Nyelvtan, vagyis nyelvi

Második rész

Délután, pár perccel öt óra előtt Rin a szobájában, az íróasztalánál ült, és a biológiakönyve fölé hajolt, mikor az anyukája belépett a helyiségbe, csinos, piros kabátjában és magassarkú csizmájában.

- Mi indulunk, Rin – mondta a lányára mosolyogva. – Légy jó, és tanulj csak nyugodtan.

- Rendben, anya – nézett fel rá Rin szintén mosolyogva. – Jó szórakozást!...

- Köszi – kacsintott a nő. – Biztosan jó este lesz…

- Szívem! Indulhatunk? – hallották ekkor Rin apukájának a kiáltását az előszoba felől. Nyilván a férfi is készen állt már, és most türelmetlenül várta, hogy elhagyják a lakást.

Ezt nem mellesleg Rin is alig várta már. Minél több ideje marad átkutatni a szekrényt, annál jobb. Ki tudja, milyen érdekes, fontos dolgokat rejthet a hátsó zug!... Ugyanis elül csak ruhák vannak, ezt Rin már látta párszor, mikor a szülei hébe-hóba kinyitották a szekrényt, hogy felvegyenek valami különlegeset. Viszont a hátsó zug… Nagyon érdekes ez az egész. Ha valahol van a titokra utaló nyom, az csakis ott lehet!...

És mivel Rin szülei nyilván nem fogják neki elmondani az igazságot, itt az ideje rászánnia magát a titkos nyomozásra. Biztos nem lesz könnyű – de néha az igazságért meg kell dolgozni. Nem igazságos ez, persze, hogy nem, de egyszerűen ez az, amit úgy hívunk: az igazság ára.

- Megyek, drágám! – kiáltott vissza a férjének Rin anyja, és lánya legnagyobb megkönnyebbülésére végre elindult a szoba ajtaja felé.

Ott azonban váratlanul visszafordult, és így szólt:

- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni, kicsim? Még van időd átöltözni. És szívesen bemutatnálak a barátainknak is.

- Anya, holnap biosz, és Illés bácsi nagyon szigorú. Értsd meg, muszáj tanulnom, és ez eltart egy ideig! – mondta Rin úgy, mintha csak ez lenne az egyetlen indok, amiért nem akar menni, és mintha egész lényét csakis a bioszjegye foglalkoztatná, és ezen bukna vagy állna a jövője.

Nem szabad gyanút keltenie, ez a lényeg.

- Rendben, rendben – szabadkozott máris Rin anyukája. – Igazad van, a tanulás nagyon fontos, ügyes vagy, hogy megérted. Tanulj csak szorgalmasan, mi megyünk.

Rin alig láthatóan felsóhajtott, amikor pedig az anyukája elhagyta a szobát, ismét megkönnyebbült. Jaj, csak menjenek már el!... Meg akarja tudni a titkot, amit csúnya módon nem mondanak el neki! Igen, menjenek csak, el innen!...

- Biztos, hogy Rin nem jön? – hallotta ekkor az apukája hangját az előszobából, miközben az anyukája már a kulcsokkal zörgött.

- Nem, tanulnia kell – hallatszott a nő válasza. Rin kifújta a levegőt.

- Igen? Rin! – kiabálta az apukája. – Holnapra kell az, amit tanulsz? Biztos, hogy nem tudsz velünk jönni?...

- Egész biztos! – kiáltott vissza Rin szomorú hangon. – Sajnos rengeteget adtak fel!

Mielőtt az apukája válaszolhatott volna valamit, Rin anyukája szólt a férjéhez halkan:

- Hagyd már, szívem! Értsd meg, hogy tanul. A mai világban ez már alap.

- Jól van, jól van. Induljunk, mert elkésünk. Szia, Rin!

- Sziasztok! Jó szórakozást! – kiáltotta a lány, és hallotta, amint a szülei kilépnek a folyosóra, majd bezárják maguk mögött az ajtót.

