Angol, vagyis angesz

Második rész

- Vegyük át újra, mit tudunk! – indítványozta Bernát határozottan, mikor Dáviddal, Irmával és Ildikóval együtt besétált a kinti hidegről az uszoda épületének meleg előcsarnokába aznap délután, és az a busz is elhajtott a megállójából, amivel jöttek. Irma azonnal odasietett a recepcióshoz, hogy megtudja, bent van-e az úszómestere. – Tehát: Irma úszómesterét Juhász Henriknek hívják, körülbelül negyvenöt éves, fekete hajú és van bajusza. És ami a legfontosabb: sosem mosolyog, és sohasem nevet. Ezenkívül mindenkivel elég goromba, és nem érdeklik mások érzései.

- Sőt, mintha neki sem lennének érzései – tette hozzá Dávid. – Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy sosem mosolyog. Mintha valaki mindig csak ugyanúgy érezne: szomorúan.

- Talán ti meg tudnátok nevettetni – jutott eszébe Ildinek. – Hiszen ti nyertétek meg a műsorvezető-választást!... Biztos nagyon poénosak voltatok.

A két fiú azonban csak egymásra nézett, és komoran megrázta a fejét.

- Nem – mondta a homlokát ráncolva Bernát. – Ide nem nevettetés kell. Azzal nem érünk el semmit.

- Ha valaki ilyen hosszú ideig nem nevet, annak komoly oka van rá, ott mélyen. A lelke mélyén – magyarázta Dávid az értetlenül bámuló, vörös hajú lánynak. – Valami történhetett, ami ezt tette vele. Valami…

- Valami mi? – kérdezte kíváncsian Ildi.

- Valami megrázó. Valami szomorú.

- Igen – helyeselt Bernát. – Ezért nem segítene itt semmilyen felszínes nevetés. A megoldást azt jelenti, ha leásunk oda mélyre, a lelke mélyére, és megtaláljuk a probléma forrását.

- És ti meg tudjátok ezt csinálni? Komolyan ki tudnátok belőle szedni, hogy mi az, ami bántja? – képedt el Ildi.

Bernát és Dávid egymásra pillantott, elmosolyodott, és belecsapott egymás tenyerébe.

- Ildi, ti a zseniális műsorvezető-párost kértétek meg, hogy segítsen nektek! – mondta mosolyogva Bernát. – Persze, hogy ki fogjuk belőle szedni a dolgot. Azt viszont nem ígérhetjük, hogy Irma menni fog a versenyre. Az egész az edzőn múlik.

- Azért próbáljátok meg, oké? – nézett rájuk kérlelően Ildikó.

- Még szép, hogy megpróbáljuk!... – vágta rá Dávid. – Ezért jöttünk.

Ekkor tért vissza Irma a recepcióstól, egy izgatott mosollyal az arcán.

- Jó hírem van, srácok! – jelentette be. – Az edző az irodájában van. Szabad a pálya!...

- Remek – mosolygott Dávid. – És merre van az az iroda?

- Csak kövessetek! – intett Irma nekik, és lendületesen elindult egy lépcső felé.

Miután mindannyian felmentek rajta, egy olyan folyosón találták magukat, aminek a jobb oldala üvegből volt, és a nagy medencére nézett, amiben most is emberek úsztak. Bal oldalán fehér fal volt, pár ajtóval benne. Irma vágyakozó pillantást vetett az úszókra, majd felsóhajtott, és határozott léptekkel egy faajtókhoz sietett, amin a „Juhász Henrik” névtábla függött. Ildi és a fiúk követték.

- Készen álltok? – fordult hozzájuk Irma izgatottan.

- Naná! – mondta egyszerre Bernát és Dávid. Úgy látszik, a reggeli kibékülésük még több eredményt hozott, mint azt bárki is várta volna. Hiszen ők már egy szupercsapatnak érzik magukat!...

Irma visszafordult az ajtó felé, nagy levegőt vett, és bekopogott rajta. Visszafojtott lélegzettel várta a választ.

