A várt koncert hamarosan elérkezett. Mindenki tűkön ült, az eredmény eddig semmit sejtésétől. Kétszer napolták el a koncertet, mivel a hely, ahol felléptek volna, mindig kicsinek bizonyult. Nem volt annyi hely, ahányan be szerettek volna jutni. Ráadásul, mivel a környező országok is ráharaptak erre a hírre, minden eszközzel el akarták érni a bandát. Az egy ígért koncertből végtére is világkörüli turné lett.

De ne menjünk ennyire a végére. Az első koncertet se adták még le.

A készülődés nagy. A csarnok előtt a tömeg többnapos ott alvás után végre a nagy napra ébred. A nap ennél sokkal nyugodtabban kel fel. Hiába sürgeti a fél világ, hogy gyorsan fáradjon el és hozza el a Hold nevű barátjával az esti koncertet. Sally is izgatottam kelt fel. Úgy érezte magát, mint egy rajongó, akinek azonnal el kell indulnia, különben lekési a találkozást élete értelmével. Rekordot döntve készülésének idejében, lerohant elköszönni nevelőszüleitől.

-         Sziasztok! – nyomott 2-2 puszit a 2 megdöbbent arcára Lizzy.

-         Érezd jól magad kicsim! – kiabált utána Hester, de a lány boldogsága után, hogy hallotta-e amit utána szólt már nem volt annyira biztos benne.

A hatalmas csarnok előtt hemzsegtek az emberek. Vegyes korosztályt képviseltek. Volt köztük, régi-új fan idős, felnőtt és gyermek egyaránt. Egy kicsivel másabb, mintha a 2008-9 és azelőtti éveket élnénk, de a közkedv megmaradt. Sikongatások és a Tokio Hotel banda név egyre csak ismétlése, ritmusosan, hangosan, amíg a torok bírja. Transzparensek a magasban és pár ember egymás nyakában. Ez egyre csak fokozódott, ahogy a nap is egyre jobban telt. Már rengeteg ideje hatalmas plakátok hirdetik az élő legenda újra színpadra lépését. Lizzy mindenképpen az első sorból szerette volna látni apját, ahogy a mikrofonba önti a hangját, s a többieket, ahogy lázadó mivoltukkal ismét 20-nak érezhetik magukat vagy épp fiatalabbnak. A lány a buszmegállóban állt kicsit idegesen. A busz nem érkezett meg. Egy negyed órát így is késik. Úgy döntött inkább gyalog lát az útnak. Hosszúnak tűnt és volt is. Nem kicsit kifáradt a cél előtt. A kíváncsiság hajtotta, mígnem végül elérte a kitűzött helyet. A nagy tömegbe levegőt sem lehetett kapni. Attól tartott, hogy el fog tévedni, vagy agyontapossák még mielőtt bármit is, látna, vagy hallana. Nem sokkal később, mikor már a tömegtől a saját lábát nem látta az ember, Sally meglátta Carlt és Blaiset. Kifúrta magát a tömegből és odamerészkedett hozzájuk. Már csak fél óra volt hátra a koncertig. Előzenekar nem volt. A tömeget már beengedték. Az ifjabb legendanemzedék a hátsó bejáraton ment be. Nem sokan ismerték fel őket vagy egyet, kettőt közülük. A legjobb helyet kapták, azaz a kordonon túl.

Aztán csak pár perc, pár húzós perc és a színpadra felvitt hangszerek hangot adtak. A 4 srác sorban jelent meg a közönség szemében. Legutolsóként Bill. Minden régi és új számot eljátszottak ugyanazzal az energiával, mint annak idején. A vegyes korosztályú sikítozó és éneklő rajongó nép új erőre kapatta a 4 legendát. Minden eddiginél hosszabb koncertet adtak.

Sallynek, mintha csak egy hatalmas álma teljesült volna. Végtelen boldogsággal élte át az eseményt, ahogy azt a többi fan is tette. Soha sem volt olyan zenekar, amiért annyira rajongott volna, hogy a világot körberohanná értük kétszer, viszont a saját apja bandája első hallásra a szívébe zárta magát, ahogyan a düh is lassacskán elszállt belőle. Kezdte túltenni magát a történteken. A koncert utáni partin a résztvevők szintén felhőtlenül érezték magukat.

-         Köszönök mindent Apa. – mosolygott Sally.

-         Te mindent megérsz nekem kicsim. És örülök, hogy szóba hoztad a koncertet. Mi is nagyon élveztük.

-         Csak felszólaltam pármillió ember nevében, mint később kiderült.

-         Örülök neki.

-         És ezek után mi lesz?

-         Mármint… ezt hogy érted?

-         Az apám vagy. Úgy lenne a helyes, ha veled laknék, ahogyan más családban is.

