Az őszi napló olvasásában sokáig eljutottak. El is fáradtak, ezért ezután aludtak. Másnap reggel ismét olvastak pár oldalt a naplóból.

-         Ez a napló nem is tartozik hozzám. – jelentette ki Sally.

-         Dehogynem! De meg kéne találni ezt a csajt. Lenne hozzá pár kérdésem. – Carol.

-         Nekem is, de hogy?! Kiállunk az utcára és elkezdünk kiabálni? Vagy végig járjuk a házakat, netán ismerősöket keresünk?

-         Igen! Megkeressük Billt és ő, majd segít nekünk.

-         Billt? Mégegy remek ötlet? Tudod, hol lakik? Akkor mehetünk… netalán ismersz valakit az ismerősei közül? Miért nem mindjárt azt az idős nőt keressük meg?

-         Igazad van, de valahol el kell indulni.

-         Nézzük meg melyik a legutolsó napló, meg azt írta, hogy férjhez megy, gondolom, akkor befejezhette a napló írását, vagy legalábbis ha nem akkor költözhettek valamikor és akkor, hátha benne van a címe vagy valami.

-         Nézzük meg. – mondta majd felmentek a padlásra, ahol a többi könyv volt.

Előhalászták a kulcsot a lábtörlő alól, bementek, majd a ládában kutattak. Nagy megdöbbenésükre már csak 1 napló volt azon kívül, amit épp olvasnak. Persze korábbról van még, de 2014. szeptembere az utolsó bejegyzés még csak nem is az utolsó oldalon, hanem a napló háromnegyedénél.

-         Megunta az írást? – vonta föl a szemöldökét Carol.

-         Miért tőlem kérded? És ha valami történt? Vagy ha csak másik noteszbe kezdte? – Sally.

-         Lehet, de először ki kéne olvasni az előzőt, tudod az „ősz-tél”-t.

-         Jaja.

-         Ezt visszük magunkkal, hogy ne kelljen megint feljönni érte, ha végeztünk.

-         Oké, am én a saját szüleimet is meg akarom találni L - szomorodott el Sally.

-         Megfogod, de ahogy mesélted, akkor abból a nőből kell kiindulni, aki idehozott ezzel a ládával.

-         Igen és, ugyanígy ha a láda tartalmát meg akarjuk fejteni is ehhez a nőhöz, kell fordulnunk, ha még él.

-         Reméljük.

-         Aha. Én meg gyorsan megérdeklődöm anyuméktól, hátha ismerték vagy ilyesmi.

-         Oké, addig én tovább olvasom, majd mesélek.

Ezután már Sally nem válaszolt csak lerohant az épp nappaliban üldögélő nevelőszüleihez.

-         Anya, apa! – fújta ki magát.

-         Mond kicsim. – nézett rá Hester, az anyja.

-         Remélem, tudtok segíteni. Szóval az lenne a kérdésem, hogy ismeritek-e azt a nőt, aki engem nektek adott azzal a ládával?

-         Lányom, mi azt a nőt nem láttuk az óta a nap óta.

-         Oh ne már valamit csak tudtok róla L A nevét, nem mondta meg?

-         Hát valami Natasa. – emlékezett vissza Gerald.

-         Ezzel sokra megyek…

-         Tudjuk. Amúgy meg már nagyon öreg lehet akkor.

-         Én hallottam egy öregasszonyról, aki nem messze lakik innen és nagyon öreg. Ha a szomszédot megkérdezitek, talán tud segíteni. – Hester.

-         Jujj köszi. – mondta majd felrohant barátnőjéhez elújságolni az új infót.

Kapkodva a levegőt ért fel és rontott be a szobába. Carol ijedtében még a naplót is kiejtette a kezéből.

-         Na csak nem ismerik? – kérdezett rá.

-         Hát azt nem mondanám, de már van miből kiindulni. Valami öregasszonyról beszéltek aki nem messze lakik innen.

-         Ez pontos információ volt…

-         Végig se mondtam! Át kell menni a szomszédhoz, mert ő talán ismeri.

-         Talán?

-         Igen, de mi BIZTOS jó útra kerülünk. Valahol el kell kezdeni J

-         És mikor menjünk?

-         Akár most.

-         Oké, de ne legyünk sokáig, ma már nekem nem engedik meg, hogy itt aludjak.

-         Nem leszünk, majd holnap folytatjuk a kérdezősködést, ha ma nem jutunk semmire.

-         Oké, akkor induljunk. – mondta Carol.

