A délután közepén Laci vidáman sétált be az iskolába, hogy a tornaterembe sietve meghallgassa azt a bandát, akivel Stella hozott össze egy próbát ma délutánra.

Hát igen, Stella. Nagyon rendes tőle, hogy még ennyi sikertelen próbálkozás után is segít neki, és próbál neki egy megfelelő bandát találni. Ráadásul mindent meg is szervez neki… Igazán kedves lány. És csinos is…

Na jó, ebből elég! Koncentráljunk most a bandára. Három hetedikes srác, akik bármikor készek befogadni maguk közé egy negyedik tagot. Laci határozottan érezte, hogy ez a banda lesz a tökéletes számára. Hiszen a hatodikos, magamutogatós lányoknál és a szintén hetedikes emósoknál bárki jobb lehet.

Gondolta ezt akkor…

Mindenesetre mosolyogva lépett be a tornaterembe, és indult el a terem vége felé. Azonban pár lépés után hirtelen megállt, az arca elkomorult, és döbbenten bámult az előtte zenélő bandára.

Mondjuk, az túlzás volt, hogy zenéltek volna… Ugyanis a három srácnak szemmel láthatóan egyetlenegy hangszere sem volt. Hát ezért nem hallott Laci semmilyen zenét sem a folyosóról, amikor jött az imént!... A hangszerek hiánya azonban csak egy dolog volt. Másik megdöbbentő tény volt, hogy a három srác közül mindegyik bő, hosszú pólót és trottyos nadrágot viselt edzőcipővel. Egyikük pólóján 50 Cent, a másikukén Flo Rida, a harmadik fiú pólóján pedig Eminem képe díszelgett. A három sztárban viszont egy közös volt: mindannyian híres rapperek voltak.

És nyilván ez a három srác is híres rapper akart lenni, ugyanis egy-egy mikrofon előtt állva, felváltva nyomták a dumát, nem kevés csúnya szóval benne.

Mielőtt Laci arra gondolhatott volna, hogy miért ilyen szerencsétlen, vagy hogy miért fog ki mindig olyan bandákat, akik nem az ő, vagyis a dallamos pop stílusában zenélnek, vagy hogy mégis mit gondolhatott Stella, amikor beajánlotta őt közéjük, a rapbanda észrevette őt, a 50 Cent-pólós srác rámutatott, majd harsány hangon, rappelve köszöntötte:

-         Üdvözölünk téged, Laci, csá, szevasz, csumi, csocsi!

-         Király ez a szám, nem? Hamarosan te is rappelsz majd, te, te, te! – vette át a szót a Flo Rida-rajongó.

-         Gyere, és csatlakozz te is hozzánk, vagy maradj kint az utcán! – rappelt a fiú az Eminem-pólóban.

-         Nincs túl sok időnk, hát rappeljünk! Mindjárt jön egy másik banda, és elfoglalja a helyünk! Üdvözlünk hát téged, Laci…

-         … csá, szevasz, csumi, csocsi! – mondta a három srác egyzerre, majd egy „Jeee!...” kiáltásban törtek ki, és összecsapták a tenyerüket.

-         Na, Laci – tette a szőke srác vállára a kezét az 50 Cent-pólós fiú, és büszkén vigyorgott. – Milyen érzés egy ilyen menő rapbandának a jövendőbeli tagja lenni?

-         Hát, öhm… - a srác azon gondolkozott, hogy vajon hogyan utasítsa vissza a tagságot úgy, hogy ne bántsa meg a csapatot. Hiszen rapbandának szuper volt, ezt el kellett ismernie. De ő nem rappelni akart, hanem énekelni. Nem ordítani, nem nyávogni és nem rappelni, hanem É-NE-KEL-NI. Miért nem tudja ezt senki megérteni?!...

-         Á, úgy látom, kicsit meg vagy ijedve – kacsintott a 50 Centes. – Meg is értem, hiszen nem mindennap lehetsz tagja egy olyan remek bandának, mint mi vagyunk.

-         Egyáltalán nem vagyok megijedve! – tiltakozott ekkor hevesen Laci. – Csak azt akarom mondani, hogy…

-         Na, Laci, hallhatnánk végre rappelni? – szólt közbe vagányul vigyorogva a Flo Rida-rajongó fiú. – Mutasd meg, mit tudsz!

- Igen – helyeselt az eminemes srác. – Rappelj végre!...

