Ének, vagyis éni

Harmadik rész

Brigi vidáman sétált hazafelé, és emlékezetében még mindig élénken élt a Rinnél eltöltött remek délután gondolata. Nem is tudta, hogy a közösen elkészített ebéd, a vicces DVD-k, amiket megnéztek vagy a sok nevetés volt a legjobb a barátnőjéék lakásán, de mindenesetre igencsak felejthetetlenné tette ezt a napot. Az idő hamar el is telt, hat órakor el is búcsúzott Rintől, majd megbeszélték, hogy holnap elmennek megnézni egy szuper filmet a moziba.

És most Brigi mosolyogva baktatott a kertes házuk felé, habár a tél miatt már este hatkor is éjszakai sötétség borult a városra, hideg volt, és az utcai lámpák fényénél tisztán látszott a járdákat borító, átlátszó jégtakaró.

Amint Brigi elhaladt a szokott buszmegállója mellett, ahol minden hétköznap reggel Rinnel találkozott, hirtelen éles ugatást hallott meg a háta mögül, és valami megtámadta a nadrágszárát.

Brigi ijedten felkiáltott, megperdült, és lába egy rúgásával a váratlan jövevényt messzire repítette – volna, ha meg nem ismeri az állatot.

Ugyanis a már sokszor látott fehér, sovány kiskutya simult oda szeretetteljesen a farmeréhez, szemeivel aranyosan nézve fel rá, nyelvével Brigi nadrágját nyaldosva. Ha macska lett volna, még dorombolt is volna, de mivel nem volt az, csak aprókat nyüszögött.

- Hú, a frászt hozod rám! – tört ki a szőke lányból a kiáltás, majd a megkönnyebbült sóhaj. A lélegzete fehér páraként foszlott szét a hideg levegőben. – Egek, csak te vagy az… Szegény kutyus, hát még emlékszel rám? Én is rád – mosolygott a kutyára, leguggolt, és alaposa megsimogatta a kis állatot. Most vette csak észre, hogy a kis kutya nőstény. – De aranyos vagy!... És itt kóborolsz egyedül a sötét utcán… Nem tudom, hogy kerültél ki ide, de az biztos, hogy bolond volt, aki kidobott.

Brigit nem zavarta, hogy egy kutyához beszél, hiszen a sötét, hideg utca teljese néptelen volt rajtuk kívül, még a buszmegállóban sem várakozott senki, autó pedig alig járt most erre. A lány figyelmét inkább az kötötte le, hogy mennyire lefogyott a fehér kiskutya, mióta utoljára, egy hétnél is több ideje látta.

- Szegénykém, biztos nagyon éhes vagy – simogatta meg az állat fejét, mire az nagy, bánatos szemekkel nézett rá. – Jujj, de aranyos… Figyelj, nagyon szívesen adnék neked valamit enni, de nincs nálam semmi kaja – rázta a fejét csalódottan Brigi, majd eszébe jutott valami. – Esetleg… esetleg hogyha utánam jönnél hazáig, akkor tudnék neked kihozni kaját… Nagyon sok kaját!... És vizet is. Na, benne vagy? Csak követned kell engem, mint múltkor az iskoláig. Amikor pogácsamorzsát adtam neked. Biztos ezért jöttél ide megint, igaz? A kajáért. Ha velem jössz, kaphatsz belőle.

Hirtelen eszébe jutottak a szülei, és felrémlettek benne aggasztó mondataik: „Kóbor kutyát semmiképpen ne hozz haza!” – mondta szigorúan az apja. „Brigi, amíg nem leszel ötös biológiából, addig nem engedjük, hogy kutyát kapj” – jelentette ki az anyja. „Ha megvan a biológia ötös, lesz kutyád is” – értett egyet az apja.

Viszont a biosz ötös még olyan távolinak tűnt… Főleg, hogy a legutóbbi, bőrből írott dolgozata is alig érte el a hármast.

Brigi hirtelen határozottan felállt, és elszántan először a lába előtt kuporgó kutyára, majd a hazafelé vezető út irányába nézett. Kit érdekel most a biológiajegye? Kit érdekel, hogy hányast ad majd Illés bácsi neki? Mit számít most a szülei véleménye?!... Itt egy állat életéről van szó, egek!... Boglárka az osztályából biztos megértené ezt, de ha a szülei nem, hát az se számít már. Hazaviszi a kutyát, és kész!...

