Rajz, vagyis rajzi

Harmadik rész

Miután Kornél befejezte a házi feladatát, nagy levegőt véve lépett ki a ház nappalijába. Az anyukája a kanapén ült, és gondterhelt arccal tanulmányozott egy teleírt lapot. Nyilván a költözési teendők listája vagy valami hasonló lehetett rajta.

Mivel az apja nem volt itthon, az anyját kell elküldeni az állásinterjúra ahhoz a céghez, ahol Lőrinc apja is dolgozik. Valami azonban azt súgta Kornélnak, hogy ezt nem lesz egyszerű véghezvinnie.

Leült a kanapé végére, és megköszörülte a torkát. Az anyukája felkapta a fejét, és ránézett:

- Kornél! Mit szeretnél? – kérdezte csodálkozva, ami nem is volt meglepő, hiszen az utóbbi időben eléggé megromlott a viszonya egyetlen fiával. Nem értette hát, mit keres Kornél azon a kanapén, amin ő is ül.

- Anya… - kezdte a fia, mélyen a szemébe nézve. – Megvan a megoldás. Arra, hogy ne kelljen elköltöznünk.

Az anyukája felsóhajtott. Már megint ez a téma. Hogy ne kelljen elköltözni, hanem hadd maradhassanak itt, ahol mindenki szereti őket. Hányszor, de hányszor előjött már…

- Kornél – sóhajtott ismét. – Már mondtam, hogyha minden órára tanulsz, és hogyha nem maradsz fent mindennap tizenegyig buta filmeket nézni, akkor se maradhatunk itt. Áthelyeztek minket, és ezáltal el kell költöznünk.

- De akkor nem, ha találtok magatoknak egy állást, ami ugyanolyan jól fizet, mint az előző – mondta Kornél, bár igazából nem tudta, mennyi jár annak a dolgozónak, aki annál a cégnél dolgozik, mint Lőrinc apja. Viszont a dolog tálalásának nagyon jónak kellett lennie.

Kornél anyja felnevetett. De nem jóízűen, hanem keserűen. „Egek – gondolta Kornél. – Hát nem veszed észre, anya, hogy téged is mennyire nagyon elszomorít ez az egész? Hogy itt kell hagynod a szüleidet, a testvéreidet és az unokatesóimat?... Nem beszélve a barátnőidről, akikkel vásárolni szoktál járni. Na jó, mostanában nem, de tudom, hogy spóroltok apával. Ezenkívül te mindig is itt éltél, Budapesten. És tudom, hogy nehéz lenne elhagynod.”

Persze ezeket a gondolatokat nem mondta ki hangosan. Hiszen most nem rossz dolgokról, hanem a jó dolgokról akart beszélni. Mint például az egyik megoldást jelentő állásról.

- A mi képzettségünkkel nem fogunk jó állásokat találni – mondta az anyukája, miután befejezte az erőltetett nevetést. – Olyan jókat, mint ez, nem. Csak ennél sokkal rosszabbakat.

- Nem olyan biztos az! – rázta a fejét Kornél. – Fogadjunk, hogy találnál valami jó munkát, ha igazán akarnál. De – vigyorodott el hirtelen. -, már nem kell tovább keresgélned! Ugyanis találtam neked egy állást. Vagyis hát nem én, hanem az egyik osztálytársam, tudod, a Lőrinc. Az apja egy hatalmas cégnél dolgozik, abban, ami a szomszédos kerület szélén áll, és Lőrinc apja megkérdezte, van-e ott még szabad állás, és képzeld: van! Illetve csak egy embernek, de van! Már csak be kell menned állásinterjúra, ma vagy holnap, és valószínű, hogy felvesznek!...

- Ez komoly, Kornél? – bámult rá az anyja leesett állal.

- Hát persze, hogy komoly! – ugrott fel a kanapéról a fiú, és vidáman mosolyogva nézett le az anyjára. – El van intézve az egész!... Már csak el kell menned, és tiéd az állás!...

Remélhetőleg...

- Ez nem az a nagy, szürke, tégla alakú épület, az óriási parkolójával? – kérdezte izgatottan az anyja. Kornél bólintott. – Nahát!... És te meg az osztálytársad komolyan elintéztétek ezt nekem… De hát ez képtelenség! – rázta meg a fejét hirtelen. – Azt se tudom, mennyit ott a fizetés, milyenek a munkakörülmények, és hogy milyen jellegű a munka. Semmit se tudok!...