Laci döbbenten nézett rájuk. Rappelni?! Ő?... Na ne vicceljenek. Ő nem akar rappelni! Énekelni akar, a fenébe is!...

Bár…

Támadt egy ötlete. Egy JÓ ötlete. Igaz, rappelnie kell hozzá, de legalább kijuthat innen. Nagyot sóhajtott, és a várakozóan bámuló srácokra nézett. Legyen hát most, amit ők akarnak. Hiszen nem tehetnek semmiről. Ők rappelni szeretnek. Laci énekelni. Ennyi az egész.

- Akkor hát kezdem – mondta végül idegesen. – Igen, kezdem. Tehát… szóval…

- Kezdd már! Menni fog! – kacsintott rá ismét biztatóan a 50 Cent-pólós srác.

- Oké. Menjen hát a rap! – indítványozta Laci most már magabiztosan, és ezúttal tényleg belevágott: - Jófejek vagytok ti mindannyian, srácok, és ami még nagyon klassz, az a bandátok. Baromian jól nyomjátok a vakert, nálatok a környéken nincs jobb rapper! Csak irigyelni tudlak titeket, amiért mindig jól kitaláljátok a szövegeket…

Miközben Laci rappelt, a fiúk büszkén néztek össze, örömmel hallgatva a szőke srác szövegét. Azonban ekkor Laci hirtelen hátrálni kezdett a tornaterem kijárata felé, de közben nem állt le a rappeléssel sem:

- De van egy kis bökkenő, pont mint egy döccenő: stílusotok rap, míg az enyém nem. Nem rappelni, hanem énekelni szeretek; remélem, ezt ti is megértitek. Így hát nem is lehetek a rapperetek. Nagyon remélem, hogy nincs harag, és hogy a barátság megmarad…

Laci vészesen közeledd az ajtóhoz, és ezt a fiúk is észrevették. A 50 Cent-rajongó utána is kiáltott:

- Laci! Hová mész?...

- Tök jó volt itt lennem, de nem maradhatok; mert nem illek ebbe a bandába, és nem is szándékozom. Más a stílusom, de az élet ilyen; mindig volt különbözőség, és mindig is lesz. – Laci az ajtó kilincsére tette a kezét, miközben a szöveget hadarta. – Hát viszlát, rapperek, és csak rappeljetek! Folytassátok, az a tuti – és ahogy ti mondanátok: csá, szevasz, csumi, csocsi!... – ezzel kipenderült az ajtón, és elrohant, nehogy a rapperek utol tudják érni.

Döbbent csend maradt utána.

- Ilyen egyszerűen elment?... – kérdezte végül csodálkozva a 50 Centes srác.

- Ja. Úgy tűnik! – mondta az Eminem-pólós röviden és velősen.

Eközben Laci már kilépett a hideg levegőre, és elindult hazafelé az utcán. Nem messze az iskolától, egy kirakatban meglátott egy pirosan világító hóember-kontúrt. Körülötte különféle karácsonyfadíszek lógtak az üzlet mennyezetéről. Laci sóhajtva állt meg a díszek előtt. Hát igen.

Hamarosan karácsony. Ami azt jelenti, hogy a következő héten megrendezésre kerül a karácsonyi műsor, amin fellép majd Tomiék bandája, amiből ő nemrég kilépett. Ők már biztosan találtak maguknak egy énekest. Nem úgy, mint ő egy bandát.

Hiszen pont az előbb hagyott ott egy rapbandát. Azelőtt egy emobandát. Azelőtt meg egy lánybandát. Miért is nem tud Stella egy neki való együttest találni?... Talán fel kéne őt hívnia, hátha van még pár ötlete a tarsoláyban.

Igen, tulajdonképpen szívesen beszélt volna vele ismét.

De hirtelen ott, a bolt előtt állva belenyilallt a felismerés, hogy mégis miért nem volt neki egyik együttes sem jó. Váratlanul jött ez a megvilágosodás, se még idejében. Hogy is nem jutott eszébe hamarabb!... Hiszen olyan egyszerű az egész!

Laci továbbindult a járdán, és közben átgondolta a dolgot. Ami a következő volt: Stella nem akarna neki rosszat, igaz? Legalábbis tudja, hogy Laci milyen bandát keres, és nyilván nem szórakozásból vagy rosszindulatból ajánlja be őt mindenféle más stílusú együttesbe. Ha lenn egy TÖKÉLETES banda Laci számára, Stella nyilván már egyből odairányította volna őt. De mivel ilyen banda nincs, és Laci mégis egyre kérlelte Stellát további együttesekért, Stella kénytelen volt Lacit számára NEM ANNYIRA TÖKÉLETES bandákba beajánlani.