- Nem tudom, miért zaklat már megint valaki, de ha nagyon muszáj, jöjjön!... – hallatszott az edző mély, barátságtalan dörmögése.

Dávid és Bernát egy „hű, nem semmi a fószer!” pillantást váltottak, majd Irma és Ildi után ők is beléptek az irodába.

A mogorva edző az asztala mögött ült, és egy aktát nézegetett. Mögötte a falon egy kis ablak volt, amelyen keresztül bárki láthatta a szürke, komor várost, ahol némelyik üzlet kirakatában felvillantak a karácsonyi díszítés izgő-mozgó fényei. Az asztalon és egy polcon a bal oldali fal mellett mindenféle mappák hevertek, nyilván az úszók adataival. Vajon az Irma mappája is itt lehet valahol?... Az asztal egyik sarkán egy bekeretezett fénykép állt, az edzőt, a feleségét és a két gyerekét ábrázolva. Az edző és a felesége egyformán komoran voltak, csak a két kisgyerek ölelte át egymást aranyosan és boldogan. Az irodában ezeken kívül volt még vagy öt műanyag szék egymásra pakolva az egyik sarokban.

- Irma! – nézett fel bosszúsan az edző az irataiból. Tekintete sötét és barátságtalan volt, mint mindig. – Mit keresel itt? Már megmondtam neked, hogy nem te indulsz a versenyen. Kár próbálkoznod!...

Miközben Dávid becsukta maguk mögött az ajtót, Irma határozottan odalépett az edző asztala elé, és mosolyogva szólalt meg:

- Ugyan már, Henrik bácsi…

- Nem vagyok Henrik bácsi! – horkant fel a férfi. – Edző vagyok. Neked edző úr.

- Akkor edző úr. Szeretném bemutatni magának azt a két srácot, aki megnyerte az iskolánk műsorvezető-választását. Gellér Dávid…

A fiú aprót biccentett.

- …és Fenyőfalvi Bernát!

A szőke srác az edzőre mosolygott. Aki azonban semmit sem értett ebből az egészből.

- Mit akartok tőlem? – kérdezte idegesen. – Egyáltalán, mit kerestek az irodámban?!...

- Csak beszélgetni szeretnénk, Henrik – mondta lazán Bernát, és Dáviddal együtt lepakolták a műanyag székeket egy sorba az edző asztala elé. – Kérdezni valamit. Valami fontosat.

- Henrik?! Már mondtam, hogy a nevem edző úr! – kiáltotta mérgesen a férfi. – És mit pakolásztok?... Ez az én irodám! Azonnal menjetek innen!...

- Nem tehetjük – mondta Dávid, miközben a többiekkel együtt letelepedett a székekre.

- Mi az, hogy nem tehetitek?! – ugrott fel indulatosan az edző az asztala mögül, és dühösen bámult a fiatalokra. – Azonnal mondjátok meg, hogy mit akartok, vagy különben…

- Mikor született, Henrik? – kérdezte meg ekkor váratlanul és lazán Dávid.

- Ti valami diákújságtól vagyok?! Senkinek semmi köze a koromhoz!...

- Henrik, Dávid nem a korát kérdezte, hanem az évet, amelyben született – mondta nyugodtan Bernát.

Irma és Ildi mosolyogva nézték a „műsort”. Úgy tűnt, a fiúk nagyon magabiztosak, és tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek. Csak így tovább!...

Az edző idegesen nyelt párat, és rájött, hogy csak úgy tud megszabadulni ezektől az „idegesítő kamaszoktól, akik azt hiszi, hogy ők a világ közepe”, ha megadja nekik, ami kell. Legalábbis egy bizonyos határon belül.

Visszaült az asztalához, és nyugtalanul felelte:

- 1962-ben.

- Itt Pesten?

- Nem. Egy vidéki kórházban.

- Tehát maga vidéki? – kérdezte Bernát.

- Igen.

- Melyik városban nőtt fel?

Az edző kezdte kényelmetlenül érezni magát.

- Nem volt az annyira város… - morogta.

