Hangok, képek, fájdalom ijesztő összevisszasága, elmosódottan és kuszán keringtek Gerard fejében. Nem tudta megállapítani, hogy milyen rég óta. Próbált rájuk jobban odafigyelni, de nem tudta megjegyezni őket. Ahogy felfogta, amit látott, azonnal el is felejtette. Mintha valami köd ereszkedett volna a fejébe, sőt, mintha az is vette volna körül, azt lélegezné (lélegzik egyáltalán?) azon feküdne (fekszik egyáltalán?). Kellemesen semmilyen volt. Nem akart felébredni belőle (fel tudna ébredni egyáltalán?). Hirtelen egy gondolat hasított a fejébe: meghalt volna? Megpróbált emlékezni, de amint igazi érzéseket használt, amint saját maga irányította a gondolatait, azonnal elszállt ez a köd. Eddig az öntudatlanság semmilyében létezett, átadva magát mindennek, irányítás és gondolatok nélkül, de ahogy elhatározta, hogy ő emlékezni akar, kikerült ebből. Külső hangok csapták meg a fülét, szagok, a kő keménysége, amin feküdt, az emlékek beugrottak, ezzel érzések kerültek belé. Vissza akart kerülni az öntudatlanság állapotába, de már nem tudott. Lassan kinyitotta a szemeit. Ugyan abban a barlangban feküdt, ahol utoljára megpihentek. Talán Frank hozta be. Egy arcot pillantott meg a látókörében. Ismerősnek tűnt.

- Uh... jól vagy haver? - a hang alapján sikerült beazonosítani az alakot, persze azután rögtön beugrott a többi is. Bob volt az, még a kastélyból. Ezután odagyűltek a többiek is köré. Gerard ülő helyzetbe tornázta magát és megtapogatta a fejét, hogy kiderítse: jól van-e, ugyanis semmit az égvilágon nem érzett, amit igen különösnek tartott azután, ami történt.
- Túlságosan is. Hogy kerültök ide? - nézett végig rajtuk sorban, de valaki hiányzott. - És hol van Frank?

- Erre jártunk és megláttuk, hogy minden tiszta vér. Benéztünk ide, és megláttuk, hogy itt fekszel. Frank nem volt itt. - felelt Ray. Gerard úgy érezte, mintha megfordult volna vele a világ. ”Frank nem volt itt” Mi az, hogy nem volt itt? Itt kell lennie valahol. Neki... túl kellett élnie. Ha ő maga túlélte, akkor Frank-nek is túl kellet. Felidézte az utolsó pillanatokat, amikor látta. A fájdalom, ami végigvárta a testét, amikor a farkas cincálta a karját és mindenét, amit ért. Látta még utoljára, ahogy Frank felé rohan, de a másik farkas ráugrik. Ekkor vesztette el az eszméletét. Mi történhetett azután? Mi történt Frank-kel?? Talán a farkas ráunt arra, hogy egy rongybabát rázzon, és Frank-re fordította a figyelmét, aki már túl fáradt volt küzdeni és... De akkor ki hozta be a barlangba? Önmagától vonszolta volna ide magát? Félholtan megpróbált még bejutni, de nem emlékszik rá? Frank nem halhatott meg... Nem... Akkor mindennek vége.

- Biztosan jól vagy? - kérdezte egy hang. Gerard nem fogta föl. Nézett maga elé és nem akarta, nem is tudta elhinni. Minden olyan tompa volt. A gondolatok, a hangok, az emlékek, a kép, amit látott maga előtt, aminek egyenlőnek kéne lennie a valósággal, de mégsem tűnik annak. És egyre tompább lett minden, a végén pedig ismét abba a ködbe jutott el, ami olyan túlvilágian üres. Az idő nélküli világban, test nélkül keringve, fájdalmak közt, amit a következő pillanatban el is felejtett, minden egyszerű volt. De nem hagyták. Most egy külső hatás. Valami a szájához ért, érintkezett a nyelvével, lefolyt a torkán. Az a különleges íz. Mennyire igazi, mennyire erőszakos, visszahúzza a valóságba. Mért nem hagyják? De kéne, muszáj lenne, fel kell ébrednie. Nyelt egyet. Aztán még egyet. Visszatért belé az erő. Ez a folyadék. Vér. Most szüksége van rá. Többre, mint valaha. De egy idő után elfogyott. Szerencsére elég volt ahhoz, hogy teljesen magához tudjon térni, szóval felült és körülnézett. A helyzet semmit sem változott. Ott ült körülötte Mikey, Ray és Bob, de Frank sehol. Kedve lett volna újra elájulni, de hamar rájött, hogy ez nem megoldás.