Pofonegyszerű, nem?

De mielőtt még kiörvendezhetnénk magunkat, hogy megétettük a dolgot, sajnos rá kell jönnünk egy, az elméletben rejlő rossz dologra.

Ugyanis ezek szerint Laci számára nincs tökéletes banda. Nincs, egyszerűen nincs.

Tehát nincs hol énekelnie. Nem énekelhet…

Laci szomorúan felsóhajtott. Kár tovább próbálkoznia. Ennyi volt. Totális csőd.

Komoran sétált hazafelé, próbálva megemészteni magában a rossz hírt és a bukást. Hogy sosem lesz tagja egyetlen tökéletes bandának sem, mivel az ő sulijában egy sincs ilyen, többet meg nem ismer.

Pá-pá, éneklés… Pá-pá, próbák… Pá-pá, fellépések…

Pá-pá, tökéletes banda.

-----

Jól mondták a rapperek: nemsoká egy másik banda érkezett meg az immáron üres tornaterembe. A háromtagú együttes felállította a terem végében a dobot, a gitárt, a basszusgitárt és a mikrofont, majd várni kezdték az új énekesüket, aki ez előzőhöz hasonlóan már legalább öt percet késett.

Szilvi háttal nekidőlt egy bordásfalnak, és mivel unatkozott, lazán a zsebébe nyúlt, hogy elővegye az mp3-lejátszóját, és átadja magát a My Chemical Romance zenéjének szeretetének. Amikor azonban a keze épp elérte zsebét, barátja, Tomi váratlanul hátrafordult, és szigorú pillantást vetett a lány kezére. Ekkor Szilvi felsóhajtott, és elvette a kezét a zsebétől. Legyen ezúttal az, amit Tomi akar.

- Az új énekesünk hamarosan megérkezik – jelentette ki határozottan a fiú, lassan odasétálva a hangszerekhez.

- Bízzunk benne – mondta Lőrinc, és ásított egyet, nyilván Feri múltkori, félórás késésére gondolva. – Remélem, ez az új énekes tényleg tökéletes lesz.

- Az lesz, hidd el! – bólogatott vadul Tomi, még mindig ide-oda sétálgatva. – Jövő héten itt a karácsonyi műsor, ezért most már nem lehet haboznunk. Villámgyorsan meg kell találnunk a megfelelő énekest. És remélem, hogy a mai jelöltünk be tudja majd tölteni ezt a helyet.

- Tomi – nézett rá Szilvi gyanakodva a barátjára. – Mondd csak, ez az énekes, akit te annyira titkolsz, hogy se nekem, se pedig… - itt kérdőn Lőrincre nézett, aki tanácstalanul rázta a fejét:

- Nem. Nekem se mondta el.

- Szóval, akit egyikünknek se árultál el, az egyből igent mondott a felkérésedre, vagy sokáig kellett győzködnöd?

Tomi habozva nézett rá.

- Győzködtem egy ideig, bevallom, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarna közénk tartozni! – mondta végül idegesen, és ismét elkezdett fel-alá járkálni, de most már gyorsabban. – Igenis jó hangja van, még ha nem is annyira gondolnátok ezt! És az, hogy kérlelni kellett, nem jelenti azt, hogy nem lesz belőle jó énekes. Majd meglátjátok, hogy igazam volt!...

- Igen. Nyilván – dőlt neki a bordásfalnak Szilvi, és gúnyosan mosolyogva nézett a barátjára.

Tomi már készült volna visszavágni, mikor a tornaterem ajtaja kicsapódott, és berepült egy egyelőre azonosíthatatlan repülő tárgy.

Mikor jobban megnézték azt, derült csak ki, hogy mi az. Egy szokásos, fekete-fehér focilabda gurult ott az ajtóval szemközti padok aljánál.

Focilabda… Te is arra gondolsz, amire én?...

- Ede?... – kérdezte egyszerre Szilvi és Lőrinc döbbenten.

És a következő pillanatban tényleg belépett a terembe az új énekesjelölt. Aki valóban az volt, akit Szilviék az előbb említettek.

- Ede – mondták ismét, de most már nem csodálkozva, hanem kétkedve és beletörődötten.

