Patrisha Farell tudja, hogy élete ezen a reggelen teljes fordulatot vesz. Elköltöznek, messze a megszokott kis nyugodt, békés házból. Itt hagyják a nagymamáját. Nem félti őt, de fogalma sincs, hogy fogja kibírni nélküle. Amióta csak az eszét tudja, mindig itt élt, s a nagymamája mindig a szomszéd szobában volt. Ő fürdette, ő mesélt neki, amikor kicsi volt, később pedig még a fiú ügyeit is neki mondta el. És mint minden reggel, most is már a finom reggelivel várja.

         Ahogy leül a megszokott székre, egy nagyot sóhajt, majd csak utána néz a nagyi szemébe. Látja, hogy ugyan mosolyog, miközben arról beszél neki, hogy mennyi új és nagy kaland vár rá, hogy lesz egy csomó új barátja, de a szeme neki is szomorú. Így inkább megpróbál pár falatot lenyomni a torkán, s csendben hallgatja, mennyi jó dolog fog történni vele. Persze közben gondolatai egész máshol járnak. A barátnőjén, aki szintén nem lesz vele, hogy együtt mindenféle butaságot műveljenek, s jókat nevessenek. És a legfontosabb, nem mehet vele a barátja sem. A fiú, akivel három éve elválaszthatatlanok. Ő az életének egyik értelme. Már biztos volt benne az első perctől, hogy az ő felesége lesz, s mikor neki adta magát testestül-lelkestül, úgy érezte, már semmi nem választhatja el őket. Tévedett. Több ezer kilométer fogja elválasztani őket. S hiába lesz fél év múlva nagykorú, s hiába mondja meg a szüleinek, hogy ő akkor rögtön visszatér ide, hisz ez az otthona, a fiú nem fog rá várni, s nem is kérheti.

         Gondolatmenetéből szülei hangja zökkenti ki. Feláll, megfogja a táskáját, s hosszan megöleli a nagymamáját, s kimegy a házból, az otthonából.

         Ez az első reggele az új iskolában. Édesanyja tudja, milyen nehéz neki, s meg is tesz mindent, hogy jobban érezze magát, de neki nem megy.

- Trisha, édesem! Ne vágj már ilyen fancsali képet!- Segít neki összepakolni a holmiját.

- Anya, gyűlölöm ezt a helyet!

- Még nem is ismered. Egy szuper, elit suliba mész, s ha lesznek új barátaid, el is felejted Portlandet.

- Soha nem felejtem el! Amint lehet, visszamegyek. És nem hinném, hogy ebben az elit suliban lenne bárki is, akit megkedvelnék. Tudod jól, hogy soha nem érdekelt az ilyesmi.

- Ez nem Portland. Ez itt Washington, drágám. És az apád...

- Tudom, tudom. De nem értem, most miért kellett vele jönnünk?! Ő már évek óta dolgozik a Fehérház...

- Azért kellett vele jönnünk, mert ő a férjem, a te apád. És eddig nem hasonlított az életünk semmiféle családiasságra. De ennek vége. És nem akarom látni, hogy szenvedsz, mert más fiatal lánya a te helyedben ujjongana, hogy ilyen élete lehet. â013 Adja lánya kezébe a mappáját.

- Akkor keressetek egy ilyet, engem meg küldjetek vissza Portlandbe! â013 Bevágja maga mögött az ajtót.

         Ahogy Patrisha kiszáll a fekete kocsiból, térdei megremegnek. Egy mély levegőt vesz, s a sofőrhöz fordul. Megkéri, hogy négy körül jöjjön érte. A férfi bólint, majd elhajt, ő pedig magányosan ácsorog az épület előtt. Most még jobban utálja az egész helyet. Iskolaváltás év vége előtt pár hónappal. Remek, ennél jobb nem is történhetne. Erre természetesen rácáfol a sors. Becsengetnek.

         Mire megtalálja a termet, ahova mennie kellene, persze már javában folyik az óra. A tanárnő fiatal, s így szerencséjére egy bűbáj. De körbenézve a többieken, rosszullét kerülgeti. Mi a fenét keres ő itt? Csupa beképzelt, gazdag, előkelő családból származó cégörökös. Ráadásul mind őt bámulják, ami nem is csoda, hisz magán kívül még egy afro-amerikait sem látott az iskolában. De hogy az osztályában nincs egy sem, az biztos.