- Kutyi! – nézett magabiztosan az állatra, mire az kíváncsian nézett fel rá. – Ne érdekeljen, mit mondanak a szüleim, te velem vagy, és én adok neked mindent, oké? Csak kövess engem, és minden rendben lesz. Legalábbis remélem – ezzel Brigi sarkon fordult, és elindult a járdán.

A kutya azonnal felugrott, és mellé szegődött. Szaporán szedve aprócska lábait sietett a lány cipői mellett, és közben felnézett a tinédzser arcába. A lány lemosolygott rá, mire a kutya vidáman felcsaholt. Ezentúl társak voltak. Olyan társak, akik mindenben összetartoznak, és nem hagyják cserben egymást.

És Brigi meg a kis kutya ezek után tényleg sosem hagyták el egymást.

Brigi családjának a portája vörös, magas fakerítéssel volt körülvéve. A lány egy bonyolult mozdulatsorral kiakasztotta a kapu összes zárát, benyúlva egy kis résbe mellette, és kitárta azt. A kis fehér kutya azonnal berohant az udvarra, és körbe-körbe szaladgálva mindent alaposan megszaglászott, a kerti csaptól kezdve a fákon át a csupasz bokrok aljáig. Brigi nevetve és boldogan nézte, milyen jól érzi magát a kutya náluk, majd bezárta a kaput, felszaladt a bejárathoz vezető lépcsőn, és előszedte a kulcsait.

- Mindjárt hozok neked valami kaját – mondta a lelkesen szaladgáló kutyának, miközben kinyitotta az ajtót. – Addig úgy látom, elleszel, tapsifüles!... – kuncogott magában, és belépett az előszobába.

Abba bele sem mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha a valószínűleg békésen vacsorázó szülei szeme láttára áttüremkedik az ebédlőn a hideg elleni meleg öltözékében, és egy csomó kajával és vízzel tér vissza az udvarra… Valószínűleg azt fogják gondolni, meghibbant, és valamilyen mániákus eszme hatására a kertben akarja tölteni az éjszakát. Decemberben, jéghidegben.

Brigi, hogy megelőzzön mindenféle ilyesfajta találgatást – például, hogy egy hajléktalannak ad otthont a családja kertjében -, egyenesen besétált az ebédlőbe, készen arra, hogy mindent bevalljon a szüleinek a fehér kutyáról, aki idáig követte őt.

- Szia, kicsim! – nézett felé vidáman az asztalnál vacsorázó anyukája, akivel szemben az apukája foglalt helyet. – Milyen volt Rinnél?... Brigi, a csizmád! Hogy jöhettél be így?! – jajdult fel az anyja rosszallóan.

- Anya, apa – kezdte idegesen a szőke lány. – Ki kell jönnötök velem az udvarra. Mutatnom kell nektek valamit… vagy valakit.

Az anyukája és az apukája ideges pillantást váltottak, majd Brigi legnagyobb megdöbbenésére egy szó nélkül felálltak, otthagyták a vacsorájukat, az előszobába siettek, és izgatottan öltözködni kezdtek.

- Hány éves?... – kérdezte közben feszülten az apukája.

- Nem tudom… Nem túl idős – mondta bizonytalanul Brigi. Honnan tudhatnak a szülei a kis kutyáról?...

- Jól néz ki? – kacsintott rá az anyja, és izgatottan igazgatta meg a haját az előszoba tükrében.

- Igen. Nagyon aranyos – mosolygott a lány.

- Hát ezt is megértük!... – kiáltotta az apja az anyjára nevetve. – Hát ezt is megértük!...

Brigi semmit sem értett. A szülei eddig egyáltalán nem akarták, hogy kutyája legyen, most meg… Mi ez a nagy változás?...

- De hát ti mindig is tiltottátok, hogy... – kezdte, de az anyukája a vállára tette a kezeit, és mosolyogva nézett a szemébe.

- Ugyan már, Brigi. Ez az élet rendje. És már tizennégy éves vagy!... Nem is Rinnél voltál ma, hanem vele, nem igaz?

- Hát…

- Ugye nincs tetkója? – vágott a szavába szigorúan az apja.

- Már hogy lenne!... – háborodott fel Brigi.

