók vidáman kapcsolták be a gépeiket, és ki-ki elkezdte művelni a saját dolgát, az internettől kezdve a pasziánszon át a különféle játékokig. Bogi kilesett a monitora mögül, és látta, hogy Jakab teljesen bele van merülve a sulihonlap szerkesztésébe. Így hát gyorsan felállt, odasietett a fal mellett ülő Lőrinc mellé, és leguggolt a fal és a fiú közé.

Jakabnak nem tűnt fel semmi.

- Bogi?! – döbbent meg Lőrinc a lány láttán, és gyorsan bezárta azt az autós játékot, amivel játszani készült.

- Igen, ez a nevem. Figyelj, Lőrinc, valami meg kéne beszélnünk – nézett rá Bogi határozottan.

Mondjuk mikor nem volt az…

- Rendben – válaszolta Lőrinc, és nyelt egyet. Fogalma sem volt arról, hogy mit fog mondani Bogi.

- Emlékszel még arra, hogy mit ígértél nekem, amikor arról beszéltem neked, hogy kéne szerezni egy olyan videót, ami bemutatja az állatok kínzását, és amivel jobb belátásra bírhatnánk Petra nénit a hermelinbunda-ügyben? – kérdezte Bogi egy levegővel.

- Azt, hogy kísérjelek el?...

- Pontosan. Ma itt a nagy alkalom! Az állatvédős klubban levetítenek egy ilyen videót. Valahogy meg fogom szerezni. Velem tartasz?

- Hogyan fogod megszerezni?... – nézett Lőrinc aggódva a lányra, majd észbekapott, és rávágta: - Persze, hogy veled megyek! Megígértem.

Meg hát amúgy is nagyon szeretett volna egyszer Bogival elmenni valahova. Az, hogy valószínűleg videót kell majd lopniuk, már csak egy aprócska, kellemetlen körülmény volt.

- Helyes – mosolyodott el a lány. – Találkozzunk három órakor itt, a suli előtt! Utána elvezetlek majd a klubba.

Már indult volna vissza a helyére, mikor hirtelen megállt, és visszanézett Lőrincre.

- Már várom – mosolygott a fiúra.

- Én is – felelte boldogan Lőrinc, de azért elnyomta hatalmas vigyorát.

Bogi ezután visszasietett a helyéhez, és lehuppant a székére. Azonnal ráment egy természetvédős oldalra az interneten. „Tudtam, hogy nem vagy gyáva, Lőrinc” – mosolygott magában, miközben a fiú boldogan, hogy Bogival mehet, és mosolyogva ült a gépe előtt. Mint akinek a legnagyobb vágya vált valóra…