Kémia, vagyis kémi

Első rész

A másnap reggel szintén napos, télhez nem illő idővel köszöntött be, de a hideg azért megmaradt, arra késztetve az embereket, hogy melegen öltözzenek fel. Ulrik rosszkedvűen dobta le a táskáját a padja mellé, arra gondolva, hogy ez a szerda is ugyanolyan rosszul fog telni, mint a tegnapi nap. Vagyis: az összes órák közti szünetben magányosan fog álldogálni a suliudvaron, miközben a cigi iránti vágy majdnem megőrjíti. Hiába nem szólt be tegnap egy osztálytársának sem, azok észre sem vették a változást. Nyilván még örültek is, hogy ezúttal csendben maradt.

Ulrik leült a helyére. Cili még nem érkezett meg, ami igazán kár volt, hiszen vele legalább el lehetett beszélgetni. Igaz, hogy lány volt, és néha szívesen egymás torkának estek volna, na de akkor is… Fiú és lány között úgyis lehet barátság, vagy nem?...

Negyed nyolc colt még csak, alig voltak az osztályban. Mégis mit csinálhatna még fél óráig? Tanuljon meg egy verset irodalomórára?

„Haha” – gondolta Ulrik. – „Az képtelenség!” Viszont támadt egy jobb ötlete. A suli tornatermét reggelente bárki használhatta, így ő is. Mi lenne, ha átmenne, és labdával kosárra dobna vagy kapura lőne? Ez mégiscsak jobb lenne, mint a semmi.

Ráadásul végre sportolna egy kicsit. Mondjuk, a régi haverjaival is volt, amikor elkezdtek focizni az egyik téren, na de az nagyrészt abba torkollott, hogy inkább egymást próbálták eltalálni a labdával, nem a kaput. Ráadásul mindeközben idétlenül röhögtek, vagyis velük a foci inkább tömény erőszak volt, mintsem igazi játék.

Na, de hagyjuk a régi haverokat, az már a múlt, a jövő pedig még előttünk áll. Ulrik felállt, és elsétált a nagy tornaterembe, hogy labdázzon egy kicsit. A terem üres volt, csak Ede és Feri fociztak a szokott módon: Feri beállt a kapuba, Ede pedig megpróbált gólokat rúgni. Mikor Ulrik belépett az ajtón, egy pillanatra ránéztek, majd folytatták a játékot. Ulrik sem zavarta őket; odasétált a kosárlabdapalánkhoz, felvett egy gumilabdát a földről, és elkezdett vele kosárra dobálni.

Közben tisztán hallotta, mit beszél a két srác focizás közben.

- Kérdezd már meg, mi az a mikroprocesszor! – követelte Feri Edétől türelmetlenül.

A barátja azonban csak a labdával dekázgatott.

- Ugyan már, Feri, most focizunk! – mondta győzködve. – Nem kéne folyton a felvételire gondolnod. Lazíts már egy kicsit, csak öt percre!

- De nem tudok! – panaszkodott Feri. – Folyton csak a jövőhét szerdán jár az eszem, meg hogy miket fognak kérdezni tőlem. Nagyon kell tanulnom, hogy felvegyenek, értsd meg! Csak huszonöt embert vesznek fel, és nagyon, de nagyon nehéz bejutni oda! Márpedig én szeretnék odajárni, de tudom, hogy szinte lehetetlen…

- Csak nem lehet annyira nehéz – próbálta biztatni Ede az osztálytársát, megérezve annak szomorúságát.

- De igen, az.

- Jó, hát akkor… Mondd meg nekem, mi az a mikroprocesszor! – sóhajtotta Ede, és a lábával megállította a labdát.

- Ez az – vigyorodott el Feri, majd elhadarta: - Tehát, a mikroprocesszor egy olyan félvezető, amely egy szilíciumlapon több ezer vagy millió áramkört tartalmaz! Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

- Szívesen, de most már rúghatom a labdát?

- Rúghatod – mosolygott Feri.

Ede vidáman rúgott bele a labdába, ami Feri kinyújtott lába mellett egyenesen a hálóba csapódott.

- Góóól! Ez az! – ugrott a levegőbe Ede boldogan, és hirtelen pont olyannak tűnt az arca, mint egy kisgyereknek, aki a születésnapján megkapta a legjobban áhított ajándékát.

Feri visszadobta a focilabdát a barátjának, és közben vele együtt mosolygott. Majd váratlanul megkérdezte:

- Nem akarsz visszamenni a focicsa…

- Nem – vágott a szavába tömören Ede, és elkomorult. – Ne is emlegesd többször a csapatot, oké?