- Helyes. Na, és túl szégyenlős a fiatalember ahhoz, hogy bejöjjön? – nevetgélt idegesen, felöltözve a férfi.

- Nem hiszem, hogy szégyenlős lenne. Viszont nem biztos, hogy szobatiszta. És különben is, nem fiú, hanem lány.

A szülei mélységes megdöbbenéssel néztek rá, szemükben ijedtség ült. Amikor végre szóhoz tudtak jutni, a következő szavakat tátogták:

- Lány?...

- Nem szobatiszta?...

Majd valósággal kirontottak a bejárati ajtón, hogy minél hamarabb megpillantsák az ismeretlen jövevényt. Brigi hirtelen a homlokára csapott, és felnevetett. Majd gyorsan a szülei után rohant.

- Anya, csak nem hittétek azt, hogy akit magammal hoztam, az nem más, mint a PASIM?! Hiszen ő nem is ember! Ő egy…

- Egy kutya! – fejezte be sötéten a mondatát az apja, az anyjával meredten bámulva előre. – Ő egy kutya.

Ugyanis az apró állat az előszobából kiszűrődő fényben ült a száraz füvön, és aranyos szemekkel nézett Brigi szüleire.

A kezdeti döbbenetet most Brigi apukájának a haragja váltotta fel.

- Hogy mertél hazahozni egy kutyát?! – fordult dühösen a lányához. – Hát meg nem mondtuk neked anyáddal, hogy amíg nem leszel ötös biológiával, nem kaphatsz kutyát? Ennyit ér neked a szülői szó, lányom? Mondd csak, hányas lett az a dolgozatod, amit a bőrből írtatok, úgy egy hete?!...

- Hát, ööö… hármas, de… - hebegte Brigi, de az apja szemei szikrákat szórtak:

- Tessék! Tessék, itt az eredménye annak, hogy nem vagyunk elég szigorúak veled! Pedig annak kéne lennünk, nem, anya?!

Nem, nem bolondultam meg, Brigi apukája nem a saját édesanyját vette el feleségül, és nem vele „alkotta” meg Brigit. Az „anya” és az „apa” becézés mindennapos volt ebben a családban.

Brigi anyukája azonban nem válaszolt, hanem a fehér kutyát nézte.

- Jujj, de aranyos… - mosolygott rajongva, majd észbe kapott, és kemény hangon szólt a férjéhez: - Dehogynem, igazad van! Úgy tűnik, ide nagyobb szigorúság kell!

- Anya, kérlek! – fordult hozzá könyörgő szemekkel Brigi. – Engedjétek, hogy megmagyarázzam a dolgot! Ha elmondom az egészet, meg fogjátok érteni, hogy nem volt más választásom!...

- Hát azt kétlem – morogta az apja.

- Öt percet kapsz – nézett rá szigorúan az anyukája. – Különben mindannyian megfagyunk ebben a hidegben.

Brigi bőven kihasználta ezt az öt percet, sőt igazából öt percet és két másodpercet beszélt, de ezt inkább ne áruljuk el a szüleinek. Minden részletesen elmesélt, ami a kis kutyával volt kapcsolatos: az első találkozásuktól kezdve a suliba követésen át a mai este eseményeiig.

- Értsétek meg, hogy nem volt mást választásom! Hagytam volna ott a sötét utcán, ahol bárki belerúghat, és ráadásul teljesen éhesen kóborolhat? Az is lehet, hogy éhen halt volna! Muszáj volt megmentenem! – fejezte be Brigi keserű hangon a Nagy Beszédet.

- És helyette inkább idehoztad egy sötét udvarba, ahol két vérszomjas szülő bármikor felfalhatja?... Normális vagy, Brigikém? – kacsintott az anyukája.

A szőke lány hálásan rámosolygott. Az anyukája mindig kedvesebb és viccesebb volt, mint az apja, aki most is idegesen szólt az anyjára:

- Ez nem tréfadolog! – majd az ártatlan szemű kutyára pillantott: - Mégis mihez kezdjünk most egy kóbor kutyával?...

- Tartsuk meg! – ugrott oda Brigi az állathoz, és simogatni kezdte. – Hiszen nézd, milyen aranyos! És milyen kedves!…

- Aranyos? – nevetett fel az apja gúnyosan, majd idegesen nézett ismét a kutyára. – Na jó, tényleg aranyos, de ez semmit sem javít a helyzeten! Ez egy kóbor kutya, és igenis veszélyes! Ki tudja, lehet, hogy veszett, és…

- De hát nem is habzik a szája – szólt közbe Brigi.