- Község volt?

- Nem.

„Ez az egész olyan, mint egy vallatás” – gondolta izgatottan Ildi.

- Falu volt?

- Nem.

Bernát és Dávid döbbent pillantást váltottak.

- Hát akkor hol élt? – kérdezte az egyikük.

- Egy tanyán – vallotta be az edző zavartan. Egy tanyán éltem tizenkilenc éves koromig.

A lányok és a fiúk döbbent pillantást váltottak. Ki hitte volna, hogy ez a mogorva férfi és egyben szigorú edző egy… tanyán lakott? Hogy ott is nőtt fel?... Valahogy nem tudták róla ezt elképzelni. Hozzá inkább az illett volna, ha a város legsötétebb, legveszélyesebb zugán nőtt volna fel… mondjuk egy börtönnel szemben. Ehelyett… egy tanya. Szép.

- Értem – mondta Dávid a torkát köszörülve, mikor végre szóhoz jutott. Erre nem számítottak. De most már nincs megállás, menni kell tovább, tovább!... Egyenest a végső célig. – És hol volt ez a tanya?

Az edző gyanakodva szemlélte a sötét hajú fiút.

- Legyen elég annyi, hogy lent az Alföldön – mondta végül.

Bernát és Dávid azon tanakodtak, hogy mi legyen a következő kérdésük, mikor a férfi felsóhajtott, arcáról eltűnt a gyanakvás és a mogorvaság, tekintete a távolba révedt, és lassan ezt mondta:

- Ott volt. A végtelen közepén. A semmi közepén. És valahogy… mégis a minden közepén. Ott volt minden, ami fontos volt. És ott is maradt.

Csend lett. Veszélyes lett volna bármit is mondani. Végül Bernát zavartan kérdezte meg:

- Hogy érti azt, hogy a végtelen közepén?...

Az edző bosszúsan legyintett:

- Ti ezt egyszerűen nem érthetitek!... De én igen. És értettem is. Azon a helyen valahogy… minden összejátszott. A nap, az ég, a hold, a csillagok, az aszály, a délibáb, a fű, az egész puszta… mind nekünk volt szép és végtelen. A síkság a végtelenbe nyúlt, a fű néha sárga volt, néha zöld… Fa alig látszott, csak pár nagy bokor. Az ég meg mindig kék volt. Kivéve, ha vihar volt, mert akkor a szürke és fekete fellegek beborították a messzire ellátszó eget, és az egész puszta hullámzott a széltől, ami mindig hirtelen támadt fel… Aztán megint olyan volt minden, mint a vihar előtt, csak üdébb és zöldebb… De ez volt az otthonom. Ez volt… - mondta elmélázva.

A négy fiatal tágra nyílt szemekkel ült a helyén. Mindannyian elképzelték a gyerek edzőt, a kis Henriket, amint boldogan szaladgál ott a mezőn… Háttérben ott áll a tanya, az udvarában egy gémeskút… Hát ez volt az edző otthona. Hihetetlen.

- Nagy tanya volt? – kérdezte halkan Bernát.

Henrik a fejét rázta. Mintha elérzékenyült volna most, hogy visszaemlékezett a szülőföldjére.

- Nem. Apró volt, de elfértünk benne. Meg az udvaron az állatok. Tudjátok, a nagy tanyákat a termelőszövetkezet mind elvette… Szocializmus… De a hatvanas években már jobb volt a helyzet… - dörmögte, majd a hangja elhalt, mikor észrevette, milyen értetlenül néznek rá a hallgatói.

- Na… és… kivel lakott ott a tanyán? – vágott bele egy új témába Dávid.

-         Természetesen a családommal. Apámmal, anyámmal… és a két öcsémmel. Bizony – mondta büszkén. – Mi voltunk a remek Juhász család, és nagy szeretetben éltünk… Éltünk… - komorodott el megint.