Gyorsan összekapták magukat, már amennyire még kellett, majd sietve távoztak. Hester és Gerald, akik e percben a TV előtt ültek, egymás mellett, már csak ajtócsapódást hallottak, egy: „Majd jövünk.” – kíséretében. A két lány hírtelen azt sem tudta, melyik szomszédhoz rohanjon. Tisztában voltak vele, az, hogy megérdeklődik a szomszédot, az öreg nő után, még nem biztos, hogy meg is találják, ha meg megtalálják, akkor az nem biztos, hogy ő tud segíteni, így lehet, ha nem itt, akkor majd ott akadnak el, mégis olyan izgatottsággal indultak el, mintha egy lépés lenne a célig. Kiérve a házból azonban megálltak.

-         És most merre? Melyik szomszédról volt szó? Szemközti, bal oldali, jobb oldali? – nézett körbe Carol.

-         Ha én azt tudnám! Szerintem menjünk először a közvetlenhez. Mondjuk, először menjünk a bal oldalihoz. – mondta Sally.

Mintha parancsot osztottak volna meg velük, megtették a cél felé az első pár lépést a szomszéd felé ezen az úton. Sallynek jutott az a szerencsés helyzet, hogy becsengessen. Izgatottan mégis kis félelemmel nyúlt a csengő után. Becsengetett. Nem kellett sokat várni, egy 30-as éveiben járó férfi nyitotta ki az ajtót.

-         Jó napot. Nem akarunk zavarni, csak egy kérdésünk lenne. – kezdte Sally.

-         Sziasztok. Mond. – nézett kíváncsian a férfi.

-         Keresünk egy idős nőt. Nagyon öreg lehet. Állítólag maga tudja, hogy hol találjuk.

-         Nem, nem ismerek sem, a környéket sem máshol ilyen személyt, sajnálom.

-         Esetleg tud mondani olyan személyt, aki segíthet?

-         Kérdezzétek meg a szemben lévő szomszédot, ő sok mindent tud.

-         Köszönjük. Viszont látásra!

Miután elköszöntek rögtön rohantak a következő remény helyére. Ide is becsöngettek. Egy 50-es éveit járó néni nyitotta ki az ajtót.

-         Mi járatban galambocskák? – mosolygott rájuk.

-         Jó napot én Sally vagyok, ő pedig itt a barátnőm, Carol. – kezdte Sally.

-         Egy kérdésünk lenne. Reméljük, tud segíteni. - folytatta Carol.

-         Rendben édeseim. Mondjátok.

-         Ismer egy nagyon öreg nénit, aki itt lakik a közelben?

-         Igen ismerek egyet.

-         Mi a neve és hol találjuk meg?

-         Kedveskéim, mit szeretnétek attól a vénasszonytól? Szegény utolsó napjait éli.

-         Hát ezt vele szeretnénk megbeszélni. Úgy vélem már találkoztam vele és kérdeznénk tőle valamit.

-         Rendben elmondom, de ne zavarjátok! – mondta, majd elmagyarázta a két lánynak, merre kell menni. Hol forduljanak be és, hogy melyik házba kell bemenni, és hogy hol szokott tartózkodni.

Carol és Sally így is tettek. Hamar el is jutottak a célnak kitűzött helyig. A ház egy lelakott mégis otthonos lakás volt. A kertben már nem nyíltak virágok, de a helye látszik. Kicsit ápolatlan volt a kert. A két lány kicsit félve lépet az ajtó elé. Nem találtak csengőt. Az ajtó közepén volt egy lógó fém. Egy oroszlánfej szájából lógott ki. Carol megfogta és lendített rajta. A házban nem nagyon lehetett élet. Csak úgy vízhangzott a kopogtatás bent. Egy perc elteltével halk lépteket lehetett hallani. A hang közeledett az ajtóhoz, majd az kitárult a két lány előtt. Egy nagyon öregasszony állt előttük.

-         Jó napot, nem szeretnénk zavarni, csak egy kérdésünk lenne. – kezdte Sally.

-         Mondjátok. – támaszkodott meg a ház lakója.

-         Maga Nathalie?

-         Igen én vagyok. És bennetek kit tisztelhetek?

-         Ő a barátnőm Carol én pedig Sally… - mondta, de nem tudta befejezni, mert Nathalie közbeszólt.

-         Sally Lisbeth Weis?

-         Igen, de honnan tudja?

-         Gyertek be és elmesélek mindent. – mondta.

Betessékelte a két lányt mögöttük bezárva az ajtót. Hellyel kínálta a lányokat, majd ő is leült velük szembe.

-         Akkor eltetszik mondani, hogy honnan tudja a nevem? – vonta kérdőre az asszonyt Sally.

-         Elmondom, bár az egyik része a történetnek nem az én reszortom, hogy elmondjam, ezért először mondjátok el ti, mit kerestek itt? – Nathalie.