Azonnal becsapta a bioszkönyvét, és a szobája ablakához szaladt. Oldalt húzódott, hogy ne látsszon ki, és onnan kezdte kémlelni a ház előtti parkolót. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a szülei tényleg elmennek-e. Hiszen még csak az kéne, hogy rajtakapják kutakodás közben!...

Pár perc múlva Rin szülei tényleg felbukkantak a parkoló szélén, és sietősen indultak el a családi autójuk felé. Rin apukája beült a vezetőülésbe, a felesége pedig mellé. Ezután rögtön kikanyarodtak a parkolóhelyükről, és elindultak az úttest felé. Miután az autójuk besorolt a forgalomba, Rin máris elfordult az ablaktól, és a szülei szobájába sietett.

A helyiségben egy franciaágy, egy magas, polcokból álló könyves-, valamint egy nagy és egy kisebb ruhásszekrény is helyet foglalt. Rin a könyvesszekrényhez sietett, és leguggolt, hogy kényelmesen elérje a második polcot. Nagyon remélte, hogy egy év után még mindig itt tartják a szülei a kisebb ruhásszekrény kulcsát, aminek a hátuljában annyi fontos dolog lehet. De melyik könyv mögé is rejtette az apukája a kulcsot tavaly, amikor Rin meglátta?.... Megvan! Ez a piros lexikon volt az!...

Rin izgatottan húzta ki a vaskos kötetet a többi könyv közül, és lerakta maga mellé a szőnyegre. Na jó, most fog minden eldőlni… Vagy ott van a kulcs, vagy nincs. Rin nagy levegőt vett, és egyik kezével mélyen benyúlt a szekrény sötét, poros hátuljába. Ide-oda mozgatta az ujjait, a kulcsot keresve…

Rinnek elszorult a torka.

A kulcs nem volt ott. Nem volt a lexikon mögött. Rin ujjai csak a levegőt mardosták.

- Nem létezik!... – dünnyögte bosszúsan, majd gyorsan levette a lexikon környéki könyveket a polcról, és lepakolta őket a földre. Itt kell valahol lennie a kulcsnak a lexikon környékén!... Hiszen a saját szemével látta, ahogy az apja berakta ide!

Igaz, egy éve, de ez néha nem számít.

Csak ne most számítson éppen…

Ismét benyúlt a polc hátsó részébe, de ott az égvilágon semmi sem volt. Nyúlt balra, nyúlt jobbra, de a kulcsnak hűlt helye volt.

- Fenébe! – kiáltotta dühösen, és mérgében még legalább tíz könyvet pakolt le a polcról. Itt kell lennie valahol annak a fránya kulcsnak! Ha a szülei új helyet választottak neki, akkor még egy oka lesz rá, hogy haragudjon rájuk.

Hiszen így is a képébe hazudnak, vagy nem?!...

Újból, most már két kézzel nyúlt be a polc hátuljába, és gyorsan végigsöpörte a port velük, ahogy kutakodott. Itt sincs semmit!.... Vagy… hopsz, mi ez a kemény itt? Rin idegesen megragadta az apró tárgyat, kivette a kezét a polcról, és az ablakon át beszűrődő szürke fénybe tartotta a valamit.

A kulcs volt az!...

- Ez az! – kiáltotta boldogan, és magához szorította a kis tárgyat. Jaj, de jó, hogy megvan… Lehet, hogy mégiscsak megleli ma a titkot, amit annyira tudni akar. És végül is a szülei sem rakták messze a kulcsot az eredeti helyétől. Lehet, hogy minden hónapban egy könyvvel arrébbcsúsztatják. És amikor vége a sornak, jön a következő polc.

A könyveket otthagyta a szőnyegen, majd később visszapakolja őket, most fontosabb dolga van. Kezében a kulccsal a kisebb szekrényhez ugrott, és bedugta azt a kulcslyukba. Kétszeres elfordításra nyílt csak ki a szekrény ajtaja. Rin izgatottan, hevesen dobogó szívvel hajtotta szét a különleges alkalmakra szánt ruhák, lecsüngő nyakláncok, sálak és övek függönyét, és szinte belebújt a szekrénybe.