- Apa, tudod, mi legyen? – ölelte át az anyukája kedvesen a férjét. – Mi lenne, ha megtartanánk a kutyát? Gondolj bele, lennének előnyei is. Például vigyázna a házra, amikor nem vagyunk itthon. Na jó, elég kicsi, de legalább a szomszédjaink meghallanák, ha ugat.

- Eszemben sincs megtartani! – rázta a fejét Brigi apja makacsul. – Brigi még nem ötös biológiából. És még mindig fennáll a veszettség veszélye is.

- Apa… - állt fel a lány kérlelő tekintettel. – Ha megtarthatom a kutyát, megígérem, hogy félévig kijavítom a bioszjegyemet ötösre. És ez most halálosan komoly.

- Na persze – horkantotta az apja.

Ő lepődött meg a legjobban, amikor a lány félévi bizonyítványában valóban egy ötös állt a „Biológia” tantárgy mellett…

- Hétfőn pedig elviszem Rinnel a kutyát az állatorvoshoz – folytatta Brigi. – És mindent én fizetek. Jaj, apa, kérlek, mondj igent! Ez a dolog az, amit a legjobban szeretnék! Ha örömet akarsz szerezni, kérlek, engedd meg ezt! Kérlek, kérlek, könyörgök!...

- Nem is tudom – morogta a férfi.

A lánya és a felesége könyörögve néztek rá. Végül a hosszú csend után Brigi apja dörmögni kezdett valamit, amit egyikük sem értett. Lassacskán azonban egyre jobban kezdték kihallani a férfi szavait:

- …pár faléc a hátsó udvaron, csinálok neki egy remek kis kutyaházat… aztán veszek neki egy szép nyakörvet is, és…

- Apa! – kiáltotta Brigi boldogan. – Ez azt jelenti, hogy a kutya maradhat?...

- Tőlem – felelte az apja egykedvűen, beletörődve a sorsába. Abba, hogy neme egyedüli képviselője lévén, bizony mindig az lesz a családjában, amit a nők akarnak.

Szegény. Kezdem megsajnálni…

- Juhééé! – sikította sugárzó mosollyal Brigi, és apja nyakába ugrott. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, te vagy a legszuperebb apa a Földön! Köszönöm!... És neked, is anya! – ölelte át ezután az édesanyját. – Olyan jófejek vagytok! Ígérem, meglesz a biosz ötös!... De most rohannom kell be, hozok ki kaját a kutyámnak! – ezzel egyenesen beszaladt a ház ajtaján.

A szülei mosolyogva néztek utána.

Később, mikor a kutya boldogan falatozta be a kiflidarabokat és a sok egyéb finomságot, Brigi boldogan guggolt vele szemben, és azon gondolkozott, hogy milyen nevet adjon az állatnak. Elvégre mégsem hívhatja folyton kutyának!...

- Lehetnél Morzsa – találta ki. – Hiszen először egy halom pogácsamorzsát kaptál tőlem. De a Morzsa annyira általános név… Száz kutyából ötvennek Morzsa vagy Morzsi a neve, negyvennek Bodri, a maradék tíznek pedig Buksi. Te különleges nevet érdemelsz! – simogatta meg a kutya fejét elégedetten. – Mi lenne, ha nem Morzsa lennél, hanem Morzse?... Morzse! Ez az! Ez lesz a neved!... – nevetett a lány.

A kis Morzse pedig hálával a szívében, vidáman habzsolta az ételt, Briginek ezen a nagyon jó és felejthetetlen napján.

-----

- Halló? – szólt bele a család vezetékes telefonjába izgatottan Kornél, miután felugrott az asztaltól a szüleivel elköltött vacsora közepén, és odaszáguldott a csengő telefonhoz.

