Kémia, vagyis kémi

Második rész

- Gyere csak ide, Ildikém! – kiáltotta oda a boltosnő a vörös hajú lánynak, aki Irmával együtt, az utolsó óra után éppen elhaladt a büféje előtt. – Beszélnünk kell, tudod, miről!

- Ööö… rendben, egy pillanat! – felelt neki Ildi, majd odafordult barátnőjéhez, Irmához. – Bocsi, most oda kell mennem hozzá. Menj nyugodtan, holnap majd úgyis találkozunk.

- Oké – mondta Irma, aki nem volt valami jókedvében azóta, amióta az úszómester eltiltotta a versenyzéstől. – Csak nem megint erről a vásárlásmánia-dologról akar veled beszélni?

- De, szerintem igen. Bár, nekem is van egy jó hírem, amit el kell mondanom neki…

- Ildikó! – hangzott fel a boltosnő sürgető kiáltása.

- Na jó, majd talizunk – intett Irma a barátnőjének. – Menj csak. Szia.

- Szia! – búcsúzott el Ildikó, és elindult a büfé felé, ami előtt a boltosnő várta őt.

- Köszönöm, hogy idejöttél – mosolygott rá a lányra, mikor az odaért elé. – Muszáj megkérdeznem, annyira furdal a kíváncsiság… Szóval, Ildikém, sikerült az, amit a múltkor megbeszéltünk?

- Mármint, hogy ne hozzam magammal a zsebpénzemet a suliba? – vigyorgott Ildi. – Sikerült.

- Tudtam, hogy sikerülni fog! – kiáltotta vidáman a büfésnéni. – Ügyes lány vagy te, Ildi. Most pedig meséld el, hogyan csináltad.

- Tegnap, vagyis kedden reggel szokás szerint megkaptam a 200 Ft-ot anyuéktól – mesélte a lány. – Először persze rögtön ugrottam volna a pénztárcámhoz, hogy beletegyem a pénzt, de aztán lefékeztem magam, beleraktam a kétszázast a szekrényembe, és rácsuktam az ajtaját. Elég fura volt persze, hogy nincs nálam pénz, és nem vehetek dolgokat… de végül is kibírtam valahogy.

- Látod – mosolygott elégedetten a boltosnő. – Megvoltál pénz nélkül, és még mindig megvan a pénzed. Gratulálok. Folytasd továbbra is így, és hamarosan már csak tényleg azt fogod megvenni, amire szükséged van. Csak így tovább, Ildikém!...

- Oké – mosolygott a lány büszkén. – Azt hiszem, menni fog. Köszönöm a segítséget.

- Á, nincs mit! – legyintett a boltosnő. – Szeretek segíteni az iskola diákjain. Te már a harmadik vagy, akin segítettem.

- És mindegyik vásárlásmániás volt?

- Nem, nem. Más gondjaik voltak. Na, de ne kíváncsiskodj, inkább menj. Biztos éhes vagy már.

- Egy kicsit tényleg – vallotta be Ildi. – Akkor én megyek is haza ebédelni. Viszlát!

- Viszlát, Ildikém! – intett a boltosnő, és visszasétált a büféjébe.

Pedig ha tudta volna Ildi, hogy még milyen sokáig nem ebédelhet…

Vidáman lépett ki a téli napsütésbe. Élvezte, hogy sikert ért el valamiben, és hogy ezt a sikert mások is elismerték neki. Elindult az utcája felé, és nagy jókedvében meg sem érezte a levegő hidegét. Emberek rohantak el mellette, buszok és autók robogtak az úttesten, néha dudáltak vagy fékeztek, a sarkon egy rendőr állt, és a forgalmat figyelte. Szép volt az élet. Több, mint szép.

Hirtelen megcsörrent a telefonja, a szokásos csengőhangját játszva. Ildi belenyúlt a farmernadrágja zsebébe, előhúzta a mobilját, amit az utolsó óra után kapcsolt be, és vidáman beleszólt:

- Igen?

