Rajz, vagyis rajzi

Második rész

- Abbahagynád a zenehallgatást? Az új énekes perceken belül megérkezhet! – mondta Tomi idegesen. Mindig ideges volt, ha Szilvi csak az mp3-ját hallgatta, és nem figyelt rá.

- Ezt mondtad fél órája is – dudorászta a barátnője vígan, a „Mama” című számot hallgatva.

- Nem tehetek róla, hogy késik – járkált Tomi fel-alá a tornateremben idegesen, ahová fél órával ezelőtt Szilvivel és Lőrinccel együtt behordták a banda összes hangszerét, úgy, mint Tomi dobját, Szilvi gitárját és Lőrinc basszusgitárját, majd felállították a mikrofont a banda leendő énekesének.

Az énekesnek, akinek a nevét Tomi titokzatosan nem árulta el Szilvinek.

Végül is, a délelőtti tanítás unalma után igazán ráfér a barátnőjére egy kis izgalom.

- Emlékeztetnélek rá, hogy jövőhét pénteken nem más, hanem én fogok veled ácsorogni ott a Fortune Hotel előtt. Este tíz órakor. Sötétben. Hidegben. Hóban és fagyban… - mondta Tomi, jelentőségteljesen Szilvire nézve. – Úgyhogy szerintem igazán megérdemelnék egy kis figyelmet, mp3 nélkül.

- Tényleg megérdemelne – nézett Lőrinc is Szilvire, majd Tomira kacsintott.

- Jó, jó, igazatok van – sóhajtotta Szilvi, és kivette a füléből a fülhallgatókat. Viszlát, Mama, viszlát, zene… - Tényleg megérdemled a figyelmet. De annyira idegesítő, hogy az új énekesünk, akiről ráadásul el sem árulod, hogy kicsoda, az első próbánkról máris késik több mint fél órát!...

- Biztos fontos dolga van! – kiáltotta Tomi, aki egyre idegesebb lett.

- Ja, persze – felelte Szilvi gúnyosan, majd Lőrincre nézett. – Lőrinc, neked elmondta Tomi, hogy ki az új énekesünk?

- Hát…

- Tehát igen! Most pedig ki vele: ki az a szerencsés, aki a bandánk reményteli, jövőbeli énekese, és aki FÉL órát késik?!...

- Figyelj, Szilvi… - kezdte feszengve Lőrinc.

- Igen? – nézett rá mérgesen a lány.

- Nem mondhatom el, hogy ki az új énekes. Ez amolyan… férfidolog. Nem árulhatom el Tomit azzal, hogy elmondom neked azt, amit titkolni akar.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Szilvi, és hol Tomira, hol Lőrincre nézett. – Még hogy férfidolog!... Ez! Hiszen úgyis kiderül, amint belép azon az ajtón ott… ha belép egyáltalán!

- Be fog lépni – vetette oda neki Tomi mogorván.

- Akkor miért ne tudhatnám meg MOST, hogy ki az?!

- Azért, mert ez meglepetés! MEG-LE-PI! Érted?! – kiáltotta Tomi mérgesen.

- Remélem, nem lány, mert ha igen, akkor megint féltékeny leszek!... – sziszegte Szilvi.

Miközben veszekedtek, Lőrinc elnézte őket, és megjegyezte magának: „Hűha… Nem irigylem szegény Tomit!...”

És pontosan ebben a felemelő pillanatban megérkezett az új énekes.

Belépett azon az ajtón… illetve csak belépett volna, ha tudott volna.

- Segítsetek kinyitni az ajtót… dugig van kezem! – hallatszott a jól ismert hang, némi lihegéssel társítva, de mielőtt bármelyikük is odarohanhatott volna, hogy segítsen, az ajtó kicsapódott, berepült vagy tíz informatikai és matekelmélettel foglalkozó könyv, és bebotladozott… Feri.

Feri. Az osztálytárs Feri. A számítógépőrült Feri.