- Oké – bólogatott hevesen Feri, majd mégis beszélni kezdett: - Bár szerintem miattam kár volt kiszállnod! Ede, neked ott a helyed a focicsapatban, Bernát, Kornél, Laci meg a többi játékos között! Nélküled sosem fogják megnyerni a meccset a hetedikesekkel szemben! Menj vissza hozzájuk, biztos nem találtak még másik csatárt!...

- Feri, NEM! – kiáltotta idegesen Ede. – Addig, amíg Pista bá’ az edzőnk, és ő mondja meg, hogy ki maradjon, és ki menjen, ráadásul parancsolgat, és közben mindenkit lealáz, addig nem megyek vissza. Így csak mindenkitől elveszi a játékos kedvet!

- Eltúlzod a dolgot!

- Nem, ez így van! Most pedig focizzunk, oké? – nézett Ede határozottan Ferire, aki megadóan sóhajtott, és ezt morogta:

- Jó, rúgjad. Te tudod…

Ulrik ebben a pillanatban dobta fel a labdát a kosár felé, de az nekiütődött a palánknak, és visszapattant – egyenesen Edéék felé. A fiú lazán odasétált a labdához, ami pont a focikapu előtt állt meg pár méterre. Hirtelen támadt egy váratlan ötlete. Edéékre nézett, és kedvesnek szánt hangján megkérdezte:

- Megengeditek, hogy berúgjam a labdát a kapuba?

Ede és Feri döbbenten meredtek rá. Nem értették az egészet: hogy Ulrik miért szól hozzájuk, miért akar bekapcsolódni a játékukba, és hogy miért használja a „megengeditek” szót. Miért nem úgy kérdezi például, hogy: „Na most vagy elhúztok a francos kapu elől, hogy bevághassam az idióta labdát a még idiótább kapuba, vagy személyesen távolítsalak el titeket a pályáról?” Vagy miért nem parancsolja meg egyszerűen, hogy: „Patkányok, húzás innen, ez az én kapum, az én sulim, semmi keresnivalótok sincs itt, pláne neked, Feri, mert rólad lerí, hogy egy nyamvadt gólt se tudsz kivédeni. Miért nem bújsz bele inkább az imádott számítógépedbe?...”

Mivel Ede és Feri még mindig ugyanúgy bámultak Ulrikra, mint egy perccel ezelőtt, Ulrik még egyszer megkérdezte:

- Tehát megengeditek, hogy berúgjam? Igen?...

- Öhm… - kezdte bizonytalanul Feri, majd összenézett Edével. Nagyon gyanús volt nekik ez az egész.

- Hiszen te nem is szeretsz focizni! – szólalt meg Ede. – Tesiórán se szoktál soha!

- Á, minek furakodnék be a jól megszokott csapatba? – legyintett Ulrik. – Na, rúghatom?

- Igen – adta meg magát Feri sóhajtva, és elhelyezkedett a kapuban.

Ulrik nekilendült, és teljes erőből belerúgott a labdába – ami tökéletes ívet leírva, Feri mellett azonnal a hálóba csapódott.

- Hú, ez szép volt! – szaladt ki Ede száján.

- Hát, tényleg nem volt rossz – mondta Feri is.

- Kösz – mosolygott Ulrik büszkén. – Na jó, megyek vissza kosarazni…

- Várj! – kiáltott utána Ede, mire a fiú kíváncsian visszafordult. – Mi van veled? Egész normális vagy!

- Igen – mondta Feri is. – Egész kedves. Pedig te Ulrik vagy!...

- Persze, hogy Ulrik vagyok! – horkantott a fiú. – De már megváltoztam! Kedves vagyok mindenkihez, és nem lógok többé azokkal az idiótákkal a többi osztályból! Kár, hogy ezt a változást eddig csak Cili vette észre…

- Miért, mikor változtál meg?

- Már tegnap!

Ede felnevetett.

- Hát akkor nem csoda, hogy csak Cili vette észre eddig! A változáshoz sok idő kell… meg még valami.

- Micsoda? – kérdezte kíváncsian Ulrik.

- Azt hiszed, hogy mindannyian az osztályból egyből el fogjuk felejteni neked azokat, amiket mondtál ránk? – vette át a szót Feri. – Nem, ez így nem fog menni. Bocsánatot kell kérned tőlünk! Vagy nem ezt akartad mondani, Ede? – nézett a barátjára.

- De, igen. Pontosan ezt – bólintott az.

Ulrik felsóhajtott. Hát ez remek. Megint egy bocsánatkérés… Ezúttal először Edééktől. Nem is olyan könnyű ez a megváltozás-dolog… Főleg, mert bocsánatot kérni valakitől olyan megalázó.

De néha muszáj megtenni.

