Mikor hátranézett, egyre erősödő fényt látott majd… egy szoba kezdett kirajzolódni körötte. Hírtelen reggeli álmosság kezdte uralma alá venni. Szemével hunyorítva fürkészte végig a helyet. A saját szobájában volt. Madarak halk csicsergése szűrődött be az ablakon a nap fénye mellett. Sally nem tudta, mire vélje az álmát, de nem is törődött vele. Kimászott az ágyból, életképessé tette magát, majd lement megreggelizni. Lent már ébren a kanapén ülve mind2 szülő várta, hogy nevelt lányuk lejöjjön.

-         Jó reggelt. – szólt a „szüleinek” a lány leérve a lépcsőn.

-         Neked is. – szóltak vissza. – a reggeli az asztalon.

-         Gondolom, akkor ma is mész oda. – jelentette ki kérdésként Hester.

-         Igen és bocsánat, amiért tegnap csak úgy figyelmen kívül hagytalak titeket. – mondta végig lecsüggesztett fejjel.

-         Hát lányom rosszul esett, de semmi baj. Megértünk. Mikor akarsz indulni?

-         Reggeli után, ha úgy megfelel.

-         Nekünk igen, bár már koránt sincs reggel.

-         Miért? Hány óra?

-         Kicsivel múlt dél.

-         Akkor már ebédelni ott fogok.

-         Rendben. Érezd jól magad!

-         Köszi J

Ezután a lány gyorsan megreggelizett, aztán sietett ki a buszmegállóba. Nem kellett sokat várnia a buszok egymást váltva érkeztek meg. Így Lizzy hamar a célként kitűzött házhoz ért. El nem tudta képzelni, hogy ha itt Bill lakik tulajdonképpen egyedül, akkor hogy lehet itt szinte minden nap mindenki, legalábbis, mikor ő megy hozzájuk. Vagy talán rosszul gondolja és talán, mivel Bill nem akar egyedül lakni, testvére vele osztja meg a házad a családja mellett. A többiek meg simán csak vendégek. A lány nem sokat tudott a rég múltról, amit ez a ház zár most magába. Ezért is jött ide, ezt kideríteni, hogy minden kérés választ kapjon. Besétált a kapun, majd csengetett. Egy félhosszú, barna hajú férfi nyitott neki ajtót. A lány egyből felismerte, hogy Georg áll előtte. Sally be lett tessékelve, majd miután könnyed köszönéssel jelezte mindenkinek jelenlétét, kínálgatások kíséretében leült a nappaliba. Daniel a kertből belépve vette észre a vendéget, majd egy macsós mosolyt küldött felé.

-         Látom Tom nyomdokaiba léptél. – jelezte Lizzy, hogy észrevette a fiút.

-         Neked is szia. Nocsak ennyire ismered apám? – ült le a lány mellé.

-         Ki nem? De viccet félretéve nem annyira ismertem, meg külsőre, ha már ennyire hasonlítotok, na meg a megjelenésetek, akkor a viselkedéseden nem is kéne csodálkoznom.

-         Csak gyakorlok.

-         Te? Neked nem kell xD Az utcán már a nézéseddel, úgy falod a lányokat, hogy csoda, ha marad egyáltalán rágatlan.

-         Ezt is megfigyelted?

-         A rokonod vagyok, csak úgy vonzod a figyelmem.

A beszélgetés közbe Bill is lejött az emeletről, a házban tartózkodó nők ropogtatnivalót helyeztek a kis dohányzó asztalra, ami a kanapé előtt volt. A gyerekek/ifjak bejöttek az udvarból. Ezután mind helyet foglaltak a nappaliban.

-         Hogyhogy szinte minden nap mind itt vagytok? – tette fel a mindenkire vonatkozó kérdést a csoportosulás láttán a lány.

-         Csak azért mert én Tommal lakom, a többiek meg azért vannak itt, mert már régről megszoktuk, hogy minden áldott nap látjuk egymást és össze vagyunk zárva. Most sem nagyon tudunk változtatni a szokásainkon. Így egyszerre lehet mindenki együtt a családja… - itt Bill elhalkult, majd hogy ne vegyék rajta észre szomorúságát, folytatta – elhanyagolása nélkül…

-         Bill, én itt vagyok. – mondta nyugtatóan csengő hangján.

