Angol, vagyis angesz

Első rész

Új hét kezdődött el a következő hétfőn. Stella bulijának a hete. A My Chemical Romance koncertjének a hete. Egy szokásos téli hét, amikor is az ég mindig eléggé szürke, de hó még nem akar esni. Egy hét, amely az Ady Endre Általános Iskolában különféle örömhírek bejelentésével kezdődött.

Kornél mindenkinek elújságolta, hogy nem kell elköltözniük, még azoknak, akiknél a hétvégén már járt, és egyszer már elmondta nekik a dolgot. Jobb kétszer, mint egyszer sem, nem igaz? Brigi pedig mindenkinek fotókat mutogatott a kutyájáról, Morzséról, akinek láttán a lányok a beleélten sikítottak fel, hogy milyen édes.

Bernát és Dávid azonban senkinek sem dicsekedtek azzal, hogy őket kettőjüket választották ki a tanárok a karácsonyi műsor vezetésére. Egyáltalán nem örültek annak, hogy pont nekik kettejüknek kell elvezetniük a műsort, együtt. Bernát azonban a hétvége alatt, hogy csakis akkor lesznek képesek jól elvégezni a dolgukat és szórakoztatni az iskola népét, ha összedolgoznak és valahogy békét kötnek. Sokat gondolkozott ezen, és úgy tűnt, nagyon nincs más megoldás. Hiszen nem harcolhatnak egymással még a műsor ideje alatt is!...

Így pontosan kapóra jött neki, hogy amikor hétfő reggel belépett az iskola folyosójára, megpillantotta Dávidot pár méterrel előtte haladni a 8.a osztályterme felé.

- Hé, Dávid! Állj meg! – kiáltotta oda neki, és sietni kezdett felé.

- Mit akarsz? – vetett rá egy mogorva pillantást a fekete hajú srác. Úgy tűnt, Bernát az utolsó, akit ebben a helyzetben látni akar.

- Figyelj, Dávid, tudom, hogy nem akarsz velem közösködni, hidd el, én se veled, de…

- Hogy nem akarok veled közösködni? – nevetett gúnyosan Dávid. – A legnagyobb rémálmom semmi ahhoz képest, mint hogy VELED kelljen megosztanom az ÉN posztomat!...

Bernátot elöntötte a düh, de mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. Csak nyugalom. Így nem jutnak semmire.

- Ez azért túlzás – jelentette ki higgadt hangon. – Ez csak egy apró, hm, malőr, amit mindkettőnknek el kell viselnie.

- Sajnos – morogta Dávid.

- De talán van egy megoldás – emelte fel a hangját Bernát. – Igaz, nem könnyű, de…

- Nem fogok kiszállni, csak azért, hogy te legyél a műsorvezető, egyedül! – sziszegte neki Dávid. Hogy képzeli ezt egyáltalán Bernát?!...

- Nem, nem, erről szó sincs! – nevetett fel erőltetetten Bernát. – Mindössze arra gondoltam, hogy együtt kéne dolgoznunk a műsor alatt. És ennek érdekében ki kéne békülnünk.

- Soha! – vágta rá keményen Dávid. – Veled soha!...

- De ez az egyetlen lehetőségünk! Vagy a színpadon is undok akarsz lenni? Mert együtt kell működnünk, és ezt így nem lehet. Különben elrontod a suli egyik legjobb eseményét!... És különben is: az, hogy mindkettőnket kiválasztottak, azt jelenti, hogy egyformán jók vagyunk. Egyenlően. Vagyis egyáltalán nincs okunk a haragra.

Dávid mogorva arcot vágva gondolkozott. Nehéz volt beismernie, de Bernátnak igaza volt. Nem csinálhatják ezt a műsor vezetése közben is, hiszen azzal elszúrják az egészet. Vagyis tényleg nincs más választásuk, mint az együttműködés. És az ezzel együtt járó békülés.

- Hát, nem is tudom… - kezdte fintorogva, de mondatát félbeszakította a hozzájuk éppen odalépő Márk a 8.c-ből vidám hangja.