- Oké, akkor… szeretnék bocsánatot kérni most tőletek. Bocsánat. Sok rossz dolgot mondtam rátok. Sajnálom – bökte ki Ulrik.

Ede és Feri egymásra néztek, majd a fiúra. Végül egyszerre bólintottak, és elmosolyodtak.

- Oké, felejtsük el! – mondta Feri. – Mindenki hibázhat. Te is.

- Szuper – vigyorodott el Ulrik.

- Na, akkor jössz focizni velünk? – hívta Ede, miközben ismét a labdával dekázgatott. – Rúghatnánk gólokat Ferinek.

- Persze, hogy jövök! – lelkesedett Ulrik.

És miközben az új barátaival focizgatott, arra gondolt, hogy mostantól kezdve már csak jobb lehet az élete. Az első lépéseket már megtette, a többi már menni fog magától is.

Edéékkel lenni pedig sokkal jobb szórakozás, mint a hallgatag exhaverjaival cigizni egy sötét helyiségben.

- Hé, Ulrik, délután nem jössz el velem focizni a térre? – kérdezte Ede, miután csengettek, és el kellett hagyniuk a tornatermet. – Ferinek sajnos tanulnia kell a felvételijére, ezért most nincs kivel rúgnom a bőrt.

- Hogyne mennék! Naná, hogy megyek! – vigyorodott el boldogan Ulrik.

-----

A versmondással telt irodalomóra után kémia következett, amit az osztály tagjai csakis akkor szerettek, ha kísérletezhettek rajta.

Márpedig ez az óra pont ilyen volt.

- Alakítsatok két csapatot, toljátok össze a padokat, helyezkedjetek el körülöttük, mindenki vigyen széket magának, vegyetek elő jegyzetfüzetet és tollat, és egyvalaki a csapatokból jöjjön ide a felszerelésért! A mai órán kísérletezni fogunk! – hadarta el a kémiatanárnőjük, Annamária néni, aki amúgy Illés bácsi felesége volt, és sok mindenben hasonlított is a férjére. Most összecsapta a tenyerét, és sürgetni kezdte az osztályt: - Gyorsan, gyorsan! Mozgás, lusta banda!...

Az osztály tagjai örömmel, hogy kísérletezhetnek, elkezdték tologatni a padokat és a székeket. A nagy hangzavar közepette Stella kecsesen felugrott az egyik székre, és elkiáltotta magát:

- Figyelem, figyelem! A 8.a focicsapata alkosson most egy csapatot! Fontos megbeszélnivalónk van!... Ede, Feri, ti is gyertek!

- De hát mi nem is vagyunk benne a csapatban! – nézett Stellára döbbenten Feri.

- Igen, de ez rátok is tartozik. És elég fontos.

Ede és Feri összenéztek, majd vállat vontak, és odamentek a focicsapat tagjai közé, akik az egyik nagy, összetolt padokból álló asztal köré telepedtek le. Stella leugrott a székről, odaszaladt a tanári asztalhoz, és elvette a kémcsöveket meg a többi szükséges dolgot. Miközben lepakolta őket a csapat asztalára, végignézett Ferin, Edén, Bernáton, Brigin, Lacin, Kornélon, Lőrincen és Bogin (akik amúgy egymás mellett foglaltak helyet maguknak), és megnyugodva így szólt:

- Oké, mindenki itt van.

- Ugye arról van szó, amiről a hétfői edzés után is beszéltünk? – kérdezte tárgyilagosan Bernát.

- Igen, arról.

- És mi az a dolog? – kérdezte Ede. – Mert én meg Feri már nem voltunk ott akkor.

- Arról van szó, hogy sosem szabad eltűrnünk azt, amit mások erőltetnek ránk, de mi nem akarjuk! – szólalt meg harciasan Boglárka, és az asztalra csapott, amitől a kémcsőállvány és a borszeszégő megremegett. – A mi világunk egy szabad világ, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt tegye, amit akar! Éljenek az emberi és az állati jogok, éljen a szabadság és a szabad akarat! Le az elnyomással, le a gonosz emberekkel és le a rabszolgasággal! Éljen az emberi elme!...

A focicsapat tagjai meghökkenten néztek rá. Majd Laci is az asztalra csapott, és kijelentette:

- A lényeg az, hogy ki nem álljunk Pista bá’-t, és nem akarjuk, hogy ő legyen az edzőnk!

- Hogyhogy? – döbbent meg Ede.

- Miután elmentetek hétfőn, csak még rosszabb lett az egész – panaszkodott Bernát. – Pista bá’ mindenkit elkezdett letesztelni, és közben folyton beszólogatott, és mindenkit megalázott. Azt mondom, hogy elég tesiórán elviselnünk őt, miért kéne, hogy ő legyen az edzőnk?!

