Szirén:
A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek - legyenek nők vagy férfiak - azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett li a tengerek nyílt vizére.
A sellő-fokról ősi és szerteágazó: kultúrákon, kontinenseken, évszázadokon ível át. Ebből következik, hogy a tengeri emberekről és szokásaikról szóló történetek is át meg átszövik a képzelet tartományait. Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízitündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz. A mesék még ennél is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről szólnak, akik csak meg akarták mutatni kedevesüknek a mélység varázslatos világát, mások gonosz, tengeri szörnyekről, akik ízekre szaggatják a vízbe fúltakat. Voltak csillogó aranyhajú sellők, és voltak hableányok zöldeskék hajkoronával, éles fogakkal.
Az egyéb népmesei alakokhoz hasonlóan a tengeri népek különböző válfajai különféle tulajdonságokkal és lakhellyel rendelkeznek, de van néhány vonás, amelyet a sellőkkel szinte mindig kapcsolatba hozunk. A csábos külsejű, egyik kezében tükröt, a másikban fésűt tartó, félig nő, félig haltestű lény nagyon sok variációra ad lehetőséget, bár a legtöbb művészi megjelenésben a női felsőtestet derékban vagy csípőben váltja fel a kecsesen elkeskenyedő pikkelyes halfarok. De itt aztán véget is ér az egyformaság: ábrázoltak már sellőt foltos makrélafarokkal, vízszintes delfinfarokkal, izmos angolnafarokkal; némelyik derekát szoknyaszerűen elrendezett uszonyok övezték, mások inkább kígyószerűek voltak. Lényegében véve azonban egész testük nyílt vízi csábításra és gyors menekülésre termett - lelkük azonban nics. A hagyomány szerint egy hableány csak akkor nyerhet emberi lelket, ha feleségül megy egy földi halandóhoz. A sellő hangja legalább annyira igéző, mint szépsége. A szirének bűvös dala a legendák szerint hajósokat csalt zátonyra, tengerészeket sodort a vízbe fúltak birodalmába. Jellegzetes fordulat a népmesékben, amikor a vízitündér vagy hableány magával rántja a hőst a mélybe.
Általánosan elfogadott nézet, hogy Atargatis volt az elődje Aphrodité görög istennőnek is, aki tengeri kagyló héjában emelkedett ki a habokból. Nem csak a tengerből-születés motívuma rokonítja persze Aphrodité-Vénuszt a sellőkkel, hanem veszedelmes szépsége is.
A mondabeli görög alakok egy csoportja, a sziréneké ugyancsak hozzájárult a sellő prototípusának kialakulásához.Az i. e. V. századból ránk maradt vázák madárszerű, karommal és csőrrel rendelkező, de asszonyfejű lényekként ábrázolták a sziréneket. Halálos énekük a tengerészeket csalogatta pusztulásba. A görög mitológia szerint csupán Orfeusznak ( és társainak), valamint Odüsszeusznak sikerült megmenekülnie mindazok közül, akik hallották a szirének énekét. A legendás dalnok, Orfeusz náluk is szebben énekelt, ezért mindenki inkább őt hallgatta; Odüsszeusz pedig odakötöztette magát hajójának árbocrúdjához, miután társai fülét viasszal betömte, hogy azok, tudomást sem véve a szirénekről, tovább evezzenek. Így aztán Odüsszeusz, bár pokolian kínlódott, hiszen csábította az ének, megmenekült: nem tudta elszakítani a kötelékeit.
A szájhagyomágy a sziréneket a kései ókortól kezdve egyre inkább tengeri lényeknek tekintette. Lakóhelyük az óceán lett, és lassan külsejükben is halformájúvá váltak: olyannyira, hogy manapság a szirén és a sellő fogalma már egybeolvadt. Mindenesetre ez az átalakulás évszázadokig tartott; a szirének sokáig tollas és uszonyos lények voltak egyszerre. De mindvégig úgy tartották őket számon, mint akinek ellenállhatatlan éneke pusztulásba dönti a legbátrabb tengerészt is.
Jószerivel nincs a világnak olyan országa, ahol a hableánylegenda valamilyen formában ne szereplne a néphagyományban. Ez a makacs életképesség arra utal, hogy kell legyen valamennyi valóságtartalma, esetleg egy állat, amely messziről sellőszerűnek tűnik. Több lehetőség is kínálja magát: a Sierre rendhez tartozó tengeri tehenek, beleértve a manatékat és a dugongokat, no meg természetesen a különböző fókafajokat.A sellők rokonai a najádok vagy más néven néreiszek. Egy najád abban különbözik a sellőtől, hogy kicsit hegyesebb a feje, a karját pedig halpikkelyek borítják, valamint abban, hogy a najádok sosem öregszenek meg, tehát mindig fiatalok maradnak.