Akire, hogyha komolyak akarunk lenni, azt is mondhatjuk, hogy Ferenc.

Szilvi először döbbenten bámulta a könyveit szedegető fiút, majd lassan kifújta a levegőt, és egy megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.

- Szia, Feri! – üdvözölte vidáman a fiút. – Figyelj, tudjuk, hogy sokat kell tanulnod, mert hogy lesz ez a baromi nehéz felvételid, ebbe a nagyon nehéz iskolába, és nyilván most egy csendes búvóhelyet keresel magadnak, ahol nyugodtan tanulhatsz, de van itt egy kis gond. Mégpedig az, hogy mi itt próbálni fogunk a zenekarunkkal, az új énekesünkkel együtt, aki hamarosan megérkezik… Legalábbis remélem.

Tomi idegesen a homlokára csapott, Lőrinc pedig egy fura, vinnyogó hangot adott ki magából, mintha tiltakozni akarna. Feri felállt, és kezében a nagy halom könyvvel, tétován lépett közelebb a bandához, miközben olyan arcot vágott, mint egy őzike, akit el akarnak ütni.

- De hát… - kezdte értetlenül. – Én vagyok az új énekes!

- Tessék? – döbbent meg Szilvi.

- Komolyan. Ma délelőtt kért meg Tomi, hogy énekeljek veletek, igaz, Tomi? Én meg, hiába van annyi tanulnivalóm, azt gondoltam, egy próba igazán nem árt, ha már vészhelyzetben vagytok.

Tomi megköszörülte a torkát, és Szilvire pillantott.

- Ez így van, Szilvi – mondta lassan és kelletlenül.

A lány a szája elé kapta a kezeit, és az egész feje elvörösödött. Te jó isten… Ezt elszúrta, de oltárira!...

- Annyira sajnálom, Feri! – kiáltotta szégyenkezve. – Kérlek, könyörgök, bocsáss meg! Nem volt szándékos. Csak hát… Csak hát nem gondoltam volna, hogy… hogy…

„Hogy pont te, a Nagy Informatikus, aki fanatikus számítógépőrült, te lehetnél egy rockbanda énekese!” – akarta először mondani, de aztán rájött, hogy ezzel csak rontott volna a helyzetén. Ami amúgy sem volt olyan kellemes.

- Hogy leszek olyan hülye, hogy ahelyett, hogy tanulnék, inkább eljövök, hogy kihúzzalak titeket a bajból? – kérdezte idegesen nevetve Feri, miközben lepakolta a cuccait egy padra a terem fala mellett. – Nem, ezt én se gondoltam volna magamról.

- Hát… - bámult csodálkozva Szilvi egy pillanatig, de aztán bólintott. – Valóban, ezt nem gondoltam volna rólad. Hiszen te mindig olyan… céltudatos vagy.

- Igazán? Nos, köszi! – mosolyodott el boldogan Feri. – Nem is haragszok rád! Felejtsük el az egészet, oké?

- Ez szuper! Köszi – könnyebbült meg Szilvi. – De miért hoztál magaddal ennyi könyvet? És miért késtél?...

- Szilvi, ne zargasd folyton Ferit – szólt rá Tomi. – Elég nekünk a hangja, ami, a beszédhangjából ítélve, nem lehet rossz.

Hát, ez Szilvinek eddig nem nagyon tűnt fel, de ha Tominak igen, akkor minden bizonnyal ez így van. Legalábbis remélte.

Nem mintha bármit jobban remélt volna annál, hogy jövőhét pénteken találkozzon Gerarddal, de azért a banda sem volt utolsó. Főleg úgy, hogy hamarosan az EGÉSZ ISKOLA előtt fel fognak lépni!...

- Húha, már ennyi az idő?... – nézett Feri a sok száz funkcióval ellátott karórájára. – Jó sokat késtem. Nagyon eltelt az idő a tanulással!...

- Á, felejtsük el – legyintett Lőrinc, majd zavartan a sok könyvre pillantott. – De ugye nem akarsz most is tanulni?