Odabent, a félhomályban mindenféle dobozok hevertek egymásra pakolva. Volt köztük fa- és papírdoboz is, de az igazán érdekes most nem a dobozok sokszínűsége volt, hanem a bennük rejlő dolgok. Mivel a szülei még úgyis soká érnek haza, Rin kivett párat közülük, és velük együtt letelepedett a padlószőnyegre.

Az első doboz teli volt ragasztgatva apró kis kagylókkal, nyilván valami tengerparton nyaraló ismerős hozhatta nekik.

Tengerpart, hö-hö… Túl messze van, az a baj. Vagy legalábbis neki.

Rin felnyitotta a dobozt. Személyi igazolványok és lakcímkártyák hevertek benne. Ebből ugyan nem tud meg semmit. A lány lecsukta a doboz fedelét, félretette, majd elvett egy másikat az előszedett halomból, és kinyitotta.

Azonnal belepirult a látványba. A dobozban kotonok voltak. Sok-sok koton… Juj. Rin becsukta a dobozt, és arrébbtette. Azt mindig is tudta, hogy a szülei… hát, nagyon szeretik egymást, na de ez azért már egy elég biztos jel volt. Vajon hányszor… Hagyjuk.

Rin elővett egy harmadik dobozt, egy nagyobb fajtát. Felnyitva könyveket látott benne.

Nyelvkönyveket.

„Tanuljon kínaiul!”, „Ez nem lesz kínai!”, „Könnyen, gyorsan, kínaiul!” – álltak a könyvborítókon. Rin semmit sem értett. Hiszen a szülei tudnak kínaiul! Ez az anyanyelvük. Fiatalkorukig Kínában éltek. Nincs rá szükségük, hogy tanulják a nyelvet. Hiszen Rin is tud kínaiul, és gyakran beszélgetnek így. Mik ezek a könyvek itt?...

Rin érezte, hogy közel jár a titokhoz, és egyre izgatottabb lett. Felvette az egyik könyvet, és lapozgatni kezdte. Minden feladatot alaposan kitöltöttek.

Rin megnézte a könyvek kiadási dátumait. Ez hihetetlen!... A születési éve vagy az eggyel azelőtti év dátumai voltak azok!...

- Hát te meg mit csinálsz itt? – hallott ekkor egy ismerős hangot a szoba ajtaja felől, mire ijedten felnézett.

Az apja állt ott, döbbent arcot vágva, és egyenesen Rinre és a dobozokra bámult.

Rin azt hitte, hogy ott helyben meghal. A legjobb az lett volna, ha gyorsan rádől az összes szekrény, a franciaágy felágaskodik, majd maga alá temeti, és végül a padlószőnyeg is rácsavarodik, hogy megfojtsa őt. Bármit jobb lett volna annál, mintsem hogy szembenézzen az apjával, akiről igaz, hogy fogalma sincs, hogy került ide, de mindenesetre itt volt, és hitetlenkedve bámult rá.

Volt is mit bámulnia, az igaz. Végül is, a könyvesszekrény második polca szinte teljesen üres volt, a könyvek pedig egymás hegyén-hátán hevertek a szőnyegen. A kisebb ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva állt, kilógtak belőle az övek és a sálak. Ami azonban a legfontosabb volt, az Rinnél, illetve mellette helyezkedett el, értsem ez alatt a kagylós- és a kotonosdobozt, valamint a kínai nyelvkönyveket, amik közül az egyiket Rin a kezében tartotta.

Mindenesetre Rin úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Az apja még mindig döbbenten nézte, és hogy megszakítsa ezt a kínos csendet, a lány zavartan, hebegve-habogva megkérdezte:

- És… amúgy te… hogy kerülsz ide?...

