Nyelvtan, vagyis nyelvi

Első rész

Szerdán ködös idő köszöntött a városlakókra, és a levegő is elég hideg volt. Épp ezért az Ady Endre Általános Iskola tanulói a szünetekben se szívesen mentek ki az udvarra, hanem inkább a meleg, fűtött tantermekben töltötték az idejüket. A 8.a-ból csak Feri hiányzott, de mindenki tudta, hogy hol van: épp felvételizik abban az informatikusképző iskolában, amelybe jelentkezett.

Az első két óra, vagyis az irodalom és a kémia után nyelvtan következett, amit szintén az irodalomtanár tartott az osztálynak. A mai órán feladatlapokat osztott ki az osztálynak, amiket páros munkában kellett megoldani, így a terem pár perc alatt megtelt az ismerős zsivajjal. Az irodalomtanár nem zavartatta magát, nyugodtan írta be az osztálynaplóba azokat a fontos dolgokat, amik az óráira vonatkoztak.

- „Tedd ábécésrendbe a következő neveket!” – mormogta Ulrik az ablak felőli oszlop második padjában, majd padtársához, Cilihez fordult. – Szerintem csináljuk meg ezt a feladatot külön-külön, aztán majd összevetjük az eredményeket, oké?

- Oké – egyezett bele a lány, és a papírja felé hajolt, amiből minden padon kettő volt.

Mostanában alig gondolt Márkra a 8.c-ből, és ez vidámsággal töltötte el. A napjai remekül és gondtalanul teltek, még az iskolában is. Fura, de amennyire nem szerette Ulrikot régebben, most legalább annyira szeretett vele lenni. Volt, amikor a szünetekben is együtt lógtak, bár igaz, hogy Ulrikot egyre jobban kedvelték az osztálytársaik, és egyre többször szóltak hozzá. Hiszen most már tudták, hogy Ulrik úgysem fog beszólni nekik, hiszen megváltozott.

Tehát a kutyából szalonna lett. Bár lehet, hogy Ulrik mindig is szalonna volt.

Cili észrevette, hogy a körülbelül négy C betűvel kezdődő név között az övé, vagyis a Cecília is ott van. Gyorsan átgondolta a sorrendet, majd feléírta a hármas számot.

- Kész! – emelkedett fel, és Ulrikra nézett.  – Te hogy haladsz?

- Mindjárt – morogta a fiú. – Csak elhelyezlek téged a névsorban.

- Rendben – dőlt hátra mosolyogva Cili a székén, értve a célzást a saját nevére a feladatban.

- Oké. A mestermű készen áll a feltárásra! – tette le Ulrik is a tollát egy perccel később, Cilire nézve.

- Akkor nézzük! Ki nálad az első?

- Az első, kérlek szépen?... – nézett bele a fiú a feladatába, majd határozottan kijelentette: - Nálam te vagy az első!...

Cili felnevetett. Tudta, hogy Ulrik a „Cecília” névre érti a mondatát.

- Szóval nálad én vagyok az első… - hümmögte, és a lapját szemlélve már készült is volna megcáfolni ezt az állítást, mikor hirtelen leesett neki a dolog, elpirult, és Ulrikra nézve ezt hebegte:

- Neked… te… vagyis én vagyok… az első?...

- Mi? – kérdezte a padtársa döbbenten, majd ő is rájött a dologra, és fura módon zavarba jött. – Ja… nem, nem… Nem akartam így mondani, csak…

- Oké. Értem – mondta Cili magas hangon, és zavarában a lapjára bámult.

- Akkor jó – felelte Ulrik, és még mindig furán érezve magát ő is belemélyedt a feladatsorba.

Két perc múlva végre megszólalt valamelyikük. Cili volt az, és ezt mondta:

- Szerintem a tiéd hibás…

Hát… kezdetnek nem rossz. Mi se csináljuk jobban, valljuk be.

Közben az előttük ülő Rin és Brigi éppen békésen beszélgettek, nem annyira békés és jó dolgokról.

- …szóval nagyon aranyosan rohangászott az udvaron tegnap, néha még hempergett is a fűben! – nevetett Brigi, és igen: most sem a nemlétező fiújáról beszélt, hanem Morzséról, vemhes, labilis nőstény kutyájáról.

Rin felsóhajtott. Mostanában Brigi nagyon sokat mesélt Morzséról, és ő örült is barátnője örömének, de néha azt is nagyon szerette volna, ha az ő vágyai is teljesülnének. Például a Kínába jutás, vagy mi most még ennél is legalább tízszer fontosabb, a szülei titkának kiderítése, ami nyilván hozzá is kapcsolódik. De biztos, hogy meg akarja ő ezt a titkot tudni?...