- Jó estét kívánok, Fekete László vagyok, és egy hihetetlen ajánlatot szeretnék most tenni Önnek! Jusson laptophoz mindössze…

- Uram – szakította félbe idegesen Kornél, de az ügynök csak hadarta a szokásos, betanult mondókáját:

- …ha most rendel tőlünk, ajándékba adunk egy exkluzív céges egéralátétet, amelyen a készülékhez külön rendelt egere oly simán siklik majd, mint a tavon a haty…

- A tavon a hattyúk, igen, tudom, és szívesen hallgatnám tovább, mert tényleg szeretnék egy laptopot, de…

- Igazán? Ez esetben üdvözlöm leendő megrendelőink körében! Kérem, válasszon…

- Elnézést, de fontos hívást várok! Hívjon máskor! – mondta indulatosan Kornél, és lecsapta a kagylót.

A szülei döbbenten néztek rá az asztal mellől.

- Mi az a fontos hívás, amire vársz, ha szabad tudnom? – kérdezte az apja kíváncsian.

- Bernát apja hívni fog, ha talált állást neked, ha nem – magyarázta Kornél.

- Na – mosolygott az apja. – Azok után, hogy anyádnak ilyen jó állást találtatok az osztálytársaddal, kíváncsi vagyok, nekem szereztek-e. És ha igen, hát hol.

„Egy étteremben, pincérként” – gondolta a fiú zavartan, de a választól megmentette az újból megszólaló telefon.

- Ez már ő lesz! – kiáltotta izgatottan, és felkapta a kagylót. – Igen?...

Valóban Bernát apukája, a főszakács volt az. Higgadt hangon kérte Kornéltól, hogy adja át az apját, mert beszélni szeretne vele. Kornél azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy nyugodtan tudjon beszélni.

- Adom, adom… De mégis, van állás?

- Kornél, az apukáddal mindent megbeszélünk.

A fiú kifújta a levegőt.

- Rendben – eltartotta a fülétől a kagylót, és az apjára nézett: - Apa, Bernát apja az. Veled akar beszélni.

- Máris megyek – pattant fel a férfi, és átvette a kagylót Kornéltól: - Tessék.

Kornél izgalmában berohant a nappaliba, és fel-alá kezdett el járkálni. Nem tudta, hogy lesz-e állás vagy sem, és azt se, hogyha lesz, el fogja-e fogadni az eddig irodai munkát végző apja. Elvégre egy pincéri állás teljesen különbözik attól, amit eddig csinált. Mindegy, a lényeg, hogy ne kelljen elköltözni! Ez a legfontosabb, és ez az, amit hetek óta annyira kíván, mint még semmit egész eddigi életében.

- Kornél? – lépett be az anyukája a nappaliba. – Miért vagy ennyire izgatott?

- Apa még beszél? – kérdezte gyorsan a fiú.

- Igen, de még nem válaszoltál a kérdésemre – majd az anyja kutakodón nézett a fiúra. – Kornél, mondd csak, hol van ez az állás tulajdonképpen?

Ajjaj. Megsejtett valamit!...

- Hát… ööö… ez az állás… - hebegte Kornél, és érezte, hogy most nincs menekvés. Hiszen úgyis kiderül, amint az apja leteszi a telefont, és átjön ide hozzájuk, hogy elmesélje, mit mondott Bernát apja. – Szóval ez egy pincéri állás a Good Place étteremben – hadarta egy szuszra.

Az anyukája meglepődött.

- A Good Place-ben? – kérdezte döbbenten.

- Igen. Talán ismered? – Kornél zavarba jött.

- Hogyne ismerném! Ez egy nagyon elit étterem, csak nagyon gazdagoknak! – nevetett az anyja, de Kornél csak sóhajtott egyet:

- Figyelj, anya, tudom, hogy ez az állás nem illik apához. De ez volt az utolsó lehetőség, amit az osztálytársaim ajánlani tudtak. Nyilván nincs is üres állás az étteremben, és ha lenne, apa akkor sem menne bele, tudom én…

- De kisfiam – szakította félbe Kornél-anya, rejtélyesen mosolyogva. – Te még nem is tudod, hogy…

Hirtelen Kornél apukája rontott be a nappaliba, de nem dühösen, hanem boldogan. Nagyon boldogan.

- Lesz állásom nekem is! – kiáltotta büszkén, és gyorsan magához ölelte először a feleségét, majd az egyetlen fiát. – Mégpedig a gyönyörű Good Place étteremben!... És mindezt a fiam jó baráti kapcsolatainak köszönhetem! Istenem, újra fiatalnak érzem magam!...