- Hát, srácok mit is mondhatnék! Gratulálok nektek! Szuperek voltatok. Ha ti ketten vezetitek majd a műsort, biztos jó buli lesz!...

- Te nem is vagy csalódott amiatt, hogy nem téged választottak ki? – kérdezte meglepetten Bernát.

- Dehogyis! Van nekem más örömöm is az életben – kacsintott rájuk mosolyogva a fiú.

Bernát és Dávid furcsa tekintettel néztek össze. Ebbe meg mi ütött? Komolyan, mintha kicserélték volna a legutóbbi beszélgetésük óta, amikor is egyértelműen a tudtukra adta, hogy nem más, mint ő akarja vezetni a karácsonyi műsort.

- Valami csaj?... – kérdezte Bernát Márktól.

- Ja – vigyorgott az. – Az osztálytársatok, Iza. Nagyon jó fej lány.

- És szép is – mosolygott Bernát. – Na, ez jó hír.

- Igen – vigyorgott Márk a 8.c-ből. – Na, megyek, hívnak a barátaim. Hellósztok!

- Helló! – mondták egyszerre a fiúk.

Miután Márk elment, Bernát ismét Dávidhoz fordult:

- Látod?... Még ő is gratulált nekünk! Ez azt jelenti, hogy jók vagyunk. Mind a ketten. Ezért is kéne összetartanunk.

Dávid felsóhajtott.

- Jó, mit bánom én! – morogta. – Végül is tényleg nincs más választásunk…

- Ez a beszéd! – mosolygott elégedetten Bernát. – Meglátod, mi ketten nagyon szuperek leszünk!

- Ehhez kétség sem fér! – mondta Dávid határozottan.

Kezet ráztak. Ezzel a béke köztük megköttetett.

- Viszont… ezt a dupla győzelmet ne nagyon híreszteljük, oké? – kérdezte utána gyorsan Dávid. Semmi szüksége arra, hogy Bernáttal egy lapon emlegessék addig, amíg nem muszáj.

- Rendben – ment bele Bernát is, aki szintén hasonlóan gondolkodott. – Csak akkor fogom elmondani, ha kérdezik.

- Oké. Na, menjünk.

Ezzel elindultak a 8.a osztályterme felé, és amikor beléptek, Kornél azonnal odasietett hozzájuk, és Lőrinc után Bernátot is nagy köszönetáradatban részesítette, amiért nem kell elköltöznie, hála nekik. És a nagy zsivajban eszébe sem jutott senkinek a pénteki műsorvezető-választás eredménye.

-----

Osztályfőnöki órán Petra néni tudatta az osztállyal a téli szünet kezdetének és végének, valamint a karácsonyi műsornak az időpontját. Illés bácsi fizikaórája hasonló unalomban telt, mint általában az ő órái telni szoktak, az utána következő angolórát pedig mindenki még a fizikánál is unalmasabbnak tartotta.

Egyedül Szilvinek kellett rávennie magát arra, hogy figyeljen, hiszen pénteken, amikor is reményei szerint találkozni fog Gerard Way-jel, a banda frontemberével, minden angol nyelvtudására szüksége lesz majd ahhoz, hogy beszélgetni tudjon vele. Bár azt igazán nem tudta, hogy az „orrcimpa”, vagyis a „nostril” szó mire fog szolgálni, ugyanis az angoltanárnő ilyen és ehhez hasonló szavakat próbált belevésni az agyukba. Mindenesetre, ha azt akarná mondani Gerardnak, hogy szexi az orrcimpája, tudni fogja, hogyan csinálja.

Bár talán Tomi, a barátja ezt nem venné jó néven…

Az angoltanárnőt Apollóniának hívták, középkorú volt, és mindennél jobban ragaszkodott az elveihez. Ha valamit elhatározott, biztosak lehettek abban, hogy véghez is veszi. Ő volt a legmegrögzöttebb tanár az iskolában.