Nem volt a legjobb kérdés, az igaz, hiszen Rin apjának joga volt a saját lakásában tartózkodnia, de hát kezdetnek megteszi.

- Én? Visszafordultunk, mert anyádnak eszébe jutott, hogy itthon hagytuk a bonbont, ajándék nélkül pedig csak nem illik beállítani – magyarázta az apja, és egyáltalán nem tűnt mérgesnek. Inkább olyan… izgatottnak. – Anyád lent vár a kocsiban. Nekem kellett felugranom a bonbonért.

Rin bólogatott, miközben egyszerűen képtelen volt az apja szemébe nézni. Helyette inkább a földet bámulta, és megpróbált valami értelmeset kérdezni, mondani, vagy bármit…

- Hideg van odakint?... – csúszott ki a száján végül ez a mondat, amiért legszívesebben megölte volna magát.

- Igen – bólintott fapofával az apja.

- Nagyon?...

- Nagyon.

- Hó nem esik?

- Nem.

- Értem.

Egy ideig csendben voltak, aztán az apja komolyan megkérdezte:

- Miért mindez?...

Rin úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Tudta, hogy most mindent be kell majd vallania, amit tett, amit hallott, amit érzett az utóbbi időben… Eldobta a nyelvkönyvet, felpattant a földről, az ablakhoz lépett, elfordult, és szipogva, zaklatottan mondta:

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért! A dolog miatt, amit titkoltok előlem!...

Nem látta ugyan az apja arcát, de szinte látta maga előtt azt a döbbent arckifejezést, amit vághatott. De most ez sem érdekelte. Hiszen minden rajta csattant, neki kellett kutakodnia, hallgatnia arról, hogy tudja a titok létezését, habár arról, hogy tulajdonképpen mi az, fogalma sem volt; neki kellett ezen rágódnia, elviselnie, hogy a szülei hazudnak neki… Vajon tényleg hazudnak? És ha igen, akkor miben?...

- Kicsim, ne haragudj… - hallotta az apja tétovázó hangját, mire nem bírta tovább, muszáj volt megfordulnia, és a szemébe mondania:

- Ne haragudjak?! Apa! A saját fülemmel hallottam, amikor a konyhában rólam és a titokról beszéltetek! Jó, tudom, hallgatóztam, nem szép dolog, de a titkolózás sem az! Jogom van tudni az igazságot! Most pedig mondd el, apa, ki vele: miért nem mehetek Kínába? Mit titkoltok előlem?!...

Még sosem beszélt ilyen hangon az apjával, de most eszébe sem jutott szégyellnie magát emiatt. Nem, ezúttal nem ő az, aki rosszat tett, hanem pontosan ők. A szülei.

- Rin, beismerem, hogy nem mondtunk el neked dolgokat – kezdte az apja idegesen. – Megértem, hogy mérges vagy, és való igaz, hogy tartozunk neked az igazsággal. De egyedül nem mondhatom el. Muszáj felhívnom anyádat is, és…

- Akkor hívd fel! – mondta Rin. – Szerintem ez fontosabb, mint a barátaitok.

- Igazad van. Le is mondom a vendégséget – és az apja elindult a lakás kijárata felé, nyilván, hogy szóljon a kocsiban ülő feleségének, hogy jöjjön fel; illetve, hogy telefonon lemondja a vendégséget. – Azonnal jövök, kicsim!... – majd az ajtó becsapódott Rin apukája mögött.

Kicsim, kicsim… Most már „kicsim” lett RInből… Most, hogy hamarosan kiderül a titok…

Rin kalapáló szívvel kezdte el pakolászni a könyveket és a dobozokat, vissza a helyükre. Nem várta a titkot, félt tőle, és mégis érezte, hogy tudnia kell… Mert hiszen nyilván róla van szó, ez alapvető.

És pont ettől olyan ijesztő.

Meg se fordult a fejében, hogy vajon mit kaphat a szüleitől egy ilyen kutakodásért, amelyet művelt… Talán azért, mert ez a titok, ami hamarosan ki fog derülni, százszor vagy ezerszer rosszabb, mint az, amit ő tett.