-         Milyen volt az élet a tanyán? – kérdezte meg váratlanul Ildikó. Elvégre, ő is segíteni jött!…

-         Igazán remek. A szüleim egész nap a tanyán dolgoztak, és az állatokkal foglalkoztak, hogy meg tudjunk élni, és én az öcsimmel együtt nagyon sokszor segítettem nekik.

-         Iskolába nem is jártak?… - kérdezte érdeklődve Irma.

-         Hogyne jártunk volna! – horkantott fel Henrik, és visszagondolt a régi, elmúlt szép időkre. – Tanyasi iskolába járunk, én és az öcséim. Oda jártak a gyerekek a környékbeli tanyákról. Minden reggel nagyon korán keltünk, és órákat gyalogoltunk poros utakon, míg el nem értünk az iskolába. Volt, hogy telente olyan nagy köd volt, hogy el se indultunk.

-         Órákat gyalogoltak?… - csodálkozott Dávid.

-         Bizony! A pusztán nem járt busz – morogta az edző, de látszott rajta, hogy élvezi, hogy felvilágosíthatja „ezeket a buta kölyköket.”

-         És hogyan szórakoztak? – kérdezte tárgyilagosan Bernát.

-         Sokat játszottunk odakint. Szinte csak aludni jártunk a szobánkba. És nem messze a tanyától volt egy… egy…

-         Egy mi? – hajolt közelebb Bernát kíváncsian.

-         Egy tó. Volt ott egy tó – úgy tűnt, a férfi már-már elmosolyodik a kedves emlék hatására, de aztán ismét elkomorodott. Hiszen ő sosem mosolyog!… - Persze mára már biztos nincs meg – horkantotta mogorván. – Biztos kiszáradt, vagy valami ilyesmi…

-         És mit csináltak a tónál? – faggatta tovább Dávid. Maradjunk csak annál a fonalnál, amelyet még lehet tovább vezetni…

-         Ó, az aztán egy igazán jó kis tó volt – mesélte Henrik. – Egy-két méter mély volt, náddal körülvéve, amelyben mindig békák kuruttyoltak. A víz tiszta volt, de megesett, hogy némely részét elborította a hínár. A legkisebb öcsém a vadkacsákat is nagyon szerette, akik mindig ott úszkáltak a vízen, vagy a parton totyogtak…

Irma csodálkozva nézte a férfit. Az ő szigorú, gyakran goromba edzője most a vadkacsákról beszél, akik édesen totyognak a parton?… Úgy tűnik, a világ változik.

-         Nyáron én, az öcséim és pár barátunk gyakran elmentünk fürödni a tóhoz – folytatta Henrik. – A nagy hőségben jól esett megmártózni a hűs vízben, és… mi tagadás, tizenhat éves korom után gyakran elhívtam lányokat is a tóhoz, akik… khm, néha meztelenül fürödtek benne.

Dávid, Bernát, Ildi és Irma nagyon igyekeztek, hogy elfojtsák kitörni készülő nevetésüket. Lelki szemeik előtt azonnal megjelent a fiatal, izmos Henrik, amint a tóban állva ölelkezik egy meztelen, csinos lánnyal… Hú… „Nem is lehetett olyan rossz azon a tanyán élni” – gondolták a fiúk, magukban mosolyogva.

-         De igazából nem ez volt a lényeg – tette hozzá zavartan a férfi. – Hanem az, hogy ebben a tóban tanultam meg úszni. És imádtam ezt csinálni.

-         Komolyan?… - hajolt közelebb mosolyogva, csillogó szemekkel Irma. Ez igazán érdekelte őt!…

-         Igen. De nem ez volt az a dolog, ami a legjobban boldoggá tett. A legjobban azt szerettem, ha másokat taníthattam meg úszni. Vagyis az öcséimet és a barátaimat.

„A lányokat nem?…” – kérdezte meg majdnem Dávid, és elképzelte, hogy a fiatal Henrik „úszni tanítja” azokat a vékony derekú, hosszú hajú, gyönyörű lányokat… De aztán megemberelte magát. Csak semmi komolytalanság! Fő a profizmus. Nem nevetni jött ide.