-         Megtaláltam a naplókat. Másnapra rá a szüleim elmondták, hogy nem a vérszerinti lányuk vagyok, hanem hogy 16 évvel ezelőtt egy öreg nő, akit Nathalienak hívnak, elvitt engem hozzájuk, és mivel nekik nem lehetett saját gyerekük természetesen engem befogadtak és felneveltek sajátjukként. De ez most nem érdekes, megpróbálom túltenni magam ezen, és ki szeretném deríteni, hogy kik az igazi szüleim és találkozni velük! – mesélte el Sally, barátnője pedig hallgatta a beszélgetést.

-         Nos most, hogy így visszaemlékszem, igen én voltam az, aki téged odaadott a Weis családnak. – vallotta be.

-         Akkor jó helyen járunk. Tud akkor nekünk segíteni? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Carol.

-         Hát nem is tudom…

-         Kérem! – szinte könyörgött.

-         A naplókat is maga hozta igaz? A magáé? – ezt már Sally kérdezte.

-         Igen én adtam a naplókat is, de nem az enyémek.

-         Akkor?

-         Elkezdtétek olvasni, gondolom.

-         Igen, így van!

-         Hol tartotok?

-         Miért kérdi? Talán maga is olvasta?

-         Nem olvastam.

-         Akkor?

-         Légy szíves válaszolj.

-         Hát ott, hogy megházasodott az a bizonyos SW. Tényleg maga ismeri azt az SW-t? Mi az igazi neve? Mi közöm nekem ezekhez, a naplókhoz?

-         Mindenre választ kapsz kislányom. Olvassátok tovább, és ha észleltetek valami furcsát, gyertek ismét, és megint beszélgetünk.

-         De miért nem lehet most?

-         Itt van a napló? A nyári?

-         Sok nyári van. Melyik évi?

-         2013.

-         Igen azt már elolvastuk most az őszit, olvassuk.

-         De nincs itt nálatok igaz?

-         Nincs…

-         Na olvassátok tovább, és csak akkor gyertek, vagy gyere vissza, ha már végkép nem értesz semmit, vagy ha furcsaságot találtál. – mondta majd kikísérte a lányokat.

A két lány meglepetten, tettrekészen, furcsállva mégis valamivel boldogabban tértek haza. Sally elkísérte hazáig Carolt, majd ő is hazament. Elújságolta a hírt a szüleinek, hogy sikerült megtalálniuk Nathalie-t és hogy visszavárja majd őket. Felrohant a szobájába és a kezébe kapta a naplót. Újból átlapozta a nyárit, de nem talált benne semmi érdekeset. Tovább olvasta az őszit, azaz jobban mondva a 2013-as évet, lezáró naplót ugyanis a napló nem csak az őszi napokat őrizte.

„Nagyon várom már azt a napot. Várom őt, a mosolyát, a szülinapját, a csínjeit, rosszasságát, minden kínját-bínját. Már látni szeretném.” – ez volt írva a napló végére. Sally ezeket a sorokat nem értette, majd szinte közvetlen ezután ezeket lehetett olvasni:

„Bella ismét terhes, eddig úgy látszik ez a poronty is fiú lesz. Georg most boldog, már nem kell sokat várnia ;)” – ezek a sorok megmagyarázták az előbbieket a lánynak. Erre az évre már csak ilyenek voltak írva. Fel lett sorolva, hogy Gustavnak ekkor már volt egy fia, akit Jake-nek neveztek el. Tom az meg még mindig váltogatta a nőket, amivel néha napján a család agyára ment. Sok próba az év végére, hogy jövő évre új album kerülhessen a boltok polcára. A srácok számára ez megterhelő volt, de boldogan csinálták végig mindannyian. J

Befejezve a naplót a lány felszaladt a nála lévő utolsóért. Azt is elkezdte olvasni. A felénél elaludt. Reggelre a napló az asztalon, ő pedig betakarva feküdt az ágyban. Gondolta az anyja fent járt. Gyorsan felöltözött, majd elment a barátnőjéhez, aki nem volt otthon. Felhívta, de nem vette fel. Nem gondolkozott sokat, hogy miért, kezében az utolsó naplóval megindult azon az úton, amelyen tegnap eljutottak Nathalie-hez. Odaérve bekopogott. Most kevesebbet kellett várni és már bent ültek egymással szembe.

-         Akkor válaszol? – törte meg a csendet Sally.

-         Kérdezz.

-         Elhoztam a naplót. Nem vettem észre benne semmilyen furcsa dolgot.

-         Ki van tépve az egyik lap a naplóból. Még a nyári részből.

-         Az pont nincs itt. De ez a napló miért nincs folytatva?

-         Ismered azt, hogy Tokio Hotel?

-         Persze! Valami régi zenekar. Az énekes családjában tragédia tö… - mondta végig, de nem folytatta. Ekkor jutott eszébe, hogy ezt a naplót Bill felesége vezette, aki 2014-ben életét vesztette lányával együtt egy autóbalesetben. A lány arca elsavanyodott.