-----

Tíz perccel volt öt óra előtt, mikor Feri megérkezett az Ady Endre Általános Iskola tornatermébe, a megbeszélt fociedzésre. A 8.a csapatának többi tagja, vagyis Bogi, Lőrinc, Brigi, Stella, Laci, Kornél, Bernát és Ede már ott voltak, és szétszóródva, egy-egy labdával gyakorolgattak. Volt, aki dekázgatott; volt, aki a fejelést gyakorolta, de mindenki keményen készült a hetedikesek elleni meccsre. A tornatermet is elkérték, egészen este hatig.

Amikor Ede meglátta a barátját belépni a terem ajtaján, eldobva a labdáját, egyenesen hozzásietett.

- Feri! Na, hogy sikerült a felvételi?... – kérdezte kíváncsian.

- Borzalmas volt – mondta az szomorúan, hatalmas pesszimizmussal, de mielőtt bővebben kifejthette volna, hirtelen a többiek, Stellával az élükön körégyűltek, és faggatózni kezdtek:

- Milyen volt?...

- Tudtad?

- Biztos nem lett egy hibád sem.

- Tutira felvesznek!

- Na, mesélj már!...

Miközben Ferit azokról a „hatalmas” hibákról mesélt, amiket a számítástechnikai iskola felvételijén vétett, a Boglárka háta mögött álló Lőrincet teljesen megbabonázta a lány selymes, barna haja. Persze a legtöbb esetben, amikor egy helyiségben tartózkodott a lánnyal, így volt ez: Bogi magára vonzotta a tekintetét, és nem engedte el onnan. Most sem történt másképp, de Lőrinc most különleges lehetőséget kapott az élettől: mivel Bogi is Ferire figyelt, nyilván nem vette volna észre, ha Lőrinc megsimogatja a haját…

Lőrinc nem tudta, mi ütött belé. Még sosem vonzotta ennyire egy lány haja, mint a Bogié. Talán azért, mert még sosem találkozott ilyen szép lánnyal, mint ő. Így hát a keze kinyúlt Boglárka haja felé, és már majdnem elérte, mikor… mikor…

Mikor Boglárka valamiért hirtelen megfordult, és barna szemeivel döbbenten meredt Lőrincre és a fiú kitartott kezére.

- Mit csinálsz, Lőrinc? – kérdezte gyanakodva.

A fiú gyorsan leeresztette a kezét.

- Csak… csak egy légy volt a hajadon – mondta gyorsan, hevesen dobogó szívvel. – Le akartam csapni.

Bogi ekkor elmosolyodott.

- Kár, hogy nem csaptad le – mondta ki a szavakat lassan, azzal a sejtelmes mosollyal az arcán.

Lőrincet megmentette a választól az, hogy hirtelen kicsapódott a tornaterem ajtaja, és tornaruhában, edzőcipőben nagy vagányul bemasíroztak azok az unszimpatikus emberek, akik rivális csapatukat, a hetedikes focicsapatot alkották.

- Söprés innen, bénák, most mi edzünk! – jelentette ki gorombán az egyik nagydarab srác.

Edéék azonnal elfeledkeztek Feriről, Bogi Lőrincről, és mindenki döbbenten, majd haragosan kezdte el bámulni a hetedikeseket.

- Egy pillanat! – lépett oda Ede dühösen a sráchoz. – Mi az, hogy ti edzetek?! Miénk a tornaterem egészen hatig! Úgyhogy lehet innen elhúzni. Amúgy meg nem vagyunk bénák!...

- Mégis megvertünk titeket a múltkor, hetedikesek létére – mondta gúnyosan a termetes fiú.

- Az a múltkor volt! – lépett Ede mellé határozottan Stella, egy labdával a kezében, aki természetesen nem bírt kimaradni egy ilyen fontos dologból. – Azóta sokat edzettünk, úgyhogy jobbak vagyunk, mint valaha! A végső győzelem a miénk, „kis” hetedikesek!...