- Dehogyis – nevetett Feri. – Csakis akkor, ha már nem kellek. Ha például csak ti gyakoroltok, és rám pillanatnyilag nem lesz szükség. Hiszen tudjátok, mennyire fontos nekem ez a felvételi…

- Persze, persze, tudjuk, de Feri, te vagy az énekes – lépett hozzá közelebb idegesen Tomi. – Te vagy a banda fő attrakciója, és rajtad múlik, hogy leégünk-e az egész iskola előtt, vagy nem. És amúgy… amennyire fontos neked a felvételi, nekünk annyira fontos a banda. Legalábbis, NEKEM nagyon fontos – vetett egy pillantást a hanyagul álló Szilvire és a bámészkodó Lőrincre.

- Jó, jó – mondta Feri, majd elvigyorodott, és összecsapta ökölbe szorított kezeit. – Na, akkor mire várunk? Csapjunk bele a lecsóba!...

Miután előkerítették a dalszövegkönyvet, és kiválasztották az első dalt, amit ma játszani fognak, majd megbeszélték Ferivel a dallamot, azt, hogy mikor kell belépnie és egyéb dolgokat, Feri megkérdezte:

- Nem túl… khm, fura ez a dalszöveg?

Szilvi, aki a banda dalszövegírója volt, egyből Feri mellett termett, és mosolyogva közölte vele:

- Ez egyáltalán nem fura. És különben is, ha nálunk fogsz énekelni, hamar megszokod majd. Ezt, és a többi dalszöveget is.

- Hát… biztos igazad van – mondta a fiú, nyelt egyet, és vágyakozva a könyvei felé pillantott.

- Jól van, minden a helyén. Kezdhetjük is! – jelentette ki megkönnyebbült sóhajtással Tomi, miközben elhelyezkedett a dobfelszerelése mögött. Nagy megnyugvást jelentett neki, hogy végre itt van Feri, elfogadtatta őt Szilvivel, és hogy végre mindenki a hangszere mögött áll. Milyen régóta várt már arra, hogy így egyben legyen a banda!... Annyira boldog volt, hogy el is mosolyodott.

- Tomi? – kérdezte Lőrinc, a basszusgitárjával a kezében. – Mehet?

- Mehet! – kiáltotta a fiú lelkesen, és egyik dobverőjével erőteljesen rácsapott az egyik dobra.

A zene beindult, Lőrinc és Szilvi is játszani kezdett a saját hangszerén. Feri türelmesen várakozott ott a mikrofon előtt, majd amikor ő következett, éneklésbe fogott:

- Csapj a lovak közé, keményen, vidd végig a szekered, az életeden! – énekelte, kis eltéréssel az eredeti dallamtól.

De Szilvinek el kellett ismernie, hogy Ferinek egyáltalán nincs rossz hangja. Nem tudta, miért gondolta azt, hogy rosszul énekel.

Talán azért, mert még soha nem hallotta Ferit énekelni.

- Jó lovaim, száguldjatok!  Jó lovaim… - a srác hangja elhalkult. És nem azért, mert elfelejtette volna a szöveget, annál ő okosabb volt. Eszébe jutott valami, ami nem hagyta nyugodni.

És aminek hangot is adott.

- Te jó ég! Álljatok le!... – kiáltotta Feri kétségbeesetten. – Stop! Azonnal álljatok le! Elég!...

- Most meg mi van? – kérdezte értetlenül Lőrinc, mikor elcsendesült a terem. – Mi a baj, Feri?

- Az, hogy… Az, hogy… - hebegte a fiú, miközben odarohant a könyveihez, a padhoz.

- IGEN? – kérdezte hangosan Tomi, hangjában olyan nagy feszültséggel, ami bármelyik pillanatban szétpattanhat. Alig bírta elhinni, hogy a „minden oké”–érzése ilyen hamar elromolhatott… ezúttal véglegesen.