A német sellők közül a leghíresebb a rajnai Lorelei.
Man szigetén a tengeri sellőket Ben Varry-nak, Dinny Mara-nak nevezik. A merrow vagy Muirruhgach Írországban él, és csak vihar előtt jelenik meg. A sellők régi ír-gael neve Muirduchann.
A Brit Szigetek körül úszkál a Caesg, szép hölgy, aki pisztrángban vagy lazacban végződik.Shetlandban a sellőt sea-trow-nak, halászbárkának nevezik. Azt gondolták, a sea-trow le tudja vetni a bőrét, és úgy jár a szárazföldön, mint az emberek.Skandináviában él a neck és a morgens, valamint a szintén haltestben végződő havfrue és havmand, akik egyformán kedvelik a sós és az édes vizeket. A havfine nevű norvég sellő nagyon kiszámíthatatlan, néha kedves, máskor kegyetlen. Általában azt tartották, aki sellőt lát, azt szerencsétlenség éri.
"Egy parti sziklán ültem egykoron,
S egy vízi lány, kit delfin háta hord,
Oly édes, mézes hangon énekelt,
A zajló tenger is lenyúgodott,
Az égmagasról csillag hullt alá,
Meghallani a hableány-zenét."
Az orosz folklór ismeri a vízikirály leányait, akik a tenger alatt, királyi palotában élnek azokkal a hajósokkal, akiket sikerült elcsábítaniuk. A hajósoknak mindenük megvan, kényelemben és jómódban élnek, de mégsem boldogok, mert mindig visszavágyakoznak a földre. Orosz víziszellemek még a Ruszalka és a Vodanj, akik a vízben úszókat, tengerészeket és halászokat igyekeznek vízbe fojtani.Japánban a Ningjo emberi fejet viselő hal, aki könnyek helyett gyöngyöket sír. A legenda szerint ezek a gyöngyök örök fiatalságot és szépséget adnak. Sajnos a vérszomjas Ningjo mindenkit széttép, aki a közelébe kerül, és nagyon nehéz elterelni a figyelmét.
A római mitológiában a sellők neve camoena. Ovidius azt írja róluk, hogy akkor születtek, amikor a trójai gályák kigyulladtak, és az üszkös gerendák a tengerbe estek; ezek a gerendák lettek „a tenger zöld leányai.”
Az írek azt mondják, Szent Patrick változtatta sellővé azokat a pogányokat, akik nem akartak megkeresztelkedni. Oroszországban vízbe fulladt leányból lesz a Ruszalka. A lívek pedig úgy tudják, valamelyik fáraó gyermekei beleestek a Vörös tengerbe, de nem pusztultak el, hanem sellők lettek, és elterjedtek az egész világon.
A keresztény felfogás szerint a sellőknek nincs lelkük. Nagyon szeretnék, ha lenne, de ezt csak akkor érhetik el, ha a földre költöznek, és soha nem térnek vissza a vízbe. Megpróbálta ezt egy sellő a 6. században egy skót szigeten. Egy ideig együtt élt egy szerzetessel, de aztán úgy érezte, mindenképpen vissza kell térnie a vízi világba. Sírva hagyta el a szigetet. A könnyeiből különös alakú, szürkészöld kavicsok lettek, amelyeket azóta is a tengeri hölgy könnyeinek neveznek.
A sokféle sellő, hableány és tengeri ember között a régiek is nehezen tudtak kiigazodni. A sellőt sokszor összetévesztették a szirénnel.A sellők mindig gyönyörűek, de megközelíthetetlenek, hidegek, elutasítóak, és nagyon veszélyesek; ugyanúgy, mint azok a félistenek, akik szintén az őseik közé számítanak.
"Hallottam a víz lányait, egymásnak daloltak.
Nem hiszem, hogy valaha is csak nekem dalolnak.
Láttam, hogy a hullámokon vadul lovagoltak,
Fésülték a visszafújt víz hófehér haját,
Mikor a szél oda-vissza fúj vizet és önmagát.
Rőtszínű, barna moszatkoszorúkkal a sellők
Hívnak, a tenger alatti termekben vagyunk.
Emberi hang, ha felébreszt, megfulladunk."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