- Ildi! – hallatszott az anyukája megkönnyebbült hangja. – Hála a jó égnek, felvetted!... Egek… te vagy a megmentőm!...

- Mi történt? – kezdett el aggódni Ildi.

- Mindjárt mondom, csak olyan izgatott vagyok… és ideges is! Meg mérges… Ildi, végeztél már az iskolában?

- Persze, pont az előbb!

- Jaj, de jó… Szóval, itt vagyok a munkahelyem mosdójában, és meg kell kérnelek téged valamire! A bolond főnököm, tudod, aki mindig ugráltat, rámsózott egy hegynyi papírmunkát, amit mind ma kell megcsinálnom, úgyhogy nyilván éjfélig bent leszek az irodában… De ez még nem elég! Sürgősen oda kell neki adnom egy kis pénzt, amit nekem adott ide, hogy vigyázzak rá pár napig… De én most nem tudok innen elszabadulni! Pedig a pénz otthon van. Megtennéd, hogy elhalasztod az ebéded, és behozod nekem a munkahelyemre? Kicsim, annyira hálás lennék neked, ha ennyiben besegítenél.

- Pénzt… vigyek… neked? – hebegte Ildi. Egek. Ez nem jelent jót…

- Igen. Tudom, hogy te nagylány vagy, és meg tudod csinálni. Igaz, Ildi?...

- Igen, anya – mondta a vörös hajú lány. Muszáj segítenie az anyjának, nincs mese. De nem szabadna, hogy pénz legyen nála!... Mi lesz, ha meglát valamit, nem bír ellenállni neki, és megveszi?... Akkor aztán vége mindennek!

- Jaj, köszönöm, tudtam, hogy rád mindig, de mindig számíthatok! – hálálkodott az anyja. – Tehát, otthon az üveges szekrényben van egy barna fadoboz… Ott lesz pontosan négy, öt, hat, hét, nyolc, igen, nyolc tízezres! Ezt kell elhoznod nekem, Ildikém!...

- Nyolcvanezer forint?! – fojtotta el döbbent kiáltását Ildi. Te jó ég… Ennyi lesz nála hamarosan! Annyi pénz, mint még soha életében.

Miért pont rá kell ilyen dolgot rábízni?! Persze, az anyja nem tud a pénzköltési mániájáról, és ciki is lenne elmondani neki, ha már eddig se tűnt fel se neki, se pedig az apjának. Ha Ildi hazacipelte azt a sok dolgot, amit feleslegesen vett, csak kuncogtak, és azt mondták:

- Ó, az ifjú vásárló hölgy megérkezett! És milyen sok dolgot vett már megint! Nem baj, hadd költse csak a pénzét, legalább megtanul bánni vele!...

Hát, megtanult. Jobban is, mint kellett volna.

- Ott vagy, Ildi? Akkor hozod a pénzt? – kérdezte az anyja sürgetően.

- Ööö… hát persze. Te csak ne aggódj. Minden rendben lesz.

- Igen, remélem. És köszönöm, kicsim. Nagyon köszönöm.

- Á, nincs mit. Nem nagy cucc.

Elvégre csak nyolcvanezer forint!...

- Rendben. Akkor várlak! Szia, Ildi.

- Szia, anya – dugta vissza a zsebébe a lány a mobiltelefont, és nagyot sóhajtott. Pont most, amikor kezdi kibírni pénz nélkül a suliban, hozzávágnak nyolcvanezer forintot, amit ráadásul még el sem költhet.

Pedig mennyi mindent vehetne belőle!... Miközben hazafelé igyekezett, felsorolt magában vagy ötven olyan dolgot, amit simán megszerezhetne nyolcvanezer forintból. Vadonatúj ruhák, márkás cuccok, igazi aranyból készül ékszerek, amit csak a gazdagok viselnek… Talán még legjobb barátnője, Irma úszómesterét is lefizethetné, hogy hadd Irmát küldje el a városi úszóversenyre. Ennyi pénz láttán csak elvigyorodna az a kőszívű ember, ha már eddig nem tette.

