Hát sziasztok Drágáim!

Mivel tudom, hogy hát-tal nem kezdünk mondatot, így most azt hiszem előrefelé fordulva írom meg ami ért tegnap este fél 8 és fél 11 között.

Mióta kiléptem a színház kapuján mindenki egyet és egyformát kérdezett tőlem: milyen volt a színházi darab amit láttál??? Lehet erre a kérdésre kétfélét is válaszolni, én azt mondtam mindenkinek JÓ.
Pedig nem jó ez a kifejezés… Gondolkodtam egész úton hazafelé a vonaton (3 órát), vajon milyen is volt ez a három óra. Jövőre Veled itt?? Már a címe is nagyon megfogott. Gondolom aki nem látta az is tudja nagy vonalakban, hogy miről is szól az egész, hogy mi az alaptörténete. Hogy ez egy három személyes (és tánckaros) darab. Nos, én megpróbálkoztam a lehetetlennel.

Mielőtt bementem, elhatároztam, hogy sutba dobom a rajongásomat, és laikusként nézem amit látni fogok…na hát így kezdődött.

7 órakor vágtam neki a nem olyan hosszú útnak az alvóhelyemtől a Nagymező utcáig. Gyorsan szedtem a lábam, és 10 perc alatt oda is értem. A Mozsár utcai bejáratnál toporgó embereket látva végigfutott rajtam a jól ismert „ atyááám, itt vagyok újra” érzés, ami nem csökkent, sőőőt percről percre nőtt. De hát én nem akarom ezt érezni… Különben nem lehetek elfogulatlan…

Megjött Zsu és a drága szerettei, igazán boldog voltam a viszontlátás miatt. :D

ÉS akkor kinyílt a kapu. A szokásos ruhatározós, mosolygós, illedelmeskedős dolgok után kinyílt a raktárszínház bejárata is. Izgatottan vártam azt a bizsergető érzést, amit Timi egyik beszámolójában olvastam, ahol leírja milyen ez a pici hely. Beléptünk, és mentünk. Nekem egy bábszínház titokzatos légköre jutott eszembe, a fekete támfal mögött lépdelve, a függönyökön átbújva. Aztán megláttam a helyszínt, ahol majd ez a számomra (most) teljesen idegen és ismeretlen ember fog „színészkedni”. Na gondoltam…nyűgözzetek le…itt vagyok.

Mint egy izgága sündisznó kezdtem fészkelődni... ”Azért sem fog tetszeni, sőt nevetni sem fogok.”

Elsötétültek a fények, halk surrogást hallottam, ahogyan a színészek elfoglalták a helyüket. Mint egy karácsonyi ajándékra váró gyerek, úgy vártam, hogy végre történjen már valami. Aztán ahogyan az lenni szokott...FÉNY…

Felföldi Anikó, a darab takarítónője mutatkozott meg először, és titokzatosan letakart párocskák mindenütt a teremben. Természetesen sejteni lehetett, hogy melyik lepel rejti a főszereplőket… Naná, hogy az ágy.

Nem fogom részletezni, majd megnézitek Ti is. De összehasonlíthatatlan az érzés, amit egy ilyen szobaszínház adhat. A mozdulatok, amellyel szinte súrolnak a szereplők, az illatok (én végig baba habfürdő illatot éreztem), és a történet, ami mesél. Éveket, évtizedeket átkarolva repítenek a múltba. És elhitetik velem, nézővel, hogy a házasságtörés ezen formája már nem is olyan rossz dolog, nem is olyan elítélendő… Hanem érdekes, izgató, vadító.

Hogy milyen is volt??? JÓ… Nem is volt jó… Elképesztő volt, zseniális… Elmondhatatlan…

Ahogyan ez a két ember el tudta velem hitetni, hogy egymáshoz tartoznak, hogy nem is játszanak, mert Ők szeretik egymást a lelkük legmélyén…

A Pesten töltött napom másik legfontosabb élményéből is kiemelnék egyetlen pillanatot, amikor Kiskata azt mondta, hogy sokat fogok nevetni, de sírni is… ÉS akkor én azt kérdeztem: „Nem ciki egy színházban sírni?” Bőgtem… Rejtve, nem kimutatva, ahogyan szaladgáltak rajtam a hullámok… Ahogyan váltakozott bennem a jókedv, és a szorongás, az öröm és a bánat… Megmozgatva minden idegszálam…

Ez a színdarab azt hiszem, elgondolkodtatott, és megváltoztatott… Most is csupa libabőr vagyok. :D

Puszi