- Te csak ne sértegess minket! – lépett ekkor oda Stella elé az egyik hatalmas, nagytokájú lány, és fenyegetően nézett rá. – Jobban jársz, ha befogod a kicsi szádat, mert nagyon megjárod!...

- Fenyegetsz?... – kérdezte lazán Stella, cseppet sem ijedten.

- Na jó, te akartad! – sziszegte a lány. – Add csak ide a labdádat, hadd vágjam a fejedhez!... – ezzel megragadta a Stella kezében tartott labdát, és elkezdte erősen rángatni.

Laci azonnal ott termett, és dühösen lökte el a lány Stellától.

- Hagyd békén!... – kiáltotta neki mérgesen.

Stella meglepetten nézett a szőke fiúra, de mielőtt bármit is mondhatott volna neki, a tesitanár, a kemény Pista bácsi megelőzte:

- Mi folyik itt?! László, mit lökdösöd azt az ártatlan lányt?...

Az edző az ajtóban állt, síppal a nyakában. Nyilván a hetedikesekkel jött, hogy eddzen velük.

Boglárka, mint az Igazság Bajnoka, valamint az Emberi és az Állati Jogok Védelmezője, illetve az elszánt Védője a Természetnek, természetesen azonnal az edző elé sietett, hogy megvédje Laci és a csapata igazát.

- Tanár úr, kérem, hadd magyarázzam meg a dolgot – mondta tárgyilagosan. – Először is, a maga által említett „ártatlan” lány annyira nem is ártatlan, hiszen először ő támadott rá Stellára…

- Mert ő sértegetett engem! – sietett oda a nagytermetű lány, és vágott gorombán Bogi szavába. – Kicsinek nevezett minket, és azt mondta, hogy az ő csapatuk fog nyerni, ami lehetetlen, és…

- Elég! – szakította őt félbe Pista bácsi szigorúan. – Nem akarok a gyerekes vitáitokról órákat hallgatni! Boglárka, te meg amúgy is mindig mindenbe beleütöd az orrod. Felesleges mentegetned a csapattársaidat, hiszen most úgyis mennetek kell innen. Én és a csapatom edzeni fogunk a meccsre.

- De hatig kivettük a termet! – háborodott fel a barna hajú lány, és vele együtt az egész csapat felkapta a vizet.

- Meg volt beszélve, hogy miénk a terem! – lépett oda Bogi mellé Bernát mérgesen. – Most mi vagyunk itt!...

- Lehet, hogy mással megbeszéltétek a dolgot, de VELEM nem. És mivel tanár vagyok, jogom van használni a termet, a saját csapatommal – nézett rájuk szúrósan Pista bácsi, mire a hetedikesek gúnyosan felnevettek.

- De a mi csapatunknak is szüksége van gyakorlásra! – mondta dühösen Ede. – Ez jár nekünk!...

- Lehet, de nem kértetek abból, hogy én legyek az edzőtök! – sziszegte Pista bá’. – Egyedül akartatok edzeni, egyedül akartátok megcsinálni. Nyereségre vágytok a Nagy Meccsen?... Hát nem fogjátok megkapni. Igyátok meg a levét annak, hogy nem én vagyok az edzőtök! Távozzatok a teremből!...

- Még szerencse, hogy nem a maga sértett hiúsága fogja eldönteni, hogy ki nyer a meccsen! – mondta a maga nyers, őszinte stílusában Boglárka, azonban erre az edző már nem is figyelt, hanem elindult a hetedikesek felé, nyilván, hogy megbeszélje velük az edzés menetét.

A fociőrült Ede azonban az útját állta.

- Igazságot követelünk! – kiáltotta elszántan. – Ez egyáltalán nem fair! Legalább legyen valami próba vagy összecsapás, ami eldönti azt, hogy ki lehet itt, a tornateremben!...