- Tessék, igyál még. - nyújtott oda egy üveget neki Ray. Gerard hálásan elvette, és kortyolni kezdte. A többiek mind nézték, ahogy lehajtja az egész üveg vért, de megértették. Ugyan nem tudták pontosan, hogy mi történt, sejtették, hogy valami olyan, ami sok energiát emésztett föl.

- Szóval mi történt? - kérdezte Mikey, aki eddig meg sem szólalt, ennek ellenére ő volt az, aki a legjobban aggódott Gerard miatt. Gerard letörölte a szája széléről a vért, és belekezdett, hogy elmondja mi történt a farkasokkal, vele, Frank-el, és azzal a szerelmes párral.

- Ez iszonyú! És most mit csináljunk?

- Maradjunk itt. Biztosan életben van Frank, és ha visszajön, akkor itt fogja Gerard-ot keresni.

- Nem! Nem maradhat itt Gerard! Szépen visszavisszük a kastélyba, ahol nem eshet baja.

- De ez az út neki fontos! Keressük meg Frank-et, aztán menjünk velük és segítsünk nekik.

Gerard csak úgy nézett. Ezek itt úgy vitatkoztak róla, mintha itt sem lenne. Tudta, hogy csak jót akarnak, de itt egyik megoldás sem jó. Frank nélkül semmi sem jó. Ha Frank nem él, nem tudja megtalálni a múltját és nem is tudna azzal a tudattal élni, hogy Frank halott, múltja pedig nincs. Talán Frank életben van. Akkor mit csináljon? Várja meg? Keresse meg? Induljon el? Egy dologban azonban biztos volt: a többieket nem akarta belekeverni. Akármennyire barátok is, akármennyire féltik, és segíteni akarnak, nem teheti ki őket veszélynek csak maga miatt. Ez csak rá és Frank-re tartozik az összes veszéllyel együtt.

- Elég! - kiáltott Gerard, mire mindenki elhallgatott. - Köszi srácok, hogy segíteni akartok, de ez az én életem, és nem hagyhatom, hogy miattam bajba kerüljetek. Egyedül megyek, és megkeresem Frank-et. - ez lesz a legjobb megoldás. Frank-nek még élnie kell. És ő meg fogja találni. - elsétált a többiek mellett, majd egy ugrással lent termett a sárban. A környék rosszabbul festett, mint emlékezett rá. Vér mindenütt. Nemcsak a földön, hanem a sziklákon és a fákon is. A sárban meglátszottak a harc nyomai: testek, lábak, tenyerek nyomai, farkas lábnyomok mindenütt. Ezen túl a farkasokból kitépett szőrcsomók és leszakadt ruhacafatok voltak a sárba nyomva. Gerard odasétált az egyikhez és a kezébe vette. Egy Frank ingjéből leszakadt darab anyag volt. Gerard összeszorította a markában. Megint felvillantak a harc jelenetei. Összeszorított szemmel lehajtotta a fejét, hátha nem látja többet a rémes képeket, de azok csak jöttek, kíméletlenül. Torka kaparni kezdett, megremegett a válla. Hogy élhette ezt túl??? Az égre emelte a tekintetét, hátha onnan választ kap, de persze csak a sötét felhőket látta. Egy érintést érzett a vállán.

- Gerard, mi veled vagyunk. Szükséged van ránk, mi pedig segíteni fogunk neked, nem érdekel, hogy milyen veszélyes.

- Mikey, nektek a saját életeteket kell élnetek. Abban is van épp elég veszély. - fordult szembe vele Gerard erőt véve magán.

- De én nem fogom cserbenhagyni a saját bátyámat!!! - Mikey még sosem ordított, de ezzel most bepótolta minden eddigi elmaradását. Ő maga sem tudta, hogy mért nevezte hangosan Gerard-ot a bátyjának, eddig sosem vallotta be senkinek, hogy így tekint rá, de amióta ismeri Gerard-ot, azóta úgy szereti, mintha a bátyja lenne. És most a düh kihozta belőle. Arra számított, hogy Gerard hülyének nézi majd, de e helyett magához ölelte.

- Én meg nem akarom, hogy bántódása essen a kisöcsémnek. - súgta a fülébe fojtott hangon. Furának tartotta, hogy mindketten testvérként tekintenek a másikra, de nem érdekelte, hogy itt mi fura, és mi nem. Csak ölelte magához Mikey-t, közben simogatta a hátát, ami remegett a sírástól. Neki is sok kedve lett volna bőgni, de tudta, hogy attól csak nehezebb lenne. Lassan eltolta magától.