- Hát pontosan ezért kéne elmenned az állásinterjúra! – tárta szét a karját lelkesen Kornél. – Ott mindent megtudnál az állásról. És semmit se veszíthetnél vele!... Ráadásul ma még rá is érsz, nem?...

- De, ráérek. Na de akkor is… - bizonytalanodott el az anyukája. – Tegyük fel, hogy engem felvesznek a céghez. De mi lesz apáddal? Ő hol fog dolgozni?... Hiszen manapság egy fizetésből szinte lehetetlen megélni!...

- Á, apa miatt ne aggódj! – legyintett Kornél. – Neki is lesz állása. Az osztálytársaim már rajta vannak az ügyön.

Na jó, ez hazugság volt, hiszen az egyetlen reménye Bernát volt, aki ha tudott volna, akkor is csak egy pincéri állást tudott volna felajánlani. Igaz, hogy a híres Good Place étteremben, ahová a milliomosok járnak vacsorázni, és hogy ezen a helyen a pincérek nyilván elég sok pénzt kapnak, a bő borravalóknak köszönhetően… Igazából ez sem lehet olyan rossz lehetőség.

Kérdés, hogy mit szólna ehhez az apja.

- Nem tudom – állt fel az anyukája izgatottan. – Akkor is meg kéne kérdeznem apádat, mielőtt elmegyek a céghez.

- Felesleges! Legyen meglepetés! – mondta Kornél lelkesen. – Te csak vegyél fel valami csinos ruhát, csináld meg a hajad, készítsd össze az irataidat, és menj!...

- Még hogyha el is mennék, akkor is csak érdeklődnék a fizetésről meg ilyenekről… - gondolkozott hangosan az anyja.

- Persze, persze. De most ne habozz, hanem menj! Ahogy a filmsztárok mondanák: akció indul! – vigyorgott a fia.

Kornél anyja felnevetett, de most nem keserűen, mint az előbb, hanem izgatottan. Mint aki el sem hiszi, hogy a saját fia intézett neki munkát, nem pedig ő maga.

- Tudod mit? Igazad van! – jelentette ki vidáman. – Nem múlik semmi azon, hogy elmegyek-e vagy sem. Hiszen úgyis csak érdeklődök.

- Csakis – mosolygott Kornél.

- Akkor… megyek is készülődni! – indult el a hálószoba felé izgatottan az anyja.

Kornél, amint az ajtó becsukódott az anyukája mögött, örömében halkan felkiáltott:

- Ez az!... Ügyes voltál, Kornél!...

Hiszen valóban az volt! Elküldte az anyukáját az állásinterjúra, és innentől kezdve már sima ügy az egész: elmegy, szerényen érdeklődik, megtetszik neki az állás, belemegy, hogy ott dolgozzon, és büszkén jön haza. Apát meg majd csak lerendezi valahogy.

Legalábbis ez lenne az ideális verzió.

Mikor az anyukája kilépett a hálószoba ajtaján, elegáns, fekete, hosszú kabátban és magassarkú, szintén fekete csizmában, kisminkelve, Kornélt a kanapén ülve találta, amint egy autós magazint lapozgat.

- Húha! – nézett fel a srác az újságból az anyjára. – Nagyon csinos vagy!... Így aztán tuti felvesznek téged a céghez – vigyorgott.

- Hát, remélem is – mosolygott az anyja, felkapta a táskáját, és elindult az előszoba felé. Hirtelen azonban visszafordult, és kétkedve nézett a fiára: - De Kornél, ugye ez… ez nem valami kitalált akció azért, hogy ne kelljen elköltöznünk? Ugye tényleg várnak rám annál a cégnél, és ugye Lőrinc barátod…

- Anya! – kiáltott fel a fiú, felháborodást érzékeltetve. – Hogy gondolhatod rólam azt, hogy elküldenélek egy munkahelyre, állásinterjúra, miközben csak úgy kitalálnám az egészet?!... Az nagyon égő lenne!...

- És lenne is okod rá, hogy leégess, ugyanis miattam és apád miatt kell elköltöznünk – nézett rá az anyukája szúrós szemekkel.

- Akkor is, ez most az igazság – győzködte Kornél. – Persze, hogy nem akarok elköltözni, de ezzel a tervvel talán még véghez is vihetném. Anya, ne nézz így rám, inkább menj, mert még teljesen sötét lesz kint.