- Próbát akarsz, fiam? – nézett rá mogorván a tesitanár. – Ez nem is rossz ötlet. Legyen azé a terem ma este, aki ügyesebb! Teszek egy ajánlatot. Egy perc. Mindkét csapat a pályán. Aki a több gólt rúgja, azé a terem. Na, elfogadjátok a kihívást?...

Ede odafordult a 8.a-sok csapatához.

- Elfogadjuk? – kiáltotta oda nekik.

- El! – kiáltották azok vissza, boldogan, hogy esély kaptak a maradásra.

- Akkor mindenki a pályára! – kiáltotta az edző, és belefújt a sípjába.

Hamarosan már egymással szemben állt a két ellenséges csapat, határozottan és magabiztosan, mindenki a maga helyén: Feri a kapuban (reménykedve, hogy a sok gyakorlás után végre nem fog elszúrni semmit), Bogi és Lőrinc a hátvédek helyén (néha-néha egymásra pillantva), a középpályások, vagyis Stella, Brigi, Kornél és Laci előttük, a két csatár, vagyis Ede és Bernát pedig még előrébb, a pálya felénél.

Magabiztosak voltak. Határozottak voltak. Esélyt éreztek arra, hogy nyerjenek.

És az esélyeket ki kell használni.

- A meccs időtartama egy perc. A több gólt szerző csapat ittmaradhat, és használhatja a tornatermet – ismertette a szabályokat az edző, és a hetedikesekre pillantott, akik lenéző, gúnyos arccal álltak a másik térfélen, és nagyon biztosak voltak a győzelmükben. De vajon volt-e rá okuk, hogy ezt gondolják?... – Hajrá, hetedik osztály! – kiáltotta Pista bá’, és ezzel belefújt a sípjába.

A Kis Meccs elkezdődött.

A hetedikesek hatalmas erővel törtek előre, és valósággal bedarálták a 8.a-sokat, hiába próbálták azok visszaszorítani őket, és előretörni, hogy eljuttassák a labdát az ellenséges kapuhoz… Hiába próbálta a cseles Ede és az ügyes Bernát kijátszani a hetedikeseket, azok túl erősek voltak.

És ami a legszívfájdítóbb volt, az az, hogy a hetedikesek tényleg nagyon jók voltak. A profizmus ott volt bennük, a lábaikban, amellyel a 8.a-sok kapuja felé repítették a focilabdát…

És Feri nem tudta kivédeni azt. Lehetett volna a felvételi miatti fáradtságára, a csalódottságára fogni, történhetett volna az ügyetlensége miatt is, de sajnos nem ez volt a helyzet. Az igazság az volt, hogy Feri most egész ügyesen játszott. Nem az ő hibája volt az, ami történt.

Ugyanis ez a gól olyan tökéletes volt, hogy alig akadt volna valaki, aki ki tudja védeni.

És ez volt a legszomorúbb az egészben.

„Sosem fogjuk megnyerni a Nagy Meccset – gondolta csalódottan Laci, miközben a labda után szaladt, ami ismét a hetedikeseknél volt. – „A csapatuk legyőzhetetlen. Túl erős. Tökéletes… Mi ehhez képest semmik vagyunk…”

Hirtelen Pista bácsi sípjának éles hangja szakította félbe a gondolatait.

- A meccsnek vége! – harsogta az edző, majd büszkén kihirdette az eredményt: - A hetedikesek csapata nyert 1:0-ra! Nekik gratulálok, a másik csapatnak pedig további szép napot kívánok!...

Vagyis hagyják el a tornatermet. Értik őt a célzást…

A hetedikesek izzadtan lihegtek, miközben gúnyosan vigyorogtak. Majd némelyikük elkezdte kántálni:

- Béénák! Béénák! Béénák!... – és hozzá csúnyán nevettek.

Pista bácsi nem szólt rájuk, hanem magában mosolygott. Lerítt róla, hogy megsértődött, amiért a 8.a-soknak nem kellett, mint edző, és hogy ezért most a hetedikeseket támogatja, és nekik szurkol… A 8.a-sokat pedig nem szereti, ez egyértelmű. Most már ki is mutatja.