- Sziasztok – biccentett a fekete hajú srác nekik. – Ugye nem késtem?... – majd választ se várva a labdájához szaladt, a lábával odavezette a focikapu elé, és nagy élvezettel belerúgott. A labda természetesen telibetalált. – Góóól!... – örvendezett Ede, és vidáman ugrott fel a levegőbe.

Szilvi és Lőrinc úgy néztek rá, mint egy őrültre. Na nem mintha annak tartották volna Edét, hiszen nyolc év alatt azért volt idejük megszokni a fociimádatát. De Ede, mint az ő együttesük énekese?!... Na ne. Ede inkább focizik, mint hogy énekeljen. Ennek nem lesz jó vége…

Szilvi Tomival akart pillantást váltani, de a fiú, nyilván direkt, nem nézett rá, hanem Ede felé fordult, és mosolyogva így szólt:

- Dehogy késtél!... Tök jó, hogy eljöttél.

- Igen, olyan helyre mindig szívesen megyek, ahol van focikapu – magyarázta lelkesen Ede, mire Szilvi és Lőrinc keserves pillantást váltottak. – Biztos észrevetted, Tomi, hogy délelőtt, amikor győzködtél, a „tornateremben lévő próba” mondatra azonnal belementem a dologba. Igazából annyira nem szeretek énekelni, és szerintem nem is tudok túlzottan, de ha próbák közben néha engedtek focizni, akkor minden rendben lesz. Tomi, majd beállsz a kapuba?... Ja, és persze igazából tudom, milyen nagy csávában vagytok, ezért is volt a válaszom „igen”, a tornatermes próbák mellett. Az ember, ahol tud, segít, nem? – mosolygott rá Ede kedvesen a banda tagjaira.

Szilvi megpróbált visszamosolyogni, de még egy erőltetett fintorra se futotta neki. Hogy gondolhatta azt Tomi, hogy Ede lesz az ő tökéletes énekesük, aki minden problémájukat egy csapásra megoldja majd? Ez képtelenség!... Edét más érdekli, és ezzel nem is lenne semmi baj, mert mindenkit érdekel valami, de azért mégis… Aki egy bandában énekel, annak csak érdeklődnie kéne banda iránt, nem?...

Tomi arcára ezzel szemben ráfagyott a mosoly. „Á, igen – gondolta elégedetten Szilvi. – Nyilván ő is rájött, hogy nem Ede a mi emberünk. Na jó, hallgathatom végre a zenémet?...”

- Öhm… Ede – mondta Tomi feszült hangon. – Mint már mondtam délelőtt, szuper, hogy segítesz, de… Hagyd már azt a labdát! Ede, figyelj, próba közben nem focizhatsz! Jövő héten fellépés, és gyakorolnunk kell, nagyon keményen! El kell döntenünk, hogy milyen számokat fogunk játszani, és…

- Nem focizhatok? – vágott közben döbbenten Ede.

Tomi összenézett Lőrinccel.

- Nem – mondta végül. – Bocs, de nem.

- Na de ez… - háborodott fel Ede kissé, de Lőrinc azonnal Tomi segítségére sietett:

- Ede, ez egy próba. Itt mi zenélünk, te pedig énekelsz. Ha fociznánk, ez nem lenne próba. És hogyha segíteni akarsz nekünk, akkor el kell tenned azt a labdát. Tudom, hogy nehéz, de ez az egyetlen út.

Ede szomorúan felsóhajtott, és lenézett a lábai előtt heverő focilabdára. Egy ideig nézte, aztán felnézett a három bandatagra, és csalódottan bólintott.

- Értem – mondta halkan. – Oké, akkor nem fogok focizni, ha ezt akarjátok. Segíteni akarok, és ha ehhez ez kell… ház legyen. Csak két szívességet szeretnék kérni még!...

Tomi, Lőrinc és Szilvi egymásra néztek, majd egyszerre, megadóan bólintottak:

- Rendben. Hallgatunk.

Ede elmosolyodott:

- Oké! Az egyik egy kérdés, a másik egy kérés. Melyikkel kezdjem?

- Tökmindegy, csak mondd már – mosolygott rá erőltetetten Tomi. Szegény. Biztos kilehetnek az idegei…

- Rendben, akkor kezdem a kérdéssel! – mondta lelkesen Ede. – Azt szeretném megtudni, hogy ki a kedvenc focistátok!...