-         Igen és örülök, hogy így van, de mégsem teljes a család és rólad is azthittem, hogy meghaltál.

-         De itt vagyok mégis.

-         Tudom J

-         Most, hogy így mindannyian itt vagytok… a neten olvastam pár dolgot… a balesetről, hogy nektek volt bandátok és világhírnevet szereztetek, bele is hallgattam a számaitokba s, ha még azokban az időkben lennénk és én is fiatal ott, akkor tuti fan lennék. – magyarázta a lány. A srácok egy elismerő és köszönöm pillantást vetettek rá. – azonban… - folytatta Sally – a baleset után mindezzel felhagytatok. Tudom, hogy nehéz eset az ilyen veszteség egy ember életében. Én most tapasztalom, de miért fejeztétek be? Annyi elért siker után. Az álmaitokért éltetek, és lám sikerült! Ti vagytok… voltatok az az egyetlen német együttes, aki ekkora hírnévre tört. Nincs olyan ország vagy ember ma már, aki ne emlékezne rátok, vagy ha megkérdeznék kik is voltatok, úgy csacsogna órákat, ha fan volt, ha nem, mint annakidején a Beatlesről.

-         Örülünk, hogy tetszik a zenénk és annak is, hogy ilyen tájékozott vagy. Őszintén örülünk, hogy így vannak a dolgokkal az emberek és, hogy mindenhol szóban forgunk és emlékeznek ránk, habár jó pár éve nem is hallhattak rólunk. – válaszolta Tom. – De az a baleset mindannyiunkat megrázott és így ezek után nehéz kiállni mosolyogva a színpadra és beleéléssel énekelni, játszani a hangszereinken. Úgy már nem a régi. Egyszerűen nem bírtuk. Mellesleg Bill volt az, aki a legnehezebben viselte az egészet. Évekig mosolyogni nem láttuk. Egyszerűen bejelentettük, hogy köszönjük azt a sok támogatást, amit eddig nyújtottak a menedzsment és a fanok. Visszavonultunk.

-         Sokáig nem hagytak békén minket. Fanok százai keresték fel a menedzsmentet és próbáltak a nyomunkba eredni. Utolsó koncertet se adtunk. Már arra sem volt erőnk. – folytatta Tom beszédét Georg. – Még kitudakolták tőlünk a történteket és, hogy miért vonultunk vissza. Utolsó interjú stb. Mára csak szép emlék az egész.

-         És nem gondolkoztatok azon, hogy újra elkezdjétek? – faggatta tovább őket a lány.

-         Nem. Az életünk azon időszaka lezárult. – válaszolt mindenki helyett Gustav.

-         De nem! Elhiszem és átérzem a fájdalmat higgyétek el, de… ez így nem jó. Nem tudjátok, hogy mennyi ember vár erre.

-         És talán jobb is így. A régi fiatalok, ma már korunkbeliek szintúgy, mint akkor. Ők sem álltak meg az öregedésben. Az ízlésük is változhatott. Lehet a DVD-ink ott vannak a pincében egy régi poros doboz legalján, rajta más kacat. – osztotta meg véleményét lányával Bill.

-         De nem így kell, hogy végződjön. – sápadt el Sally.

-         Már nem. Már rég vége… 16 hosszú éve.