És később már a legkisebb oka sem volt arra, hogy mosolyogjon. Sőt…

-         Később már úszóversenyeket rendeztem nekik, amiket mindannyian nagyon élveztek – folytatta az edző, majd felsóhajtott. – Igen. Ott döntöttel el, hogy ezzel akarok foglalkozni, akár életem végéig. Igazából elég szépnek képzeltem el a jövőmet. Jó állás, feleség, gyerekek valamelyik városban… De aztán… - mondta lassan, és szomorúvá vált arca komoran kezdett el bámulni maga elé.

-         De aztán?… - kérdezte halkan Irma.

-         Aztán… aztán bekövetkezett a katasztrófa, ami örökre megváltoztatta az életemet, és ami… tönkretett mindent – suttogta a férfi, és tekintete rettenetessé vált. Rettenetesen bánatossá.

Ismét csend lett. Irma és Ildikó nyelni sem mertek, Dávid és Bernát pedig sokatmondó pillantást vetettek egymásra. Igen. Itt van az a dolog, amit keresnek. Az a megrázó, szomorú esemény, ami titok nyitja; ami megmagyarázza, miért lett Juhász Henrik olyan ember, amilyen.

Csak ültek és vártak. Várták, hogy az edző folytassa a beszédjét, hogy felfedje előttük élete legborzalmasabb pillanatait. Hiszen ő tudja, mikor kész rá, hogy belevágjon a történetbe.

És egy perc múlva Henrik tényleg beszélni kezdett reszelős, mély hangján:

-         Tizenkilenc éves voltam azon a nyáron. Még ott laktam lent, a tanyán, de már javában tervezgettem az elköltözést. Azon a nyáron nagy aszály sújtott. Már hetek óta nem esett egy csepp eső sem, a föld megrepedezett, és borzasztó hőség volt. A tóban alig volt víz, a nap pedig minden egyes nap hajnaltól estig kegyetlenül tűzött. Aznap bementem egy közeli városba egy barátommal, és az öcséim is velem jöttek, mivelhogy nem volt más dolguk. A szüleim a tanyán maradtak az állatokkal. Mikor… - az edző hangja megremegett. – Mikor aztán délután visszafelé tartottunk a testvéreimmel a tanyára, a ház felől egy füstoszlopot sodort felfelé a szél.

Irma gyomra összeszorult.

-         Természetesen azonnal rohanni kezdtünk a tanyánk felé… Amikor odaértünk, rettenetes látvány tárult a szemünk elé… - az úszómesteren látszott, hogy mennyire megviseli a borzalmas emlékek felidézése. – A házból csak fekete, elszenesedett roncsok maradtak. Beszaladtunk az udvarra… Borzalmas volt. Ott hevertek a disznók és a többi állat elégett maradványai…

Ildi hátán végigfutott a hideg.

-         Egy kis tűz még mindig pislákolt a tanya roncsain – folytatta Henrik halkan, a falra meredve. – Később a tűzoltók azt mondták, az udvaron álló szénaboglya gyulladt meg a tikkasztó hőségben… Egyszerűen lángra kapott… De nem az volt a legrosszabb, hogy elpusztult az otthonunk. Hanem…

„A szülei!” – jutottak eszükbe a fiataloknak, és rémülten meredtek az edzőre.