Szilvi felsóhajtott, és a szemeit forgatta. Ez már több mint mánia… ez egy őrület! De várjunk csak… Ha Ede focimániája mások számára ennyire idegesítő, vajon mit szólnak a többiek az ő óriási My Chemical Romance-, és főleg Gerard Way-rajongásához?...

Néha jobb nem megválaszolni egy kérdést…

- Szilvi, kezdjük veled! Te kit szeretsz a legjobban? – kérdezte kíváncsian Ede a lánytól.

- Én?... Nekem nincs kedvenc focistám. De a valóságban egy osztálytársamat szeretem a legjobban – kacsintott rá Szilvi mosolyogva Tomira, aki szintén mosolyogva viszonozta a gesztust.

- Az én kedvenc focistám Ronaldinho – mondta a fiú gyorsan Edének, mielőtt a srác ledöbbent volna azon, hogy léteznek olyan emberek is a Földön, akiknek nincs kedvenc focistájuk, és felsorolt volna legalább harminc híres focistát Szilvinek, hogy a lány válasszon közülük, és ezentúl érte is úgy rajongjon, mint Gerardért.

- Az enyém is – csatlakozott hozzá Lőrinc.

- Remek, most pedig rátérhetünk a kérésre – nézett rá Tomi jelentőségteljesen Edére.

- Ronaldinho? Az jó!... – örvendezett a fekete hajú fiú, majd legyintett egyet. – Oké, oké, mondom már. Úgy siettek, mintha már holnap lenne ez a fellépés vagy mi…

- A kérést, Ede – sziszegte összeszorított fogakkal Tomi.

- Jó, jó, máris. A kérésem az, hogy még utoljára belerúghassak a labdámba.

- Oké, de gyorsan – figyelmeztette a dobos őt.

- Szuper – vigyorgott Ede, a terem hátulja felé fordult, ugyanis arrafelé volt a legnagyobb hely, lerakta a focilabdát a lába elé, és nekikészülődött a rúgásnak.

- Vigyázz a hangsze… - kiáltotta Tomi, de ekkor Ede vidáman rikkantott egyet, és belerúgott a labdába.

A labda pedig átrepült a termen, enyhén hajlított ívet leírva, és gyorsan száguldva egyenesen nekirepült a mikrofonnak, ami a hangszerek előtt lett felállítva. Nagy csattanás hallatszott, az állvány eldőlt, a mikrofon kiesett, darabok estek ki belőle, felszikrázott, majd füstölögve hevert ott a padlón, a csendben, ami hirtelen bekövetkezett. A labda pedig lelassulva gurult be az egyik pad alá.

- …rekre! – kiáltotta rémülten Tomi, és szaladni kezdett a hangszerek felé.

- Basszus, ez túl nagy volt! – ijedt meg Ede is, és Tomi után futott.

- Igen, az volt! – sziszegte mérgesen Szilvi, és a fiúk után iramodott.

- Rekre? Mi az rekre? – értetlenkedett Lőrinc, majd kiverte a fejéből Bogit, és a többiek nyomába eredt.

Tomi leguggolt a széthullott mikrofonhoz, és idegesen próbált visszanyomni egy darabot a helyére. Az azonban azonnal kihullott onnan.

- Francba! – szitkozódott csalódottan. – Ezt a mikrofont én vettem, a saját pénzemből, a bandának!...

- Annyira sajnálom! – mondta bűntudatos arccal Ede. – Az egész az én hibám…

- Az biztos! – jelentette ki mogorván Szilvi.

- …de minden kárt megtérítek, az száz százalék!

- Ajánlom is – sziszegte dühösen Tomi. – Te meg az idióta labdád… A fenébe is!

- Hadd nézzem! – kérte Lőrinc a mikrofont a fiútól, de az mérgesen elhúzódott tőle:

- Nem! Felesleges… Ezt már nem lehet helyrehozni. Nem is működik, figyeld… - és beleszólt a mikrofonba: - Egy-kettő-három!...

A fal mellett álló hangszórókból egy árva hang sem jött.

- Tomi! – ölelte át Szilvi hevesen a fiút. – Elég, hogy az egyikünk dühös, te ne legyél az! Kérlek, nyugodj meg!... Ede vesz nekünk egy új mikrofont, egy sokkal jobbat, mint ez…

- Igen. Úgy lesz – mondta szomorúan az említett fiú.