Mindezt a beszélgetést a nappaliban ülő többi fiatal is figyelmesen hallgatta. Részletesen nekik sem lett mesélve a történtekről, így különösen örültek Sally kíváncsi fajtájának. Nekik is csak dióhéjban lett előadva az egész, sőt volt, mikor azt mondták nekik, hogy megunták az egészet, holott ez semelyik tagnál sem volt igaz. Mindegyikük szíve húzta volna vissza őket a színpadra, de mégsem hallgatnak rá. Az elmúlt évek túl sok ellensúlya segíti ezt a döntést. Sally említésére ismét visszaemlékeztek a régi szép időkre, mikor több ezer fan próbálta áttörni a kordont és csak annyira vágyott, hogy láthassa őket. Mikor a romlott hangulatukat a rengeteg ember, akik végig tombolták a koncerteket feljavította. Ismét úgy érezték, van értelme az életnek. Bár a sok munka, a pörgős élet, hogy alig van valami szabadidejük… azt nem kívánták viszont. De a sok ökörködés a színfalak mögött. DVD munkálatok stb. A fiúk, immár felnőtt férfiak együtt vágytak vissza a kordon előtti színpadra, ahol régebben fergeteges előadásokat adtak és rengeteg díjat bezsebeltek. De az évek múlnak… az események egymást követik és ezzel együtt a döntések is befolyásolhatók. Semmi sem ugyanolyan, mint régen. Igen! Ez az a hiányérzet, amit négyük e hosszú évek alatt érzett. Mély gondolkodás fogta el őket, de maradtak állításuk mellett.

-         Semmivel sem tudlak rávenni titeket a visszatérésre? – sóhajtott nagyot Lizzy.

-         Nem. – hangzott a lehangoló együttes válasz 4ük részéről.

-         Azért gondoljátok át még egyszer. – állt fel helyéről a lány, majd kisietett az udvarra.

Jake felpattant és utána sietett. Bill, lánya után nézett s már nyílt a szája, hogy utána szóljon, de mégsem tette. Inkább elgondolkozott, mint ahogy azt a többiek is tették. A két fiatalt követte a többi. Azaz Daniel, Blaise, Carl és Molly. A fűben ült a két hamarabb kiért fiatal. Carl labdát ragadott, hogy a hangulat ne essen le és a játékba szépen lassan bevonta a többieket is. Már-már Sally is kezdte elfelejteni a bánatát.

Eközben Bill a pince felé vette az irányt. Az ajtaja nyikorogva tárult ki előtte, utat adva a fénynek, ami kitúrta a helyéről a sötétséget, s így a helyiség első része, a lefele vezető folyosó láthatóvá vált. Az ajtó nyikorgása olyan volt, mintha azt kiáltaná: „Biztos, hogy ismét látni akarod?”. Bill, ahogy lenézett, emlékek törte fel belőle. S mintha azoknak súlya lenne, haladt egyre lejjebb a pincébe. Poros volt és kissé elhanyagolt hely, mint Lizzyék padlása, ahol a láda is volt, benne a naplókkal. Az egykori énekes feloltotta a villanyt és körbenézett. A helyiség telis tele volt hangszerekkel. Rengeteg gitár foglalta a helyet, mikrofon állványok és mikrofonok, dob és pár díj a poros polcokon. A fiú csak elmosolyodott, majd egy mikrofont ragadott a kezébe, felrakta az ahhoz tartozó állványra, majd énekelni kezdett a régi slágerekből részleteket. Mikor végre visszajött a kedve az egészhez, észrevett egy képet a portól fehér, amúgy fekete ládán. Lefújta a port róla, majd mikor már látott a keletkező „füst” ködjében, jól szemügyre vette a megörökített pillanatot. A képen ő volt és a többi bandatag egy fellépés szünetében, a színpad mellett. Halványan elmosolyodott és azt kívánta bárcsak még abban az időben lenne. Úgy visszautazna, visszafordítana mindent. Még a balesetet is megakadályozná. Nem menne el azon a napon és otthon marasztalná a családját. A kép mögül egy másik kép kandikált ki. Bill automatikusan kíváncsiságára hallgatva kihúzta onnan és azt is megnézte. Ő volt rajta Sylviával és Sallyvel. Lizzy akkor még nagyon apró volt. Ahogy ezt a képet nézegette lépések halk moraja zavarta meg időbeli utazásában.

-         Mindannyiunknak hiányzik. – mondta az illető, aki eközben Bill mellé ért. Bill felnézett rá és csak egy bólintással jelezte testvére igazát.

-         Igen, de hogy-hogy ide lent vagy? – tette fel a kérdését.

-         Láttam, hogy nyitva az amúgy nem igen használt pince ajtaja és gondoltam lenézek, hátha itt vagy. Te is elgondolkodtál azon, amit Sally mondott igaz?

-         Igen, teljes mértékben. Sokszor azt sem értem, miért hagytuk abba. Hiányzik a régi élet… nagyon.