Ami igaz is volt, hiszen hiába volt még csak négy óra, a téli, békés sötétség már megérkezni látszott.

- Rendben – mondta végül Kornél anyja. – De nagyon ajánlom neked, hogy így legyen – ezzel eltávozott a házból.

Kornél kényelmesen hátradőlt a kanapén, és elmosolyodott. Igazat mondott, és ezt hamarosan az anyukája is belátja. Aztán pedig felveszik a céghez, az apja is kerít magának valami állást, és nem kell elköltözniük!...

Kornél legszívesebben énekelt volna örömében, na de ezt hagyjuk azokra, akik tényleg tudnak énekelni. Például Lacira.

Azt hitte, gyorsabban telik majd az idő, amíg az anyukája nem lesz itthon, de tévedett. A percek csigalassúsággal teltek, és Kornél egyre izgatottabb lett. Vajon tényleg felveszik az anyját, vagy mégsem, mert más ember kell nekik, és akkor mindennek vége?... És örökre elhagyják ezt a várost?...

Nem akart ilyenekre gondolni, ezért inkább bekapcsolta a tévét. „Apám, micsoda verda!...” – gondolta döbbenten egy filmben látott autó láttán, és ettől fogva érdeklődve kezdte figyelni a tévé képernyőjét.

Mire vége lett a filmnek, az anyukája be is futott.

- Kornél! – kiáltotta boldogan, odaszaladt a fiához, és átölelte. A srác köpni-nyelni nem tudott. Mikor ölelte meg őt utoljára az anyja?... Körülbelül még a költözés bejelentése előtt.

- Csak nem felvettek?... – kérdezte meg, mire az anyja elengedte őt, leült a kanapéra, és kikapcsolta a tévét, ahol éppen egy mosószert reklámoztak. Majd a fiára nézett, és bólintott.

- Ez az állás fantasztikus! – lelkendezett hevesen. – A fizetés magas, a sok ember közül mindenki barátságos, és kapni fogok egy aranyos, válaszfallal körbevett irodát is! Ráadásul a munkaidő is ideális!... Istenem, Kornél, köszönöm!...

A fiú boldogan nevetett.

- Ezek szerint mégse kell elköltöznünk? – kérdezte meg.

- Nos, még apáddal is meg kell beszélnem a dolgot, de ezek után valószínű, hogy nem. Hiszen a házat sem sikerült még eladnunk.

- Ez az! – rikkantotta örömében Kornél.

NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI – NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI!...

- Bár nem tudom, apád nem lesz-e mérges rám…

- Á! – legyintett Kornél, aki nem bírta abbahagyni a vigyorgást. – Csak ránézel ebben az öltözékben, és szóhoz sem jut majd!

Mintha egyenesen egy hegy gördült le volna a szívéről… Oké, még nincs teljesen megoldva az ügy, hiszen az apjának is kell valami állás, de majd csak megoldja valahogy. Ha már ezt is sikerült megoldania, hála Lőrincnek!...

Olyan boldog volt, mint még soha!...

NEM – KELL – ELKÖLTÖZNI – NEM – KELL ELKÖLTÖZNI!...

-----

Stella épp a szekrényét túrta fel, és a talált topokat pakolta ki egyenként az ágyára, hogy megnézze, kell-e vennie majd Izával még egyet a bulijára, vagy van a sajátjai között is valami szexis, mikor az anyukája lépett be a szobájába.

- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte meglepetten a sok színes ruhadarab láttán.

- Ó, én csak… - mért magához Stella egy hosszú tükör előtt egy zöld, V-kivágású topot. – Csak válogatok.

Azt még nem akarta elmondani, hogy a születésnapi bulijára, ugyanis a mamája még nem hívta meg a szüleit a jövő szombati rokoni összejövetelre.

De, hogyha majd meghívja őket, akkor aztán nyíltan megtehet majd minden teendőt, ami egy tökéletes bulihoz kell.

- Értem – mondta Stella anyukája, majd rátért a lényegre, amiért valójában jött. – Anya hívott az előbb telefonon, és meghívott engem és apádat jövő hét szombaton egy családi vacsorára.

- Igen? – fordult vele szembe vigyorogva Stella, és leengedte maga elől a zöld topot. – Hát ez szuper! Jó szórakozást!...