Tomi azonban mérgesen felállt, és lemutatott a padlón heverő mikrofonra. Mármint a darabjaira.

- Ez a mikrofon meghalt. És te ölted meg! Te!... – kiáltotta dühösen, Ede szemeibe nézve.

A srác, Lőrinc és Szilvi meghökkenten néztek rá. Az utóbbi kettő már tudta, hogy szokott viselkedni Tomi, amikor felhúzza magát, de ez már tényleg túlzás volt. Úgy látszott, hogy Tomi kezd bekattanni.

- Igen, de már mondtam, hogy sajnálom – mentegetőzött Ede. – És ki fogom fizetni az új mikrofont, az utolsó fillérig. Megígérem…

- És ha kifizeted, akkor mi lesz?... – vágott közbe feldúltan Tomi. – Ti ezt nem értitek! Itt már régen nem erről a nyavalyás mikrofonról van szó! Hanem a bandáról, ami nevesincs, katasztrófa bandánkról, aminek nincs mikrofonja, nincs énekese, nincs dallistája, és nagyon úgy néz ki, hogy fellépése sem lesz! Ugyanis nincs mit tennünk, és ezért az lesz a legjobb, ha megmondjuk az igazgatónak, hogy engedjen már fellépni helyettünk!...

A többiek elhűlten bámultak rá. Lemondani a fellépést?!... Hiszen ezzel feladnák azt, amire annyira vágytak… régen. Mostanában ugyanis semmi nem jön össze a bandával kapcsolatban. De akkor sem adhatják fel!... És főleg Tomi nem mondhatja ezt, hiszen neki mindene a banda. Nem mondhatják le a fellépésüket!...

- Értsem úgy, hogy nem én leszek az új énekes? – kérdezte halkan Ede, mire Szilvi és Lőrinc lesújtó pillantást vetett rá. – Jó, jó, értem. Elszúrtam mindent. Sajnálom. De ti is tudjátok, hogy nem én kellek nektek. Nem lennék jó énekes. Ezért most megyek is – és elindult a labdájáért. – A mikrofon-ügyben pedig majd beszélünk. Sziasztok.

Miután Ede a gyilkos labdával együtt kilépett a tornateremből, Szilvi azonnal Tomihoz fordult:

- Tomi! Ezt ugye nem gondoltad komolyan?...

- De igen – bólintott komoran a barátja. – Felesleges folytatunk. Nincs énekesünk, és nem is lesz.

- De miért nem?... – kérdezte Lőrinc.

- Miért, nektek van ötletetek arra, hogy ki legyen? Eddig mindenki befuccsolt, akit kipróbáltunk. Szóval, van ötlet?...

Szilvi és Lőrinc hallgattak.

- Hát, srácok – sóhajtotta a fejét csóválva Tomi. – Ez ennyi volt. Nehéz, de ennyi volt. Vége.

Szilvi csalódottan ölelte át ismét a barátját, Lőrinc pedig megveregette mindkettőjük hátát.

-----

Már sötétedett aznap délután, mikor Brigi és Rin a kis Morzséval együtt visszaérkezett Brigiék házához az állatorvostól.

- Nagyon haragudnak fognak a szüleid? – kérdezte Rin, miközben beléptek a vörös fakerítéssel körbevett udvarra. Morzse azonnal rohangálni kezdett fel s alá.

- Nem tudom – sóhajtotta bizonytalanul a szőke lány, és nézte az apró fehér, nőstény kutyát, amint boldogan szaglássza a földet. – Befogadtuk, most már ez az otthona. Nem engedem, hogy kidobják. Itt érzi jól magát, és szeret engem. Én vagyok a gazdája.

- Ezt értem – mondta Rin, és fázósan összehúzta magát. – De mégiscsak a szüleiden múlik minden. Készülj fel rá, hogy kemény menet lesz.

- Főleg apával. Ő nem akarta Morzsét – szomorodott el Brigi. – De Rin, most komolyan, honnan tudhattam volna ezt?... Nem vagyok állatorvos. Nem gondoltam volna Morzséról, hogy… Jaj, ne. Apa nagyon ki lesz akadva.

- Ugyan mitől? – hallatszott ekkor egy férfihang a ház felől.

Brigi és Rin egyből odanéztek. A bejárati ajtó előtt Brigi szülei álltak.

- Sziasztok, lányok! – köszönt nekik kedvesen Brigi anyukája, és a férjével együtt lesétált a lépcsőn, oda a barátnőkhöz. – Láttuk, hogy megérkeztetek, és gondoltuk, megkérdezzük, mi volt az állatorvosnál.