- Csak legyél boldog nekem, jó? - nézett a szemére, egy mosolyt erőltetve az arcára. Mikey bólogatott. Gerard lassan tett hátra egy lépést, aztán lassan még egyet, és még egyet, aztán megfordult, Mikey arcát örökre az emlékezetébe vésve, belépett a fekete fák közé.
Miközben ment előre, megpróbálta kitörölni a fejéből az összes kételkedést. Erősnek kellett maradnia. Erősen hitt benne, hogy Frank még él, és hitte, hogy meg fogja találni. Hinnie kellett. Annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, hogy merre keresse. Minden ugyan olyan volt. Ebben a véget nem érő erdőben minden fa ugyanúgy néz ki, se nyom, se egy jel, se egy ösvény, ami adhatna valami segítséget. És mégis tartotta magát. Nem sokon múlott. Érezte az elkeseredettséget belül, érezte, hogy reménytelen, hogy hiábavaló, mert így sosem fogja megtalálni, ugyan, kit akar megtalálni? Frank halott! Jól tudta, hogy halott. Tudta, hogy az a farkas végzett vele. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is meghalt volna. El akarta dobni magát, a sárban akart feküdni és várni, amíg elúsznak a felhők, aztán érezni, ahogy a nap sugarai leégetik a húst a csontjairól. A lábai olyan nehezek voltak, hogy alig bírta őket vonszolni. De megtette. Ezeket a gondolatokat ki akarta törölni a feléből, erős akart lenni és megkeresni Frankie-t. Nem adhatja fel. Talán jobb lesz a jövő, talán...

Ezekkel a gondolatokkal harcolt magában, mikor hirtelen észrevett valamit a fák között. A gyomra összeszorult ettől a látványtól. Egy elsuhanó fekete árny. Gerard megállt. Visszafojtotta a lélegzetét nem is a félelemtől, inkább magától az emléktől. Akárhogy nézte, csak egy volt. Suhant a fák között, és egyre csak közeledett, aztán Gerard elé érve megállt. Gerard ledöbbenten nézte. A felismerés döbbentette le: ez az a farkas. Ugyan az. Ugyan az, melyiknek a fogai közt szenvedett, és ami talán Frankie-vel is végzett. A megdöbbenés elmúlt, helyét a harag vette át. Ökölbe szorította a kezét. Testét átjárta a bosszúvágy, az energia feléledt benne, szemében veszélyes őrület csillant. A farkas morogni kezdett. Egyre hangosabban, végül ugatott, mint a kutyák. Elfogadta a kihívást. Körözni kezdett Gerard körül. Feszülten figyelték a másikminden mozdulatát, hogy az első jelre támadhassanak. Gerard bírta rövidebb ideig. Úgy érezte, hogy az energia szétfeszíti a testét, ha most rögtön nem támadja meg. Egy gyors mozdulattal a farkas felé ütött. Felkarcolták a kézfejét a fogak, amint az állkapcsába ütött, de nem érdekelte. Nem érdekelte a fájdalom, csak a bosszú. Nem védekezett, nem ugrott el előle, ütötte, rúgta, ahol érte. A farkas harapott, ahol csak érte, de megzavarta az, hogy akármit tesz, mintha meg sem kottyanna ellenfelének. Gerard pedig minden ütésbe beletette a fájdalmát és a haragját. Hallotta, amint a farkas állkapcsa csattan az egyik ütése után. Belemarkolt a hátán a bundába, és a legközelebbi fához csapta az állatot. Az fájdalmasan felnyüszített. Gerard ezután teljes erejéből elhajította, nem is érdekelte, hová érkezik meg, aztán a földre rogyott. Mélyeket lélegzett. Levezette hát az energiát. Megbosszulta. Felnézett: a farkas az egyik fa tövében kínlódott. Megpróbált lábra állni, de mindig visszarogyott. Aztán feladta a próbálkozást és csak feküdt, fájdalmasan lélegezve. Gerard most döbbent rá mit tett. Elborította az agyát valami és ezzé tette. Mire volt jó? Frank itt van? Csak egy ösztön vezérelte farkast ölt meg. Utálta magát, az egészet. Odavonszolta magát a farkashoz, ami már nem is lélegzett. A bundája csomókban összeragadt a vértől. Gerard magához húzta, és az egyik sebből elkezdte szívni a vért. Mikor befejezte, ellökte magától a testet és, elterült mellette a sárban. Fogalma sem volt, hogy meddig feküdhetett ott. Csak bámult maga elé üres fejjel. Néha beszökött pár gondolat, amik azt kérdezték: hogy jutott el idáig? Mit keres itt egyáltalán? És ki a fene is ő tulajdonképpen? Valószínűleg még nagyon sokáig feküdt volna ott, ha valaki nem talál rá.