Most is, hiába volt Ulriknak rossz a kiejtése, ragaszkodott hozzá, hogy ő olvassa fel angolul azt az egyoldalas szöveget, ami dugig volt nehéz földrajzi nevekkel. Hiába kellett minden szót helyesen elismételnie, Apollónia nénit ez nem zavarta, csak ült a tanári asztal mögött, és szigorú tekintettel figyelte a szöveget a könyvében.

- Ildi! – súgta ekkor oda halkan Irma a barátnőjének, akivel az ajtó felőli oszlop utolsó padját osztotta meg.

- Mi az? – nézett fel a vörös hajú lány az angolkönyvéből, bár igazából már fogalma sem volt arról, hogy hol tartanak.

- Velem tartasz ma délután? – kérdezte Irma.

- Persze, ráérek. De hová megyünk?

- Az uszodába. Megpróbáljuk meggyőzni az úszómesteremet, hogy engem küldjön el az úszóversenyre! – mondta a lány elszántan.

Ildikó belenézett barátnője barna szemeibe. Irmát nagyon megviselte az edzője döntése, ezt tudta jól. Hiszen a barátnőjének tényleg az volt az álma, hogy részt vehessen a versenyen, és hogy megnyerje azt, és amikor Illés bácsi matekkorrepetálása miatt mindez köddé vált, hát az tényleg egy igazi csapás volt Irma számára.

És most… A barátnője reménytől csillogó szemekkel néz rá, és ilyen képtelen ötlettel áll elő, csak azért, hogy tegyen valamit.

- Na? – kérdezte izgatottan Irma.

- Figyelj, Irma… - kezdte Ildikó kelletlenül. Úgy tűnt, neki kell visszarángatni a barátnőjét a realitás olykor oly kemény talajára. – Én tudom, hogy mennyire nehéz elfogadnod, hogy az edződ igazságtalanul eltiltott a versenyzéstől, és helyetted azt a srácot küldte el, de itt már nem nagyon van mit tenni. Nem akarlak elszomorítani, de ez így van. Te magad mondtad, hogy az edződ kőszívű. Akkor miért szúrna ki azzal a sráccal, és küldene el helyette megint téged, csak azért, mert odamész, és szépen nézel rá? Ha akkor sem sikerült meggyőznöd, akkor most miért sikerülne?... Ez lehetetlen dolog.

- De én nem fogom csak úgy hagyni, hogy elhappolják előlem a győzelmet! – jelentette ki határozottan Irma, aki mostanában is gyakran járt az uszodába edzeni. – Valamit muszáj tennem!... És különben is, nem egyedül mennénk az uszodába. Még el szeretnék hívni pár embert. Ha többen vagyunk, nagyobb a meggyőzőerőnk, és hatásosabbak tudunk lenni!...

Ildikó a fejét csóválta, és felsóhajtott. Ez az ötlet egyre képtelenebb és képtelenebb lesz. Semmi esély rá, hogy sikerüljön.

- Velem tartasz vagy nem? – kérdezte Irma szigorú tekintettel.

- Megyek – sóhajtott ismét a lány. – De csak azért, mert a barátnőm vagy. És nem azért, mert helyeselném az ötletet vagy ilyesmi.

- Remek – mosolyodott el Irma. – Szuper barátnő vagy! Na, szerinted kit hívjunk még el?...

- Irma! Ildikó! – hallatszott ekkor az angoltanárnő kemény hangja a tanári asztal felől. – Azonnal fejezzétek be a beszélgetést, és figyeljetek Ulrikra! Nem hiszem el, hogy nem lehet figyelemmel kísérni ezt a roppant érdekes szöveget!...

Az osztály többi tagja fáradtan felnyögött. Érdekes szöveg?!... Valóban, ez valóban nagyon érdekes. Mindig is arra vágytak, hogy megtudják, hogy van a hosszúsági kör angolul. Ez csak természetes.

- Elnézést, Apollónia néni, máris figyelünk – felelte gyorsan Irma, és belenézett a könyvébe. Jó lenne tudni, hol tartanak. De hiába kérdezne meg bárkit is az osztályban. Nyilván ők se tudják.