-         Amikor beértünk az udvarra, azonnal a szüleinket kezdtük el keresni – folytatta a férfi keserűen. – Először sehol sem láttuk őket, és kezdtünk reménykedni benne, hogy… talán megmenekültek. De aztán… észrevettem egy nadrágfoszlányt, ami egy ledőlt farakás alól lógott ki. Apám nadrágja volt… Én és az idősebb öcsém azonnal elkezdtük arrébbdobálni a koromfekete facsonkokat… és alatt tényleg ott voltak a szüleink… mármint ami megmaradt belőlük… - Henrik szomorúan felsóhajtott. – A tűzoltók szerint a szüleink valószínűleg az állatokat próbálták szabadon engedni az udvarból, hogy azok megmeneküljenek, mikor rájuk omlott a lángoló farakás. Mind a ketten odavesztek – mondta csendesen. – Elégtek. Itthagytak minket. Sosem fogom elfelejteni azt a rettenetes pillanatot, amikor az idősebb öcsémmel felébehajoltunk az aszott holttesteiknek… És a kisebb öcsém… ő meg csak kérdezgette: „Hol vannak apáék?…” Tízéves volt. Nem bírta megérteni, hogy amikre én és a másik bátyja csak bámulunk hosszan… azok apáék. És hogy nincsenek többé. Hát, gyerekek… - nézett rájuk bánatosan. – Ez az én életemnek a katasztrófája. Ez az, ami örökre megváltoztatott engem és a testvéreimet… Örökre…

Ildi, Irma, Bernát és Dávid csak bámultak rá, mérhetetlen borzalommal a szívükben. Nem arról volt szó, hogy megvilágosodtak volna, hogy miért ilyen mogorva az edző mindig… Persze, ez is bennük volt, de rosszabb volt ennél tudni az igazságot. Kifejezetten kezdték sajnálni a férfit, és Irmának és Ildinek nagyon sűrűn kellett pislognia, nehogy elsírják magukat. Dávid és Bernát fejében pedig ezt ordította egy dühös hang:

-         EZT AKARTÁTOK?! MEGTUDNI JUHÁSZ HENRIK ÉLETÉNEK LEGBORZALMASSABB ESEMÉNYÉT?! HÁT MOST MEGKAPTÁTOK, DE EXTRÁN! GARANTÁLOM, HOGY EGY IDEIG NE TUDJÁTOK ELFELEJTENI EZT!…

Irma és Ildikó elképzelni sem tudták, hogy fognak aludni aznap éjszaka. Mégis hogy történhetett ekkora borzalom az edzővel?… Ez rettenetes!…

A férfi közben tovább mesélt, de a fiatalok már nem tudtak figyelni rá. Egyre csak a szörnyű tragédia képei jártak a fejükben, sehogy sem akarva távozni onnan.

-         Utána teljesen megváltozott az életünk – folytatta Henrik szomorúan. – Mivelhogy én voltam a legidősebb a testvéreim közül, rám hárult az összes felelősség, hogy hogyan gondoskodok róluk. Végül úgy döntöttem, a nagyszüleim gondjaira bízom őket, akik Debrecenben laktak egy kis házban. Egy ideig én is velük éltem, de aztán felköltöztem ide, Budapestre, és azóta is itt lakok. Mondhatjuk, hogy sikeres életem volt, hiszen lett jó állásom, ráadásul úszómesterként, ahogy mindig is szerettem volna. Lett egy tágas, többszobás lakásom is, ahol én és a családom kényelmesen elférünk. Lett egy feleségem, aki szintén elvesztette a szüleit fiatalkorában. És lett két szép gyerekem is, akik miatt nagyon vigyázok magamra és a feleségemre is. De valahogy sosem voltam igazán boldog. A szüleim elvesztése után úgy gondoltam, az életem csak rosszul folytatódhat. Zárkózottabb és mogorvább lettem, a testvéreimmel együtt. Csak nagyon ritkán mosolyogtam, és szinte sohasem nevettem. Ma a helyzet már jobb… de kedvességet senki ne várjon tőlem, hiszen én se nagyon kaptam a sorstól. Hát tessék… ez az életem története. Szomorú, de ez.

Irma, Ildi, Bernát és Dávid még mindig szótlanul bámultak rá, lelkükben mélyen megrendülve. Az edző végignézett rajtuk, majd megcsóválta a fejét:

-         Nem tudom, miért mondtam el mindezt nektek. Kotnyelesek és kíváncsiak vagytok. Nem tudom, mit kerestek itt, ahogy azt se, hogy mit akartok tőlem. De tudjátok mit?… Egyáltalán nem bánom, hogy megtudtátok ezeket rólam. Legalább rájöttetek, hogy az életnek nem csak fényes oldala van. Már csak abban bízom, hogy ezek a dolgok… köztünk is maradnak – nézett rájuk szigorúan.