Mikor hazaért a lakásba, ledobta a táskáját, és az üveges szekrényhez sietett. Közben megkordult a gyomra, de nem törődött vele. A szekrény, ami szülei hálószobájában állt, mindenféle értékes dolgok rejtett: porcelánszobrokat, vázákat, teáskészleteket és díszes dobozokat. Egyikük ezek közül szép, fából faragott példány volt, rajta festett mintákkal. Ildi lélegzetvisszafojtva kattintotta fel a tetejét. Ez lesz az a doboz…

Szent István király arcképe díszelgett a bankjegyeken, amik benne hevertek. Tízezresek voltak, némelyik a hátára fordítva, így azokról Esztergom látképe nézett Ildire. A lány izgatottan számolni kezdte a pénzt. Pontosan nyolc tízezres volt a fadobozban.

Ildi vigyorogva felemelte a pénzt, és megszagolta. Papírillatuk volt, talán még egy kicsit büdös is, de Ildikónak ez volt a legjobb illat a világon…

- Hogy lehetek ilyen?... – szólalt meg hirtelen, és megrázta a fejét. – Ez a pénz anya főnökéé. Oda kell neki juttatni. Méghozzá nekem. Úgyhogy munkára fel!...

A pénzt belerakta a pénztárcájába, amelyben még sosem volt ennyi pénz egyszerre, majd kiválasztott egy válltáskát, ami illett a kabátjához, belerakta, és már indult is.

Az utcán igyekezett nem nézelődni körbe-körbe, hanem csak előre, amerre ment, és eleinte sikerül is elvonnia a figyelmét a kisebb üzletektől. Csakhogy az anyja munkahelyéhez egy különösen sok bolt és csillogó kirakat uralta városrészen át vezetett az út, és bizony Ildi szeme néha megakadt egy-egy akciós ajánlaton. És amikor egyszer átment a zebrán a túloldalra, és felnézett, lenyűgöző látvány fogadta.

Előtte egy olyan ékszerbolt tündökölt, ahová minden bizonnyal csak a gazdagok jártak. A kirakatában nagyon szép arany és ezüst nyakláncok lógtak, de a legszebbek a fülbevalók voltak. Hogyha ilyeneket viselne, mindenki őt irigyelné, és a sulidiszkóban is ő lenne a legfeltűnőbb egyéniség. Ugyan, most komolyan, miért nem vesz magának csak egy párat? Az igazán nem sok.

Ne türtőztesse magát! Költse el a pénzét nálunk! Meglátja, jó üzlet lesz! – hirdette a bolt kirakatának üvegére festve pár cirádás, díszes mondat.

„Igazuk van!” – gondolta Ildi, és még mindig megbabonázva bámulta az ékszereket.

Ne sajnálja a pénzt! Hiszem Ön megérdemli!

Ön megérdemli, Ön megérdemli, Ön megérdemli…

- Segíthetek valamit, kisasszony? – lépett ki az üzletből egy öltönyben lévő eladó, csillogó mosollyal az arcán.

Ildi először ránézett, majd a tükörképére a kirakatüvegben, a csodás fülbevalókra és végül a táskájára. Majd váratlanul felkiáltott:

- Nem! – és rohanni kezdett.

Csak szaladt és szaladt, át az emberek között, át a zebrákon, be egy irodaépületbe, egyenesen a liftbe, ami gyorsan száguldott fel vele a megfelelő emeletre. Ott aztán átszlalomozott a papírhalmokat hordó emberek és a dugig pakolt íróasztalok között, és lecsapta anyja asztalára a táskáját.

- Itt a pénz – zihálta vigyorogva. – Sikerült!...

- Hát hogyne sikerült volna? – nézett rá csodálkozva az anyukája.