         Egyértelmű, hogy nem ide való. Ezek mind valami egyenruhaszerűséget hordanak. Illetve a fiúknak a dzsekije, a lányoknak meg a szoknyája ugyanolyan, rajta az iskola címere. Ő meg, a laza sokzsebes nadrágjában, egy elnyűtt pólóban, felette egy lehajtós nyakú kék pulcsiban, félvállon a hátizsákjával, kezében egy mappával, nem is csoda, hogy úgy néznek rá. Mintha marslakó lenne. Még jó, hogy a sminkelés neki csak a szemfestékből áll- gyönyörű tiszta bőre van, s a természet hosszú, fekete, sűrű szempillával és vastag ajakkal elkényeztette, - különben azt is tutira máshogy csinálná, mint itt szokás.

         Legszívesebben ezt felmérve, kirohanna teremből, de a tanáruk... mintha hozzá beszélne. Odanéz, s nem hisz a fülének. Azt kéri, hogy mutatkozzon be, s mondjon pár szót magáról. Na, pont mint a dedóban. Mégis mit mondjon? Hát jó. Jobb ezen túlesni. Elmondja, hogy Patrisha Farrellnek hívják, Porlandből jött, mert az apja itt dolgozik.

         Nagy megkönnyebbülésére a tanárnő megköszöni, s megkéri, hogy foglaljon helyet, és ha lehet, azért legközelebb ne késsen.

         Most jön az újabb dilemma. Mégis hova üljön? Nem akar senki mellé leülni, hisz nem úgy tűnik, mintha bárki is megkedvelte volna. El is indul, persze olyan hely nincs, amin ne kellene osztoznia valakivel. Az első, amit kinéz, az egyik lány szerint foglalt, csak épp, beteg az illető. A második hely felé menet egy szöszke kiteszi a lábát, ő persze sikeresen megbotlik, s kiejti kezéből a holmijait, mire mindenki nevetésben törne ki, de mivel a tanárnő épp háttal áll, s nem szeretnék, ha észrevennék, csak halkan kuncognak. Persze ez is épp elég megalázó.

         Aztán megtörténik az első jó dolog. Egy barna hajú, copfos, magas, vékony lány letérdel mellé, segít összeszedni a holmijait, s odapakolja a saját asztalára, jelezve, hogy üljön csak mellé. Majd mosolyogva felé fordul. â013 Naomi Knight vagyok. Had adjak egy jó tanácsot, ne foglalkozz velük! Van egy pár rendes arc köztük, de ahhoz idő kell.

- Kösz.

- Szóval te vagy Mr. Farrell lánya.

- Te ismered az apámat?

- Évek óta az apámmal dolgozik. â013 Látja a lányon, hogy a történtek letörték. â013 Hé, ne aggódj! Ha akarod, segítek neked. Körbevezetlek, megtanítok pár dolgot, s megmutatom, hogy légy olyan, mint ezek. Akkor befogadnak.

- Soha nem leszek fehér.

- Nem is kell. Ők nem azért érzik különbnek magukat, hanem mert â01E valakik â01E â013 Rajzol idézőjelet ujjaival a levegőbe.

- Jó tudni. â013 Kinyitja a füzetét, s az óra végéig megpróbál már csak a tanárra figyelni.

         A nap további része egész kellemesen telik. Végre nem piszkálja senki, és elég sokat beszélget Naomival. Rendes lánynak tűnik. Ahogy látja, a többiek nem igazán tekintik maguk közül valónak, viszont nem is heccelődnek vele, rajta.

         A tanítás végén együtt mennek ki a suliból. Patrisha a sofőrt és a kocsit keresi, de nem látja sehol. Viszont rögtön megpillantja a csinos kis szőkét, aki elgáncsolta. A lány két barátnőjével áll egy sportkocsi mellett. Minden bizonnyal az övé a jármű. Teszi az agyát, egyértelmű. Folyton hosszú hajzuhatagát igazgatja, s pózol a többiek előtt. A pasik persze mind megbámulják. A kis Barbie-baba.

         Naomi látja a lányon, hogy legszívesebben odamenne, és jól megmondaná a véleményét, de ő megfogja a kezét. â013 Ne! Neked lenne rosszabb!