Mindenesetre meg fogja próbálni! Rin leírta egy feladat utolsó szavát, majd kihúzta magát, hátravetette hosszú, fekete haját, és kijelentette:

- Ma délután anyáék elmennek egy barátjukhoz vendégségbe, és arra gondoltam, átkutatom a hálószobájukban álló szekrény hátsó zugát. Mindenféle fontos iratot és emléket tartanak ott, a szekrénynek még saját kulcsa is van, aminek a helyét még én se… tudnám, ha nem láttam volna meg tavaly apát, amint bedugja egy könyv mögé. Arra gondoltam, hátha találok valami olyasmit, ami arra utal, amit titkolnak előlem.

Brigi először csak nézett Rinre, hiszen lélekben ő még mindig a kutyájával volt elfoglalva a házuk udvarában. Majd rögtön feltett egy halom kérdést a barátnőjének, mint például ezeket:

- Micsoda?... Miféle titok? És miért kell kutakodnod? És hogyan tudtad elérni, hogy neked ne kelljen menned a vendégségbe?...

- Brigi – nézett Rin mosolyogva a barátnőjére. – Szerda van! Holnap biosz, tanulnom kell. Ha valamikor, hát MA nem mehetek sehova! – majd huncutul kacsintott egyet.

- Ahá! – kapcsolt a szőke lány, és ő is elvigyorodott. – Remek ötlet, és hányszor, de hányszor beválik… Na de miért érzed úgy, hogy a szüleid komolyan titkolnak előled valamit? Csak nem a beszélgetés miatt?... Mert lehet, hogy csak félrehallottál valamit…

- Kizárt! – vágta rá Rin. – Ha akarod, idézek is belőle! Anyáék a konyhában voltak, én meg a konyha előtt egy kicsivel. Tisztán hallottam, mit mondtak.

- Mikor volt ez?

- Úgy két héttel ezelőtt.

- Na és mit hallottál?

- Hát… - Rin megpróbált pontosan visszaemlékezni szülei szavaira. – „Rin biztos gyanakszik” – ezt mondta apa. Meg valami olyasmit, hogy: „…ha nem vezettük volna félre.” Ez szerintem nagyon árulkodó. Meg anya beszélt még valamit arról, hogy egy kínai nem ritka Budapesten, de aztán apa közbevágott valamit, azt hiszem, azt, hogy majd egyszer elmondják nekem ezt a dolgot, de még nem most. Utána visszamentem a szobámba, és még pont, hogy nem vettek észre, mert közvetlenül utánam ők is kijöttek a konyhából.

- Hú! Ez tényleg gyanús – mondta Brigi meglepetten.

- Igen. Több mint gyanús – felelte Rin keserűen. – Ezért is kell utánajárnom a dolognak. És erre a ma délután tökéletesen alkalmas.

- Ne menjek át segíteni? Ketten talán többre jutunk! – ajánlotta fel Brigi a segítséget jó barátnőhöz illően.

- Nem, köszi. Ezt nekem kell megoldanom – sóhajtotta Rin.

- Oké, ahogy gondolod. Úgyis fociedzésem lesz. Sok szerencsét neked! De egész pontosan mit is fogsz keresni a szekrényben?

- Nem tudom. Bármit, ami gyanús! Csak kell lennie valami jelnek, ami erre a titokra utal. Anyáék nyilván ezért dugták el a kulcsot is.

- Igaz – értett egyet Brigi. – Hát, remélem, sikerrel jársz.

- Kösz – felelte Rin, de nem mosolygott, hanem felsóhajtott, és ezt mondta: - Lehet, hogy ennek a titoknak köze van a kínai utazáshoz is, amit anyáék annyira tiltanak tőlem. Mi van akkor, ha kiderül, hogy nem is az vagyok, akinek eddig hittem magam?...

-----

- Totál elbénáztam! – ezek voltak Feri első, csalódott szavai, miután kijött a felvételi teremből a Budapesti Informatikusképző Szakközépiskolában, aznap délelőtt.

A szülei, akik eddig a folyosón álldogáltak egy-egy csésze kávéval a kezükben, most aggódva fordultak egyetlen fiukhoz.

- Melyiket? – kérdezte gyorsan az apukája, ugyanis a szóbeli és az írásbeli forduló egyben volt, és Feri mind a kettőn túlesett az imént. Kérdés, hogy hogyan.

- Mindegyiket! – vágta rá Feri szomorúan.

Hát… nem valami biztató.

- Az lehetetlen! – próbált mosolyogni a srác anyja, miközben végignézett ünneplőben lévő fián. – Hiszen tegnap este még mindent tudtál, amikor kikérdeztelek.

- Az semmit sem jelent! – legyintett Feri keserűen. – Teljesen összezavarodtam, mert annyira izgultam. Tuti, hogy nem vesznek fel a huszonöt ember közé! Pedig hamarosan kiteszik a honlapjukra a felvételi eredményeit… Az enyém borzasztó lesz, tudom! Meg se fogom nézni!...