-         Az más család Lizzy. Itt az a helyes, amit te választasz magadnak. Nem lakunk túl messze, így ha átköltözöl hozzánk, aminek semmi akadálya, akkor megtudod látogatni Hesteréket, ha nem jössz, akkor meg ugyanúgy minket.

-         Ez így annyira nem jó. Annyira nem örülök neki, hogy így alakultak a dolgok. Miért történt az annyi évvel ezelőtt, ami történt? – vált kicsit könnyesség a kissé zavart lány szeme.

-         Nem kell sírni. Mi itt vagyunk. Biztos megvan az oka annak, de már nem változtathatunk rajta, viszont a jövőnkön igen. Hidd el, nekem sem volt könnyű. Elvesztettem édesanyádat és mellette téged is halottnak hittelek. A bandának annyi lett, de a hatalmas űrt, ami keletkezett a sok év alatt a szívemben, most van kinek betöltenie. – erőltetett magára egy bíztató mosolyt Bill.

-         Köszönöm. – tört ki a lányból a sírás, majd megölelte apját, hogy az ő felsőjébe itassa szabadútra kelt könnyeit.

A koncert végigsöpört a világon. Nem volt olyan csatorna a tv-ben, nem volt olyan újság a boltokban, nem volt olyan ember, aki ne tudott volna róla és a résztvevők között nem volt olyan, aki egy életre szóló élménnyel ne gazdagodott volna. Az évszázad turnéjának címezték el.

A srácok kimerülten pihentek a nagy dobás után saját otthonukban. Pár pihenőnappal később egy csendes napon Sally átment ismét az apjához.

-         Szia kincsem. – nyitotta ki neki az ajtót Bill.

-         Szia apa. Kérhetnék valamit?

-         Bármit.

-         Kijönnél velem a temetőbe, hogy megmutasd anyu sírját? – a kérésen Bill egy kicsit elszomorodott és csendes lett. Csak nézte a maga előtt lévő lány két szép szemét, majd levegőt vett és úgy bírta válaszra magát.

-         Persze. Mikor?

-         Most?

-         Hát… rendben.

-         Köszi.

A temető elnyomott hangulatot kelt az emberben. Főleg az olyan emberben, akinek igencsak megvan rá az oka. Bill a sok emléktől majd megfulladt. Rég nem járt már itt. A turné előtt 2 hónappal. Ami már elég hosszú idő, mivel a turné sem 2 hónapig tartott. A lány szemébe könny ült, ahogyan apjáéban is, bár az idősebb rejteni próbálta érzékenységét. Sally végigpörgette magában az elmúlt eseményeket. Kitört belőle a sírás. Fáj neki, hogy nem ismerhette édesanyját, de bízott a jobb jövőben.

„Ismerem azt az érzést, hogy boldogság. Tudom milyen, ha jókedve van az embernek. Eddig nem sokszor volt rá lehetőségem, hogy haragudjak valakire vagy szomorú legyek. Ezek az érzések elmaradtak az életemből mindezidáig. Mindenem megvolt, amire szüksége lehet egy korombelinek és egész eddigi életemen keresztül. Boldog voltam. Engem irigyeltek mások a felhőtlen életemért. De ha most látnának, aligha látnák bennem azt az életsugárzást, mint akkor. A padlás rejtett minden tényt, melyet a nevelőszüleim rezzenéstelenül elhallgattak előlem. Más már rég kirohant volna a világból vagy szétszidta volna az előtte ülőket, akik hazudtak neki egész életén át és a tényt felfogni, miszerint a felhőtlen élet csak látszat volt felette viszont a láthatatlanban, amit a nevelőszüleim takartak el előlem, ott igazán borús idő kavargott. Ha aznap nem romlik el a gépem, akkor a mai napig nem találom meg aput. Ha nem halt volna meg a nagyi, akit nem is ismerek jóformán, akkor lehet segíthetett volna nekem. És anya téged soha életemben nem láttalak. Legalábbis, mikor igen, még az eszemet se tudtam. Az emlékeimben csak egy kép alapján élsz, amit láttam rólad nemrég. Hester és Gerald jó szülők. A nagyi jó helyen pakolt le. De a legjobban Te hiányzol Anya. Te, akivel rengeteg időt tölthettem volna. De még így is, hogy sose láttalak, a boldog és őszinte mosolyod most is magam előtt látom. Tudom, hogy te voltál, aki elrontotta a gépem, és aki végigkísért ezen az úton…       …Te, aki mindig itt voltál mellettem. Köszönöm! Szeretlek!”

                                                                                                                                                                                       Sally Lisbeth Weis

                                                               Később: Sally Kaulitz

Záródott be örökre a régi, poros napló, melynek most már a végén lévő üres lap is betelt.

Vége