Brigi nagyon nyelt.

- Csókolom – köszönt illedelmesen Rin, majd oldalba bökte a barátnőjét, és odasuttogta neki: - Brigi, mondd már! Előbb-utóbb úgyis kiderül majd!...

- Veszett a dög, igaz? – kérdezte idegesen Brigi apja, dühös pillantást vetve Morzséra. – Én tudtam! Én előre megmondtam…

- Apa! Majd Brigi elmondja, hogy mi a helyzet! – vágott közbe Brigi anyukája, és szigorúan nézett a lányára. – Igaz, Brigi?...

- Ööö… hát persze – makogta zavartan a lány. – Szóval… a helyzet az… hogy…

- Hallgatunk – mondta karba font kézzel az apukája. Elég hideg volt, és már szinte teljesen besötétedett. Nem lehetett kellemes az udvaron álldogálni, még kabátban sem.

- Na jó, szóval az a helyzet, hogy Morzse vemhes! Kiskutyái lesznek! – bökte ki Brigi végül, és félve nézett a szüleire.

Azok döbbenten bámultak rá.

- Hát nem aranyos?... – csicseregte Rin kedvesen, hogy oldja a feszültséget. – Azok az apró cseppségek olyan édesen szopnak majd Morzséból…

- Ezt nem hiszem el! – tört ki Brigi apjából. – Hazahoztál, Brigitta, egy kutyát, aki összefeküdt fűvel-fával az utcán, és most lesz vagy húsz kölyke? Azt hiszed, ez olyan vicces?!...

- Apa, nyugodj meg! – szólt rá a felesége csitítóan. – Brigi nem tudhatta, hogy Morzse vemhes…

- Morzse, Morzse! – horkant fel Brigi-apa. – Micsoda név ez! Morzsának kéne nevezni ezt a szerencsétlen kutyát, nem Morzsének!...

- Óh, nézzék! – szólt oda nekik Rin, aki eközben odahívta magukhoz Morzsét, leguggolt hozzá, és megsimogatta a kutya hasát. – Van itt egy ki lelógó bőrrész… Az ember azt hihetné, csak a soványságtól lötyög rajta ez a bőr, de az állatorvos azt mondta, ez már a vemhesség jele! Bizony, itt vannak az ici-pici kiskutyák…

- Apa, nem rakhatjuk ki Morzsét így, vemhesen. Remélem, érted – nézett rá szúrósan Brigi anyukája a férjére.

- Fenébe is, értem! – dühöngött a férfi. – De komolyan mondom, ez már túltesz mindenen… Vemhes, labilis nőstény kutyákat fogadok be, hát ez nevetséges… Remélem, tisztában vagy vele, lányom, hogy ha megszületnek a kölykök, egyetlen egyet sem fogunk megtartani!

- Jaj, apa, kérlek, csak egyet! – könyörgött neki Brigi. – Csak egy kiskutyát tartsunk meg, légy szíves!...

- Anya, mit szólsz te ehhez? – morogta az apja mogorván.

- Azt, hogy egy kutyával több vagy kevesebb, nálunk már igazán nem számít – mosolygott a nő. – Az udvar nagy, lesz kutyaházuk, Briginek meg nem muszáj ennie.

- Hé!... – nézett rá a lány felháborodottan.

- Nyugi, csak vicceltem, kicsim – kuncogott az anyukája. – Csak azt akarom mondani, hogy egy kiskutya nyugodtan maradhat.

- Juhééé! – ölelte meg boldogan Brigi az anyukáját, majd utána Rint. – Két kutyám lesz!...

- Nőuralom – dünnyögte az apukája rosszkedvűen, a nagy vidámságot nézve.

Ki gondolta volna, hogy Morzse születendő kiskutyáit (akik amúgy feketék lettek egytől-egyig) pont Brigi apukája fogja annyira babusgatni?...

- Na jó, most már mennem kell – mondta mosolyogva Rin pár perccel később. – Otthon várnak a szüleim.

- Rendben – felelte boldogan Brigi, és átölelte. – Köszönöm, hogy eljöttél velem az állatorvoshoz!

- Nincs mit, mindig szívesen segítek. Na szia, holnap reggel talizunk!

- Oké, szia! – búcsúzott el Brigi, és bement a házba a szülei után.