- Rajtam röhögött az osztály. Ennél rosszabb?  De nem érdekel. Soha nem foglalkoztam az ilyenekkel.

         Hirtelen a szőke kocsija mellett befékez egy ezüst BMW, majd három srác ugrik ki belőle. A lányok rögtön vigyorogni kezdenek, s alig várják, hogy a fiúk hozzájuk menjenek, de végül nekik kell hozzájuk sétálni. A szőke lány a kocsit vezető srác előtt megáll. S Patrisha tekintete így pont feléjük irányul. Alaposan végigméri a fiút.

         Magas, jó alak, barna haj, barna szem, magas homlok, erős arccsontozat, férfias áll. Szóval tipikus szépfiú. De elnézve őt, az az érzése, hogy ez csak látszat. A cuccai és a viselkedése túl laza hozzá. A márkás edzőcipővel, s a sportos pólóval inkább hasonlítana egy rosszhírű negyed bandás srácára. És nocsak, sokzsebes nadrág. Egyre jobban sejti, hogy itt csak a szőke szeretne valamit a sráctól, de fordítva már nem egyértelmű a dolog.

         A hatos hirtelen témát vált, s a szőke lány elkezdi ecsetelni, hogy telt a napjuk. És hirtelen szóba kerül Patrisha. Naomi látja, hogy az emlegetett egyre ingerültebb, s ha nem lenne színes bőrű, tutira égő piros lenne az arca. Túl későn szólna neki, addigra a lány már feléjük tart, s megáll a cicababa előtt. Persze mindenki őket figyeli.

- Hé, Barbie!

- Elnézést, de hozzám beszélsz? â013 Fordul meg csípőre tett kézzel.

- Ja. Asszem tisztáznunk kellene pár dolgot. Az a kis reggeli dolog nem volt szép húzás, de felejtsük el! Viszont, ha még egyszer meghallom, hogy â01Ekis szutykos négernekâ01D hívsz, megtudod milyen, ha szappanos vízzel mossák ki az ember száját.

- Hogy merészeled? â013 Lép a lány felé, de a srác megfogja a karját. Ám ő folytatja. â013 A közelembe se jöhetsz. Soha nem leszel olyan, mint mi!

- Plasztikázott orrú, szilikonozott mellű, bulímiás ribanc? Kösz, de inkább tényleg nem. â013 A lány pofon vágná, de elkapja a kezét. â013 Meg ne próbáld, mert sokba fog kerülni rendbe hozatni az arcocskád!

         A jelenetet mindenki élvezi. De a szőke lány két barátnője gyorsan a segítségére siet, s a fiúk is közelebb mennek. A szőke lányt barátja hátrébb húzza, mikor Patrisha elengedi a karját. â013 Lányok, légy szíves hagyjátok abba!

- Jó ötlet! â013 Néz a srácra. A hangja nagyon vonzó. Gyorsan észbe kap. â013 És légyszi, mond meg a barátnődnek, hogy ha feltétlen rólam akar valakivel csvegni, van nevem is. Patrisha. De megengedem, hogy rövidítsen Trishára, bár csak a barátaimnak szoktam.

- Nekem is van nevem, te kis szutykos! â013 Menne újra közelebb, de a srác megállítja háttal elé állva, ám ő csak mondja. â013 Monica Campbell. És jobb, ha tudod, hogy soha nem fogsz bekerülni a társaságba.

- Oh, hát ez pech! Majd csak túlélem. â013 Odafordul Naomi felé, aki már jó ideje mellette áll. â013 Holnap találkozunk. â013 Az idő közben megérkező sofőrhöz megy.

         Mindenki őt figyeli, majd Noamihoz fordulnak, de csak a szőke szólal meg. â013 Nem értelek. Te közénk tartozol. Hogy tudsz ilyen senkikkel szóba állni? Az iskola hibája. Már mindenkit felvesz.

- Jobb, ha tudod, Monica, hogy ez a kis senki Patrisha Farrell. Az apja, Mr. Farrell a te apád és az én apám főnöke. â013 A lány mellett álló srácra néz. â013 Brendan, mehetünk?

- De azt hittem, ma együtt leszünk.

- Bocs, Monica! â013 Ad egy puszit a lány arcára. Majd beszáll a húga mellé a kocsiba.