-         Ó… hogyne! – vágta rá gyorsan Dávid. – Senkinek se fogjuk elmondani, az biztos. És… edző úr… - kezdte halkan, de a férfi gúnyosan közbevágott:

-         Most már edző úr, mi?…

-         Szóval… - mondta Dávid, újból nekiindulva. – Mi mind nagyon sajnáljuk azt, ami a szüleivel történt. Rettenetes lehetett.

-         Az volt – legyintett az úszómester. – De csak ne sajnáljátok. Azt ki nem állhatom. Inkább bökjétek ki végre, hogy mit akarok. Bár igazából már sejtem, hogy miért jöttetek. Mégiscsak Irma miatt, igaz?… Azt akarjátok, hogy ő mehessen a versenyre. De kár próbálkoznotok. Már volt egy esélye, de elszúrta. És van más, aki indulhat helyette…

-         Edző úr… - állt fel ekkor a hosszú hajú lány bizonytalanul. – Tudja, igazából már nem is akarok indulni a versenyen. Menjen csak helyettem az a fiú… én szurkolni fogok neki. Komolyan – ezzel sarkon fordult, és kisétált az irodából.

Az osztálytársai döbbenten néztek utána. Na ne… ilyen könnyen beletörődik a vereségbe? Mondjuk, talán igaza van. Ezen már tényleg nem lehet változtatni. És elég borzalmat tudtak már meg az edző életéről ahhoz, hogy most hazamenjenek.

-         Helyes – mondta Henrik nyugodtan, nyilván Irma szavaira értve. – Megértette.

-         Edző úr, köszönjük a szíves vendéglátást – állt fel ekkor Dávid is. – És köszönjük megtisztelő bizalmát is Örülünk, hogy megismerhettük.

-         Én is – dörmögte az edző, és visszamélyedt az irataiba.

Dávid, Bernát és Ildi pedig gyorsan összepakolták a székeket, és távoztak Juhász Henrik irodájából. Irmát a folyosó vége felé találták meg, amint az üvegen keresztül bámulta az úszómedencében lévő embereket, a gondolataiba mélyedve. Ildi azonnal odalépett hozzá, és szorosan átölelte.

-         Fogalmam sem volt róla, hogy ez történt a szüleivel… - szipogta Irma könnyes szemmel. – Ez rettenetes! És én… néha túl akaratos vagyok anyáékkal… pedig örülnöm kéne, hogy egyáltalán élnek… és itt vannak nekem…

-         Nyugi – suttogta neki a barátnője. – Senki nem tudhatta, hogy miért ilyen komor az edződ…

-         De most már tudjuk – mondta szomorúan Dávid. – És jól belerondítottunk…

-         Igen – sóhajtott Bernát. – Szegény edző…

Egy ideig csendben álltak ott egymás mellett, és nézték a vízben sikló úszókat. Aztán Bernát Irmához szólt:

-         Akkor ennyi volt? Beletörődsz abba, hogy nem te mész az úszóversenyre?

A lány szomorúan bólintott.

-         Igen, ennek annyi. De van annál rosszabb dolog is, minthogy nem indulhatsz egy versenyen. Simán kibírom majd. És fiúk – nézett hálásan Bernátra és Dávidra. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek és segítettetek. Nélkületek sosem tudtam volna meg ennyit az edzőm életéről, és sosem tudtam volna meg, hogy miért nem szokott mosolyogni. Komolyan, ha ti fogjátok vezetni a karácsonyi műsort, akkor az őrülten jó buli lesz – mosolyodott el.

-         Á, nem kell túlozni… - legyintett vigyorogva Dávid, de közben azért mindkét fiú büszkén kihúzta magát.

-         Na, gyertek, menjünk! – mondta Irma, most már jobb kedvében, mint az imént volt, majd Ildivel, Bernáttal és Dáviddal együtt elindult a földszintre vezető lépcső felé.