- Folytasd, Ulrik! – parancsolta a tanárnő szigorúan, és ő is visszamélyedt a könyvébe. Ulrik pedig tovább botladoztatta a nyelvét ezeken a hosszú, nehéz szavakon.

Öt végtelenül hosszú perc múlva Ildikó mosolyogva bökte meg barátnője könyökét:

- Irma! Megvan!...

- Mi? – suttogta kíváncsian a lány.

- Hát hogy kit hívj el még délután az uszodába!

- És kit?

- Mindenképpen olyan ember kell ide, aki nagy hatással tud lenni az edződre – magyarázta halkan Ildi. – És kik azok az emberek, akik hogyha akarják, megnevettetik, ha akarják, elszomorítják, és ha akarják, elgondolkodtatják a többi embert, és könnyen tudnak befolyásolni másokat? Hát nem mások, mint a…

- A műsorvezetők! – mondták ki egyszerre, és Irma felélénkülve, csillogó szemekkel nézett a barátnőjére.

- Pontosan! – folytatta lelkesen Ildi. – És mi volt múlt hét pénteken itt az iskolában?...

- A műsorvezető-választás!

- Naná, hogy az! Tehát nincs más dolgunk azon kívül, mint hogy megkérjük a választás nyertesét, hogy tartson velünk délután az uszodába, és segítsen nekünk meggyőzni az edződet! – adta elő a zseniális tervét Ildi büszkén. Hátha ezzel meg lehet valósítani ezt az amúgy reménytelen ötletet!...

- Ez nagyon jó! Ildi, te egy zseni vagy!... – suttogta boldogan és hálásan Irma, majd az arca hirtelen átváltott tanácstalanba. – De ki nyerte meg a műsorvezető-választást?...

Ildi ugyancsak döbbent arca elárulta azt, hogy a barátnőjének ugyanúgy gőze sincs az eredményről, mint neki.

- Hát, Ulrik, ezt még gyakorolnod kell – mondta az angoltanárnő szigorúan eközben. Úgy tűnt, Ulrik végre befejezte a szöveg felolvasását. – A biztonság kedvéért következő órán ismét felolvasod nekünk az egész szöveget, fordítással együtt.

- Jaj, ne – sóhajtotta keserűen a fiú, és Cili együttérzően nézett rá. Ulrikkal együtt az egész osztály felnyögött. Újabb unalmas angolóra vár rájuk. De semmi gond: már megszokták…

- Most pedig egy kis szótanulás következik – jelentette be Apollónia néni, a táskájában kotorászva a szókártyái után.

Újabb nyögés. A szótanulás ugyanis a következőképpen zajlott: Apollónia néni mindenkinek osztott egy-egy saját maga által készített szókártyát, amint az angol és a magyar szó egyaránt rajta volt. De hogy milyen szavak voltak ezek, arról jobb nem is beszélni… Legyen elég annyi, hogy a 8.a mindegyik tagja fejből tudta, hogy van a „könyökhajlat” angolul…

Ugyanis ha valaki felolvasta, mi áll a kártyáján, Apollónia néni az osztály minden egyes tagjával elismételtette azt, és ha valaki még mindig nem tudta, később visszatért rá, és újra elismételtette velük ugyanazt. Így támadtak tehát a vad és félelmetes angol szavak, erős fonetikai jelekkel felszerelve, élükön az óriási és rettenthetetlen Apollónia nénivel, hogy a földre döntsék szegény és ártatlan diákokat, és öröméneket zengjenek a tanulók porba tiport tetemei felett…

Egyszóval a szótanulást mindenki nagyon utálta. Ezért is tört ki az osztály tagjaiból egy-egy megkönnyebbült sóhajtás, amikor Apollónia néni bejelentette, hogy:

- Jaj, ne, hová tűnhettek ezek a huncut kártyák? Bizonyára otthon hagyhattam őket!...