- Le Pista bá’-val! – kiáltotta Stella.

- Egyetértek! – vigyorodott el Ede. – Pista bá’ egy igazi rabszolgahajcsár! De van itt egy másik kérdés: ki legyen akkor az edzőnk?...

- Minek kell ide edző? – vigyorodott el Bernát. – Tudunk mi magunktól is edzeni a nagy meccsre a hetedikesekkel szemben! Hiszen ki tudná jobban nálunk, hogy mi kell nekünk, és hogy mi adja nekünk meg a kedvet a játékhoz?...

- Ez tök jó ötlet! – mondta vidáman Laci. – Nincs edzőnk, és így nincs ki megmondja nekünk, mikor és hol gyakorlunk! Azt veszünk be a csapatba, akit csak akarunk, vagyis Edét és Ferit is!

- Ez az! – örült meg Ede, és boldogan elvigyorodott. Ismét a focicsapatban! Ismét játékban, és harcban a hetedikesekkel szemben! Ez az igazi élet!...

Miközben mindenki örvendezett, Feri szólalt meg halk hangon:

- Engem is bevesztek a csapatba? Hiszen… mint láttátok… béna kapus vagyok. És az edzéseken se nagyon tudnék ott lenni, mert a felvételire kell készülnöm.

A focicsapat tagjai zavartan és tanácstalanul néztek össze. Végül Bernát biztatóan Ferire nézett, és megkérdezte:

- Feri, te szeretnél jobb kapus lenni?

- Hogyne szeretnék! – csodálkozott a fiú. – Imádok a kapuban állni, de tudom, hogy nem vagyok valami jó a labda kivédésében. De szeretnék, sőt akarok jobb kapus lenni! A számítógépes játékokban is mindig a kapus szerepét választom!...

- Oké, oké – vágott közbe Bernát. – A lényeg az, hogy ha az akarat megvan, akkor a megvalósítás sem várat magára sokat! Csak meg kell dolgozni érte, és kész.

- Ez teljesen igaz! Bernátnak igaza van! – emelte fel a hangját Bogi. – Minden álmot meg lehet valósítani, csak akarni kell!...

- Hé, miért adsz Bernátnak igazat? – suttogta bosszúsan Lőrinc a lánynak. – Ez nem volt valami szép tőled, ráadásul előttem!...

- Ne nevettess, ez csak egy… De hiszen… te féltékeny vagy! – nevetett Bogi.

- Én?! Az kizárt! Még soha nem voltam féltékeny.

- Egészen eddig.

- Nem.

- De igen.

- Na jó, fejezzük be – mondta végül Lőrinc. – Inkább figyeljünk.

- Oké – vigyorgott Bogi. – De tudod, hogy én is tudom, amit te is tudsz…

- Komolyan bevesztek a csapatba? – hallották Feri boldog kiáltását, mire mindketten odanéztek. – Hát ez… hát ez valami hihetetlenül szuper! Egek… kösz, annyira jófejek vagytok! Ígérem, hogy a felvételi után egész nap a kapuban fogok állni, és a nagy meccsen minden gólt kivédek!...

- Úgy legyen – vigyorgott Ede, majd a többiekre nézett. – Már van is egy ötletem, mikor eddzünk először! Ma délután lemegyek a térre focizni…

- Ott leszünk! – mondta egyszerre pár tag.

- Csak hát… Ulrik is ott lesz – bökte ki Ede.

- Ulrik?! – döbbent meg Stella. – Ede, te Ulrikkal szoktál lógni?...

- Nem… Vagyis csak ma lesz az első. Ugyanis reggel odajött hozzám meg Ferihez a tornateremben, és képzeljétek: tökre normális volt! Azt mondta, megváltozott, és bocsánatot kért tőlünk mindenért, amit elkövetett ellenünk. Nagyon más volt, mint eddig.

- De hiszen – csapott a homlokára Brigi. – Ulrik tegnap meg ma sem szólt be senkinek az órákon! Csodálkoztam is, hogy miért van csendben, mert mégiscsak előtte ülök, és feltűnik az ilyesmi. De az a változás-dolog mindent megmagyarázna!...

- Márpedig, ha valaki áttért a jó útra, nem szabad hagyni visszatérni a rossz útra – jelentette ki Bogi nagy bölcsen.

- Jó, hát akkor nem fog minket zavarni ma – sóhajtotta Stella, majd fenyegetően hozzátette: - De ha be mer szólni…

- Ezt nem hiszem el! – hallatszott mellőlük Annamari sipákolása. – Ti még nem csináltatok semmit?! A másik csapat már majdnem készen van!...