- Azt hiszem… azt hiszem, elfelejtettem az „aránypár” fogalmát!

Tomi, Szilvi és Lőrinc úgy bámultak Ferire, mint egy őrültre.

- Itt kell lennie valahol… - morogta a srác, miközben sebesen átlapozta a könyveket. – Igen, itt lesz… Megvan! Fú, tényleg… Két egyenlő értékű arány, amelyet egyenlőségjellel kötünk össze!...

- Feri – kezdte Tomi, miközben a zenekar többi tagjával együtt odalépett a fiúhoz. Elég ideges volt, akárcsak Szilvi és Lőrinc. – Te komolyan leállítottad a próbát a legelső szám közepén, amit játszottunk, csak azért, mert nem tudod, mi az az… aránypár? NORMÁLIS VAGY?! – kiabálta mérgesen.

- Jó, tudom, hogy nem kellett volna – mentegetőzött Feri. – Bocsi. De különben meg… olyan hülyeség ez a dalszöveg! „Jó lovaim, száguldjatok?” Ez olyan… bolondság.

- Az én dalszövegeim nem hülyék és nem is bolondok! – csattant fel Szilvi. – És legfeljebb csak egy kicsit furcsák!

Ennyit arról, hogy Szilvi elfogadta Ferit… De Tomit most már ez sem érdekelte. Mérges volt Ferire, meg magára is, hogy felkért egy olyan srácot, aki jövőhéten felvételizik. Nem volt valami nyerő ötlet…

- Kicsit! – nevetett erőltetetten Feri. – Hát, szerintem nagyon is. De most már nem is érdekel! Nem az én világom az, amiben ti vagytok most benne. Nem illek közétek, és nem is szeretek annyira énekelni. És különben is… - szedte össze a könyveit. – Nekem most mással kell foglalkoznom, nem… ezzel. Tanulnom kell. Úgyhogy most megyek is, ha nem gond – indult el az ajtó felé.

- Nem gond! – kiáltotta Tomi szikrázó szemekkel. – Menj csak!... Úgyse rád volt szükségünk! Majd találunk valaki mást, Aránypár Uraság!...

- Az jó lenne! – hallatszott Feri bosszús hangja, amikor kisétált a nyitott ajtón, amit most se csukott be maga után. Bár, nyilván nem is tudta volna.

- Hát ez remek! – ült le Szilvi felhúzottan az egyik padra a fal mellett, és a két fiú is követte a példáját. – Soha nem lesz egyetlen szuper énekesünk se!... – majd mérgesen Tomira nézett. – Neked meg hogy jutott eszedbe, hogy pont Ferit kérd fel?! Pont Ferit, aki most megszállottan tanul!...

- Hát ezt én se értettem, haver – pillantott Lőrinc is értetlenül a dobosra.

- Hagyjatok már! – csattant fel az. – Azért tettem, mert nem volt jobb ötletem, és amúgy is, ti nem tettetek volna semmit a bandáért! Az az idióta Laci itthagyott minket, és azóta nincs egy normális énekesünk se. Márpedig találnunk kell egyet!... Nem hagyhatjuk, hogy Laci rajtunk röhögjön, hogy nélküle egy csőd az egész banda… Még ha igaz is – mondta keserűen.

Egyikük sem szólalt meg. Csak ültek ott csendben, előttük ott álltak az üres hangszerek, mögöttük a hideg fal. Végül Szilvi olyat tett, amire Tomi a történtek után egyáltalán nem számított volna: a padon lassan Tomi kezére tette az övét, és megszorította. A fiú elmosolyodott.

Hiszen ez a jele volt annak, hogy Szilvi mellette van, és nem haragszik rá. Annak ellenére sem, hogy mennyit veszekedtek ma. Vagyis… igen, ez azt jelenti, hogy Szilvi szereti őt.

Hát, Tomi is őt. Nagyon.

Az érintéstől Tomi fejében mintha egy újabb villany gyulladt volna fel. Nem volt több ötlete, igaz?