-         De mindennek megvan a maga oka és ideje. Nekünk ennyi volt. Ne gondold, hogy minden ok nélkül történt. Talán az is, hogy befejeztük és talán a baleset is, de az nem azt jelenti, hogy ne térhetnénk vissza.

-         Mi van akkor, ha nem jól tettük ezt az egészet?

-         De, jól tettük, akkor ez volt a legésszerűbb és legelfogadhatóbb, amit tettünk.

-         Viszont, ha most visszatérnénk már senki sem lenne ránk kíváncsi.

-         Nem olyan biztos az. Beszéltem Georggal és Gustavval. Ők is szeretnének újra a húrok, Gus esetében meg a dobra csapni. Látom te is kiénekelted magad és velem sincs másképp. Mi lenne, ha beszélnénk Daviddel?

-         1000 éve nem hallottam róla, szerinted most szóba fog állni velünk?

-         Nem az életét tettük tönkre, szal biztos, hogy segíteni fog. Na mit szólsz?

-         Nem is tudom…

-         Ha nem is lehetne több, legalább egy koncertre. Már el is felejtettem, hogy vannak a dalok. – gondolkodott el.

-         Na látod.

-         De gyakorlat teszi a mestert. Na megyek, mert hív a telefon ;)

Mondta ezzel magára hagyva az egykori énekest, aki ezután kicsit megkönnyebbülve, hogy döntöttek mégis félve a következményektől állt lent. Nem tudta valóban jó ötlet-e ez az egész. Ismét végigfuttatta az agytekervényeit és megállapodott egy olyanban, hogy ha sikerül, azt a napot emlékezetessé kell tenni. David beleegyezett a dologba és elkezdte a szervezkedést és felvenni a kapcsolatot a többiekkel. A négy srác pedig kiadta az utasítást a fiataloknak, hogy takarítsák ki a pincét, hogy majd ott próbálhassanak. Mindemellett tudták Gustavék, hogy ott lent nem tudnak próbálni. Idő míg kitakarítják meg ott összeszerelni mindent, ezért egy David által kijelölt stúdióba vonultak. Nem sokan és nem sokszor használták miután a TH megszűnt. De visszatérve a pincére. Gustav kiment a teraszra, hogy szóljon a fiataloknak. Ez már vagy 2 nappal utána volt, minthogy Sally felvetette a témát.

-         Molly! – szólt lányának, aki a többiek mellett egész kicsinek tűnt. De elérte célját és mindenki rá figyelt.

-         Igen? – kérdezte vissza lánya, s a többiek is figyelték mi lesz, bár közbe dobálták a labdát.

-         Szeretnéd meglesni a mindeddig zárt pincét? – próbálta felkelteni az érdeklődését.

-         Pincét? – álltak meg a többiek a játékkal.

-         Igen. Ki kéne takarítani. Elég poros meg koszos, de ha gondoljátok a gondjaitokra bízom.

-         Oké, de minek kell? – húzta fel a szemöldökét Jake.

-         Hogy legyen hol próbálnunk majd, különben hogy lépjünk fel? – vágott álsajnálkozó képet Gustav fiának.

-         És az úgy nem jó, ha a csajok mennek és mi pasik nem?

-         Gondolkozzatok el. Csajok ketten vannak: Molly és Lisbeth. Ti közületek meg ott van, Daniel, te, Carl és Blaise. Na irány segíteni nekik. – mondta ezzel betessékelve a fiatalokat.

A pince ajtó nyikorgása ismételten azt kérdezgette: „Biztos, hogy akarod?” . Daniel mintha csak meghallotta volna a kérdést, válaszolt rá.

-         Nem ezt nem! – látta meg a sötétséget lent s a fényben látszódó lebegő port.

-         Csak nem beijedtél egy kis takarítástól? – veregette meg a hátát Carl.

-         Ugyan már, a takarítás a csajok dolga! – makacskodott tovább.

-         És mostantól Daniel Kaulitz megtanulja, hogy ez a fertőző kór kiterjedt a férfiakra is. – nevetett Sally.

-         Tsz persze…

-         Úgy –úgy. – ezzel le is mentek mind a recsegő lépcsőn.