- Aztán meg majd küldik áprilisban a levelet, hogy felvettek – kacsintott rá bátorítóan az apja.

- Ja, persze – morogta Feri rosszkedvűen. – Hogy küldenék… Mindenki azt mondta, hogy nagyon nehéz ide bejutni. És milyen igazuk volt!...

- Csak nem lehettél olyan rossz – mondta az anyukája bizonytalanul, de mielőtt Feri válaszolhatott volna, kinyílt a felvételi terem ajtaja, és kilépett rajta egy magas, magabiztos mosolyú srác.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, vidáman előhúzta a nadrágzsebéből a mobiltelefonját, benyomott rajta pár gombot, a füléhez tartotta, majd kis idő múlva beleszólt:

- Csá, fater! Vedd úgy, hogy bejutottam ebbe a suliba, ugyanis hiper-szuper zsír voltam! Mire hazaérek, készítheted is elő nekem a zsetont, amit ígértél! Na jó, most húzok innen, eleget járhatok majd ide… Csákó! – ezzel kinyomta a beszélgetést, visszasüllyesztette a telefont a zsebébe, majd lazán, mintha egy sztár lenne, végigsétált a folyosón, és befordult az egyik sarkon.

- Szerintem menjünk – morogta Feri bosszúsan.

Kint az idő hideg volt, de a köd már felszállt. Miközben a család a parkoló felé igyekezett, Feri apukája megkérdezte a fiától:

- Na és mit rontottál el ennyire? Mert én el sem tudom képzelni, mi lehetett az. Hiszen igazi profi vagy számtechből!

- Így igaz – értett vele egyet az anyukája. – Lehetetlennek tűnik, hogy elronts bármit is…

- Pedig tényleg hibáztam! És igenis sokat! – vágott a szavába Feri ingerülten. – Nem igaz, hogy nem hiszitek el!...

- Akkor hadd halljuk azokat az óriási nagy hibákat! – sóhajtotta az apja, némi iróniával a hangjában.

- Rendben – felelte dacosan Feri, és a nagy hideg ellenére megállt a járdán, az iskola fala előtt. A szülei szintén megtorpantak, és kíváncsian néztek rá. – Oké. Szóval, az első a szóbeli beszélgetés volt. Három tanár ült velem szembe, és mindenféle fogalmakat meg magyarázatokat kérdeztek. Az  első hibám az volt, hogy a „JPEG” szó megmagyarázásban a Joint Photographic Experts Group helyett Joint Picture Experts Grand-et mondtam. Aztán az OLE és az OOP fogalmát cseréltem meg, majd „kolofon” helyett „kofolon”-t mondtam, végül pedig a PROM-nál azt mondtam, hogy az egyszeri írás után RAM-ként viselkedik, pedig ROM-ként!...

- Ennyi? – bámultak rá a szülei.

- Nem – felelte idegesen Feri. – Az írásbeli résznél már volt pár matekfeladat és –fogalom is, és az egyik feladatban az jött ki, hogy a Kovács család előkertje nyolchektáros volt. Szerintem tutira rossz lett.

Feri szülei olyan pillantást váltottak, mintha azt mondták volna, hogy „Ez emiatt aggódik?...”

- Totál rossz lett az egész – panaszkodott tovább Feri közben. – Tuti, hogy nem fognak felvenni. Hamarosan el is kezdek más iskolák után nézegetni. Szerintem biztos van némelyikben számítástechnika-szak. Nekem azok is jók lesznek. Bár, nem tagadom, ez az iskola a legprofibb, de hát… ez van.

- Na várjunk csak! – szólalt meg Feri apukája a panaszáradat után. – Ha jól hallottam, az írásbeli részben csak egy biztos hibád lett, a szóbeli részben pedig mindössze csak felcseréltél két nehéz fogalmat, két szót rosszul mondták ki, a rövidítésben pedig a négy szóból kettőt hibáztál el. Ezek neked fatális hibák?! Le merném fogadni, hogy más fia ennél legalább tízszer súlyosabb hibákat vétett!...

- Így igaz! – vágta rá a felesége, és Ferire nevetett. – Ne aggódj már annyira, Feri. Szerintem simán be fogsz jutni ebbe az iskolába.

- De csak szerinted! – vitatkozott tovább a srác. – Ide csak a legjobbakat veszik fel, anya. Az igazán jókat…

- És te tényleg az vagy! – vágott közbe az anyukája. – Csak nem vagy képes elhinni.

- Csak az igazságot kell elhinni, de ez nem az – mondta Feri úgy, mint akinek ez az utolsó szava ebben az ügyben. Majd fázósan összehúzta magát, és így szólt: - Fenébe, de hideg van! Nem mehetnénk végre?...