-         Rájöttél, igazam van?

-         Igen, de arra még nem, hogy kerülnek hozzám ezek a naplók.

-         Leányom, miért akarsz ennyit megtudni egyszerre?

-         Mert unatkozom. Ezen a nyáron sem megyünk sehova. A nevelőszüleimre mérges vagyok, amiért hazudtak, és várom a választ, hogy kerültem én ide? Miért nem vagyok a szüleimmel, és mi közöm van magához? Miért pont maga és miért ezekkel a naplókkal adott át Geraldéknak?

-         Mindenre megkapod a választ egy nap.

-         Oké, az a nap eljött. Én ma szeretném tudni! Ha nagyon a szívemre venném itt van még kb. 2 hónap, kiheverem talán. Úgy érzem jogom van tudni, ha már ilyen rejtélyesen megtaláltam ezeket. – mondta kicsit kiosztóan.

-         Nyugalom kisasszony! Mi közöd van hozzám? – mondta, mintha azt kérdezné: Ezt akarod tudni?

-         Igen. És ismerte ezt a nőt? – mutatott a naplóra.

-         Igen ismertem, de kérlek, végy le a hangerőből és ülj vissza.

-         Rendben és bocsánat.

-         Semmi baj.

-         Lyányom, te az unokám vagy. – jelentette ki. Sally csak nézett nagyokat. Egy hang nem jött ki a torkán. – Tudom ez most váratlanul ért. Nem akartam még elmondani, de ez van. Teljes nevem, Nathalie Wachsler.

-         Mi? – csúszott ki halkan a lány ajkán. A szeme kezdett üveges lenni. – É-és miért nem te neveltél fel, ha ez igaz? Vagy maga csak át akar verni? – ráncolta össze a homlokát, hunyorított a szemével, minek következtében könnyek préselődtek ki rajta. – Ugye tudja, hogy ez nem vicces?

-         Nem hazudnék. Te jöttél ide és okkal. Én válaszoltam. Nem akartalak megbántani és még elmondani.

-         De miért? – sírt a lány.

-         Gyere ide. – lengette a kezét Nathalie.

-         Nem! Hagytad, hogy felneveljen egy teljesen idegen család! Hagytad, hogy 16 éven keresztül hazudjanak nekem! Hagytad, hogy ne ismerjem meg a szüleimet! Még valami?! – mondta megemelve a hangját, majd mindent hátrahagyva a naplóval a kezében dühösen kirohant a házból, onnan egyenesen haza ment volna, de megállt egy játszótéren, hogy kisírja magát és végigfusson a gondolatain. Igaz, hogy ő akarta, hogy mindezt elmondja neki, de bántotta és nem tudta megérteni. Lassan hazalépdelt. Nevelőszüleihez nem szólt, sem ha kérdezték, sem ha hozzá szóltak. Felment a szobájába és elővette a naplót. Az utolsót.

-         Lehet, eltúloztam a dolgokat. Talán meg kellett volna hallgatnom. Nagyon megbánthattam, de ő is engem! De az még mindig nem világos, hogy ezt a lányt, honnan ismeri. Sylvia… - mondta magában ezeket a gondolatokat. – Sylvia… akkor az SW-ben az S az Sylvia. Nem tudom, miért nem jöttem rá hamarabb, hiszen ez alapvető még olvastam is. Na mind1… de akkor a W? – pörgette a gondolatait tovább.

Ezekkel a gondolatokkal aludt el. Az éjszaka közepén felriadt. Rémálma volt. Nem emlékezett rá. A napló, ami mellett elnyomta az álom, ott feküdt mellette, kinyitva az utolsó oldalon. Homályosan látott még, de látta a szöveget annyira, hogy értve elolvassa. Felkapcsolta a kis lámpát, majd a kezébe vette a naplót és olvasni kezdte.

„… Nagyon szeretem ezt a napot. Szerda. Nem tudom miért. Talán mert a hét ezen napján születtem. Késő van már, de olyan sötét, ahhoz, hogy ennek a naplónak a többi részét elhozzam anyukámtól. Bill ma nincs itthon, csak én és a lányom Sally J Aranyos kis gyerek. Egy rossz szavam nincs rá. A szokásos hangja megvan, mint másoknál, de attól csak még színesebbé teszi a napokat. Mindig van mit hallani xD A naplókért anyummal azaz  Nathalie-val, magammal és Sallyvel megyünk. Így együtt egy kocsiban még nem ültünk. Ha a lányom értené a beszélgetésünket szerintem jókat nevethetne rajtunk, de így csak mosolyog azon, ami tetszik neki. J Ezt a naplót meg visszük magunkkal, hogy beletehessük a ládába ...”