Leérve Daniel az első fotelba levágta magát. Aztán csak annyit lehetett hallani, hogy körülötte a többiek köhögnek. Daniel nem látott semmit a porfelhőtől, ahogy a többiek sem őt. A nagy köhögés után Dan egy nedves rongyot tudhatott a képében lógni.

-         Inkább segíts. – utasította Blaise. A többiek már szétszóródtak a helyiségben.

-         Jól van… - állt fel kedvtelenül.

Molly korához ragaszkodó segítségével söpörte végig a helyet. Kicsit porosan csinálta, a többiek többször is rászóltak, de nem haragudtak rá. Carl és testvére, Blaise hamar feltalálták magukat. Letakarították a dobot és közösen kezdtek rajta mindenféle számot játszani. A többiek fülüket fogva kívánták, hogy legalább tudnának is valamit. A ritmust mindenesetre megtalálták és az összhangot. A többiek ezt kihasználva ütemesen portalanítottak le modern polcot megcsodálva a rajta levő díjakat. EMA, VMA, Comet és még sorolhatnám a temértelen díjat. Szinte szórakozva takarították ki az egész kócerájt. Danielnek sem kellett persze többször mondani, felvette az apja egykori gitárját és pengetni kezdte. Jake apjával ellentétben, a másik gitár felé nyúlt. A kicsi Molly és Sally dalra fakadtak és a kíséretet tehetségtelennek bélyegezve próbálták elfedni a hibákat. Mindez nem kis hanggal járt, így természetesen felhallatszott. Nem is sejtették, hogy az egykori legendák most hallgatóznak a pince fenti ajtajánál. Akármennyire is szörnyű volt az összhatás hangzása, ők mégis csodálva és rajongóként álltak, mintha csak arra vártak volna, hogy a fiatalok feljöjjenek és egy égető autógrammot, vessenek nekik. Így is lett, ami az előző mondat felét illeti. A csápolást és mellényúlást, hamis hangokat hamar megunták odalent a teremtői és elindultak felfele.

-         Kicsit még csiszolni kell rajta, de jó volt. – mondta Georg elismerően nézve fiaira, majd a többiekre.

-         Ébresztőnek. – egészítette ki Tom.

-         Én se látok itt alvó embert. – igazolta Gustav a dolgot.

-         Carlék hibája. – jelentette ki Lizzy (Sally).

-         Jah nem kellett volna két dobos. – helyeselte Jake.

-         Ne engem okoljatok! Én jól csináltam. – tette fel a kezét állítását védelmezően Carl.

-         Na persze pont te. A kezemre is hányszor rácsaptál. – védte az állását testvére, Blaise.

-         Viszed innen a kezed?! – üdítette a hangulatot Carl.

-         De énekesből is több volt a kelleténél. – ingerelte Daniel a lányokat.

-         Akármennyi énekes lehet, számtalan együttest feltudnék hozni neked példaként. Nem én voltam az, aki alig tudta, hogy kell fogni a gitárt és akkor még a pengetésről ne is beszéljünk… - hallatta hangját Sally.

-         Jake te még nem kaptál kritikát. – tette barátja vállára a kezét Carl.

-         Minek is? Ha nem lehet engem kritizálni, akkor igazatok van, nem is kell.

-         Öntelt szamár. – jelentette ki Molly, aki szinte elveszett a magasabbak között. Eddig se hallatta magát a vitában, most is csak ennyit mondott és kiment a tömegből.

Ezt is megélve már csak 1 hét választotta el a fiatal népet, attól, hogy szüleiket először élőben láthassák. De a tagok párjai is szerették volna viszont látni azt az igazi életet a srácokban, mint a baleset előtt. Sally folyamatosan az újdonsült családja ifjaival lógott. Sokszor Carolt is részesítette az ilyen találkozásokban. Több embert nem hívhatott hozzájuk, mert akármennyire nem az ő nemzedékük a Tokio Hotel, attól ugyanúgy szerethették, ha esetleg szüleik nagy rajongók voltak. Az meg, hogy a fiatal generációt vagy az idősebbet letámadják, mint egykor tették a fanok, nem lett volna jó.