Kornél úgy bámult tá, mintha az apja éppen az előbb talált volna egy szibériai tigrist a konyhában, és most azt újságolná boldogan, hogy a tigris mindannyiukat fel fogja falni, de ez nagy örömhír, hiszen így az állatnak nem kell tovább éheznie!...

- Mi… de hát… te miért örülsz ennek… - hebegte, de az apja csak vidáman mesélt tovább:

- Ha elvégzek egy tanfolyamot, megkaphatom annak a pincérnek az állását, aki karácsony után megy át valami Fortune Hotel patinás éttermébe! Pincérkedhetek ebben a híres étteremben, el sem hiszem!... Kornél, annyira büszke vagyok rád!...

A fia még mindig döbbenten bámult rá. Hogy örülhet az apja egy ilyen állásnak ennyi év asztali munka után?... Na jó, három lehetőség van:

a) Ezt az egészet csak álmodja.

b) Az apja beszedett valami bogyót, amitől bekattant.

c) Vagy az ő kajájába rejtettek egy olyan szert, ami heves képzelgést okoz.

De mégis, ez az egész olyan VALÓSÁGOS volt!...

- Kornél, milyen arcot vágsz! – nevetett az anyja rajta. – De nem is csodálkozom. Hiszen te még nem is tudod, hogy…

- Mit nem tudok? – kérdezte a fiú kábán.

- Azt, hogy apád a középiskolai évei alatt nagyon sokat pincérkedett egy étteremben. Nagyon szerette a munkáját, sokat beszélgetett a vendégekkel, és az egész étterem tökéletesen meg volt vele elégedve. Mindenki nagyon szerette őt, amit nem is csodálok – mosolygott rá Kornél-anya a férjére.

- Igen – mondta a férfi boldogan. – Azok voltak ám a szép idők!...

Vajon most egy lányra gondol, akivel abban az étteremben ismerkedett meg?...

- Tudod, fiam, nagyon jó érzés letenni a vendégek elé a gondosan elkészített, szépen elrendezett vacsorájukat. Akkoriban még azt hittem, örökké ott fogok maradni az étteremben, és még sokáig, nagyon sokáig pincérkedni fogok… Hiszen elképzelni sem tudtam, hogy múlhatna el egy ilyen szenvedély valaha is. Aztán… - sóhajtotta szomorúan. – Miután feleségül vettem anyádat, rájöttem, hogy a családalapításhoz és a házvételhez valami komolyabb és jobban fizetőbb állás kell. Nehéz volt elhagynom az éttermet, a megszokott csapatot, a jó hangulatban eltöltött estéket, de megtettem, és elmentem anyád munkahelyére. Viszont most… vissza a gyökerekhez! Egy ilyen elképesztően elegáns étteremben, mint a Good Place… És a fizetés!... Szinte annyi, mint amit eddig kaptam! Már alig várom, hogy elkezdhessek dolgozni! Kornél – nézett hálásan az egyetlen fiára. – Köszönöm. Nagyon köszönöm.

- Bernátnak köszönd – hebegte a srác, és még mindig nem tudta elhinni ezt az egészet. Ilyen a világon nincs!... Vagy mégis? Úgy tűnik, igen.

Az apja pincér volt. Ez a való igazság.

- De apa! – nézett rá. – Miért nem mondtad el ezt eddig nekem?

- Mert még sosem került szóba. Hiszen még sosem volt egy olyan igazi apja-fia beszélgetés közöttünk. Amíg kicsi voltál, felesleges lett volna beszélnem veled erről, mostanában meg folyton a barátaiddal lógsz. De ugye nem haragszol?

Haragudni? Ugyan már… Ez volt a legkellemesebb meglepetés az életében, az biztos.

- Nem. De ugye akkor nem kell elköltöznünk? – kérdezte aggódva Kornél.

- Elköltözni? – nevettek a szülei. – Dehogy költözünk! Itt van a mi helyünk. És a tiéd is. Ez a város az otthonunk. Budapest. És sehová sem megyünk innen, rendben?

Kornél bólintott. Ha érzékeny lett volna, talán még el is sírja magát örömében, de ehelyett csak boldogan nyelt egyet, és a szája olyan széles vigyorra húzódott, mint még soha.

NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI – NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI – NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI! NEM – NEM – NEM – NEM – NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI!...