- Még nem fejeztem be – nézett rá szigorúan az anyja. – Azt akarom kérdezni, hogy nem te fűzted meg véletlenül anyát, hogy szervezzen egy ilyen vacsorát, csak azért, hogy te nyugodtan tudj itthon bulit tartani a születésnapodon?...

Stella szóhoz sem jutott döbbenetében, pedig ez nem gyakran esett meg vele. Most is csak pár másodpercig tartott a döbbenete, utána azonnal tudni akarta, hogy hogy jött rá erre az anyja, vagy hogy ki mondta el neki a dolgot.

- Igen, de… Peti mondta el? Megölöm!... – kiáltotta mérgesen.

- Nem, nem ő volt – ingatta a fejét az anyja. – Magamtól jöttem rá. Stella, te komolyan azt hiszed, hogy most jöttem le a falvédőről? Dehogyis! – nevetett fel. – Korábban kell ahhoz neked felkelned, hogy átvágd a saját anyádat! Ugyanis ismerlek, Stella, mint a tenyeremet. Olyan vagy, mint én.

Stella eddig is tudta, hogy sok rokona azonosítja őt a saját anyjával, hiszen külsőre is hasonlítottak: mindkettejüknek szőke haja volt, rövidre vágva, barna szemük, és mindketten imádtak divatos ruhákban járni. Belsőre is roppant hasonlóak voltak: szerették a feltűnést, sok barátjuk volt, és imádták jól érezni magukat, akár egy bulin, akár egy családi vacsorán.

- Ezek szerint régebben te is csináltál ilyeneket, ha olyan vagy, mint én – morogta Stella, és fogalma sem volt arról, hogy most akkor lesz-e buli vagy sem.

- Nem. Régebben nem kellett keresztülgyalogolnod a szüleiden ahhoz, hogy egy jót bulizhass a barátaiddal. Amúgy meg… - mosolyodott el Stella-anya. – Anya igencsak lazán bánt velem és az öcséimmel. Amikor szórakozni akartunk, elment otthonról apával, a diszkóba pedig bármikor elmehettem a barátnőimmel. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy apáddal elmegyek a vacsorára, hogy te nyugodtan meg tudd tartani a bulidat itthon.

Stella döbbenten meredt az anyukájára. Hát ilyen könnye megengedi, hogy buli legyen?... Azt hitte, órákig kell majd kérlelnie őt… de ez szerencsére nem így történt!...

- Köszönöm, anya! – sikította boldogan, és átölelte szülőjét. – Imádlak!... Ígérem, teljesen szolid buli lesz, és nem fogunk sem inni, sem cigizni, sem drogozni…

- Ajánlom is – kacsintott az anyja nevetve. – És ne is legyetek túl hangosak, mert a végén a szomszédok kihívják a rendőrséget, és aztán szégyenkezhetek miattad. Viszont… Petinek is itthon kell lennie, ezt ugye tudod? Ő legalább hidegvérű, és tud figyelni rátok.

- Hidegvérű? – mosolygott Stella. – Amíg nem találkozik csajjal, addig igen… De nyugi, itthon lesz, már megbeszéltük. Sőt ő is elhívja pár barátját – a lány örömében körbeperdült a tengelye körül, és a ruhadarabokra mutatott az ágyán. – Látod, mennyire nagyon várom ezt a bulit? Már most készülök rá azzal, hogy ruhát keresek magamnak rá!

Stella anyukája bólintott, majd megkérdezte:

- De Stella, miért nem kértél meg minket egyszerűen, hogy menjünk el itthonról, mert születésnapi bulit akarsz rendezni? Sokkal egyszerűbb lett volna.

- Most már tudom, anya – mosolygott rá a lánya. – De azt hittem, megharagudtatok volna rám.

- Dehogyis – nevetett Stella-anya. – Tudjuk, hogy mindenkinek jár egy kis szórakozás. Viszont van még valami, ami nyugtalanít.

- Ki vele!...

- Ugye elmondtad volna, hogy bulit rendezel szombaton? – kérdezte az anyja gyanakvóan.

- Hát persze, hogy el! – vágta rá Stella, és tényleg ez is volt az igazság. – Csak meg kellett várnom, amíg mamáék meghívnak titeket. Utána mondtam volna el.

- Értem – könnyebbült meg az anyukája. – Nos, rendben. Esetleg segíthetek kiválogatni a topokat?