Ede nem bírta tovább hallgatni a „Béénák!” című slágert, és szó nélkül, gyorsan kisietett a tornateremből. Stella azonban utánafutott, és a folyosón Ede elé állt:

- Várj! Még nincs minden veszve! – mondta neki reménnyel a hangjában.

- Hogyne lenne minden veszve… - morogta Ede, és már indult is volna az öltöző felé, de Stella hangja megállította.

- Van egy hely, ahol edzhetünk! – kiáltotta a lány mosolyogva. – Ha akarod, elmondhatom.

Eközben már többen kezdtek kiszállingózni a teremből a csapat tagjai közül, és mind köréjük gyűltek.

- Persze, hogy mondd el! – mondta lelkesen Laci, aki meghallotta az utolsó mondatokat. – Ede biztos nem akarja feladni ennyi után… Igaz, Ede? – villantotta rá figyelmeztetően kék szemét a fekete hajú fiúra.

- Miért? A hetedikesek nagyon jók. Nem Feri hibája a vereség, ezt mindannyian tudjuk – mondta csüggedten a srác. – Lehetetlen, hogy megnyerjük a Nagy Meccset velük szemben. Képtelenség…

- Ne csináld már! – szólt rá keményen Bernát a társára. – Még megcsinálhatjuk! Nyerhetünk, de ehhez edzenünk kell! Úgyhogy, Stella, ki vele, hol van ez a hely, ahová mehetünk?

- A bátyám, Peti másodikos egy gimiben, és a tornatermüket bárki használhatja, ha a rokona oda jár. Megkérhetném Petit, hogy jöjjön el velünk az iskolájához, és juttasson be minket – mosolygott a lány.

- Ez remek – viszonozta a mosolyt Laci, majd Edére nézett, és megkérdezte: - Na, Ede? Benne vagy?

A fiú először gondolkodó arcot vágott, majd vigyorogva bólintott egyet.

- Menjünk, eddzünk, és verjük meg a Nagy Meccsen ezeket a beképzelt hetedikeseket!...

Ezzel a csapat, a vereség ellenére vidáman és tettre készen, elindult az öltözők felé, hogy átöltözzön; illetve, hogy Stella felhívja a bátyját a kérésével.

Öt perc múlva már mindenki ismét a folyosón állt, kabátban, tornazsákkal a kezében.

- A bátyám bioszt tanult, amikor felhívtam – közölte Stella a csapatával. – A tanára nem kedveli, ezért muszáj… Na mindegy. A lényeg, hogy sikerült rávennem arra, hogy eljöjjön velünk a gimijéhez. Azt mondta, hogy el fogja nekünk intézni a dolgot, úgyhogy tudunk majd a tornatermükben edzeni! Szerintem induljunk is! – mondta izgatottan. – Ott fog várni ránk a gimije előtt.

A társaság vidáman, nevetgélve lépett ki a csípős hidegbe. Ahogy ott gyalogoltak a járdán, Stella gondolt egyet, és odasétált Laci mellé.

- Te, Laci – mondta neki kedvesen. – Igazán kösz, amit a tornateremben tettél. Tudod, amikor megvédtél attól a nagydarab lánytól…

- Áh, nincs mit – legyintett a fiú, és elfordította a fejét zavarában. – Csak nem hagyhattam… tudod…

- Igen. Értem – mondta Stella, és hirtelen elmosolyodott. – Ugye jössz a bulimra szombaton?

- Persze. Mindenki megy, nem?

- Ja, de, azt hiszem. Csak kérdeztem – és Stella fura dolgoz érzett magában. Mintha zavarba jött volna… De hát ő mindig magabiztos és határozott! Hogy lehet ez?...

- Semmi gond – nézett le végre rá Laci, kedves mosollyal az arcán. – De az biztos, hogy én ott leszek.