Az osztály öröme határtalan volt. Persze a legjobb az lett volna, ha Apollónia néni inkább saját magát hagyja otthon, de a szótanuló kártyák nélkül is az élet már magában szép volt.

- Óh, milyen bolond vagyok! – nevetett fel hirtelen az angoltanárnő, mire a ráncai összeértek. – Most jut eszembe, hogy még reggel kivettem, és a tanáriban lévő asztalomra raktam őket. De ne aggódjatok, azonnal megyek, és hozom a kártyákat. Csak semmi hangoskodás!... – és a nő kisietett az osztályteremből.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, a 8.a dühösen szitkozódni kezdett.

- A fene vinné el az átkozott kártyáival együtt! – dünnyögte kedvetlenül Lőrinc is.

Mert nem más, mint az unalom az, ami órákká teszi a perceket, és napokká az órákat. És az unalom egyben egy őrjítő várakozás is, hogy érjen, érjen már véget ez az egész… De mivel a percek átalakulnak órákká, hát arra még lehet várni.

Irma felhasználta Apollónia néni távozását arra, hogy kiderítse, ki nyerte meg a pénteki műsorvezető-választást. Az osztály felé fordult, és hangosan, érthetően megkérdezte:

- Nem tudja valaki, hogy ki fogja vezetni a karácsonyi műsort a jövő héten?...

Bernát és Dávid egyszerre néztek a lányra, majd egyszerre vágták rá, hogy:

- Én!

Az osztály többi tagja döbbenten bámult rájuk. A két fiú egymásra pillantott, haragosan, mintha a másik épp most rontotta volna el a saját fedősztoriját. Mert most már nincs más hátra: ki fog derülni az igazság. Hogy ők ketten, igen, ketten lettek a műsorvezetők.

Ennyit a titkolózásról…

- Fiúk, tudjuk, hogy mindketten nagyon szerettetek volna nyerni, de csak egyvalaki lehet a műsorvezető – mondta Stella. – Szóval, közöttetek van az a valaki, vagy nem?

- Stella, ezt most kivételen rosszul tudod – sóhajtotta Bernát, beletörődve abba, hogy a dolog ki fog derülni. – Nem egy embert választottak, hanem kettőt. Engem és Dávidot.

- Na ne! – döbbent meg a lány, és az osztály többi tagja azonnal suttogni kezdett arról, hogy a köztudottan rossz viszonyban lévő fiúk hogyan fogják „elintézni” egymást a műsor közben. – De hát hogy lehet ez?...

- Mindketten jók voltunk, és nem tudtak választani közülünk – mondta Dávid. – Ezért inkább nem is döntöttek. Mi ketten fogjuk vezetni a karácsonyi műsort – ismét Bernátra nézett, de már nem mérgesen. Elmosolyodott. Bernát pedig visszamosolygott rá. A békülés következő lépése bekövetkezett.

- Srácok, ez… ez szuper! – csapta össze a kezeit vidáman a kezdeti csodálkozás után Irma. – Minél többen vagyunk, annál jobb!...

- Hol vagyunk többen? – kérdezte Dávid értetlenül.

- Velem meg Ildivel együtt többen… Ugyanis kéne a segítségetek egy nagyon fontos ügyben, és ti vagytok a legtökéletesebb segítők ebben az esetben. Feltéve, ha segítetek nekem. Nagyon fontos lenne – vetett könyörgő pillantásokat Irma Bernátra és Dávidra.

Azok összenéztek, majd megvonták a vállukat. Segítség?... Miért ne? Elvégre úgyis meg kell tanulniuk együttműködni a műsor idejéig. Ehhez pedig jó gyakorlatot nyújt segíteni egy bajba jutott hölgyön.

- Persze. Segítünk – vágta rá Dávid.

- Ez csak természetes – tette hozzá Bernát.

- Jaj, köszönöm! Olyan jófejek vagytok!... – örvendezett a lány boldogan.

- Á, semmiség! – legyintett mosolyogva Dávid. – Inkább mondd el, mit kell tennünk!