Több órányi harcolás után, már annyira kimerültek voltak, hogy egyikük sem volt képes talpon maradni. Kimerülten rogytak le a földre, és még ahhoz is túl fáradtak voltak, hogy a barlangba bemenjenek. Hosszú percekig csak lihegtek és erőt gyűjtöttek.

- Akkor most kéne valamelyikünknek kaját szerezni. - szólalt meg Gerard, miután a gyomra jelezte a vér hiányát.

- Érdekes... én nem érzem éhesnek magam.

- Hogy hogy nem? Nemrég még az volt, hogy több vérre van szükséged. - vonta össze a szemöldökét Gerard.

- Nem tudom...

- Egyél meg engem! - szólt egy hang a fák felől. Mindketten odakapták a fejüket. Egy lány lépett ki a szürke törzsek közül. Egy szakadt és koszos fehér ruhát viselt, hosszú barna haja a derekáig ért. Érzelmileg elég meggyötörtnek tűnt. Egyértelműen ember volt. Most közelebb lépett, láthatóan egy csöppet sem félt a vámpíroktól. Egyre gyorsabban közeledett, tekintete dühöt és szomorúságot sugárzott.

- Ölj meg! - most már kiabált, viszont a könnyei is eleredtek. Gerard és Frank döbbenten nézték a jelenetet, egyikük sem tudta, mit tegyen.

- Te! - mutatott Gerard-ra - Megölted a szerelmemet! Engem is ölj meg! - a fájdalomtól eltorzult hangja szinte felismerhetetlenné tette a szavait. A könnyei sűrűn folytak le az arcán. Futott, már ő sem tudta merre, mígnem megbotlott és belezuhant a sárba. Frank Gerard-ra nézett. Mindketten értették, hogy ez mit jelent. A reggeli három ember közül egy ennek a lánynak a szerelme volt. Odamentek hozzá, Gerard felsegítette a földről, aztán bevitték a barlangba. Ott sokáig csak ült és bámult maga elé.

- Sajnálom - próbálkozott Gerard egy idő után. Megpróbált a lehető leghalkabban és legegyüttérzőbben beszélni, a lány mégis úgy nézett rá, mintha a világ legrosszabb dolgát akarná tőle megkapni. Persze ő is tudta, hogy ezzel mit sem ér, egy sajnálommal semmit nem lehet elintézni. Lesütötte a szemeit, de tényleg csak annyit tudott tenni, hogy nagyon sajnálta a történteket. Frank úgy döntött, hogy ő is megpróbálkozik valamivel. Kicsit közelebb húzódott a lányhoz és ő is elővette a legkedvesebb hangszínét.

- Tudod, mi is emberek voltunk egykor. Nem is olyan régen. De aztán vámpírrá változtattak minket. - remélte, hogy ezzel sikerül egy kicsit éreztetnie a lánnyal, hogy ők is csak áldozatok, és amit Gerard tett, azt kényszerből tette.

- Árulók! - ennyi volt a reakciója. Frank Gerard-ra nézett, hogy mondjon már valamit, de ő még mindig szomorúan bámult maga elé.

- Akaratunk ellenére tették! - mondta tovább Frank, most kicsit erősebben.

- Ő akkor is meghalt! - kiabálta a lány, aztán újból sírva fakadt. - Együtt akarok lenni vele újra. A halálban. - folytatta aztán teljesen higgadtan és nagyon halkan. Hirtelen ránézett Gerard-ra, de most teljesen megváltozott a tekintete. Eltűnt a végtelen szomorúság és kétségbeesés, helyette elszántság és remény tüze lobbant, ami viszont keveredett a halál sötétjével. - Ott akarok lenni vele. Benned. A te testedben, ahol ő is van. - hosszú percekig nézték egymást. Gerard-nak nagyon bűntudata volt, de lány szeméből ki tudta olvasni, hogy ha ezt megteszi neki, akkor megbocsátja, amit tett. Látva, hogy a lány nem fogja meggondolni magát, bólintott. Frank őrültségnek tartotta az egészet, zavartan Gerard-ra nézett, de egy csöppet sem látszott rajta, hogy viccelne. Komoly tekintettel közeledett a lány felé, aki ezalatt a kis idő alatt próbált felkészülni a halálra. Egyre gyorsabban és mélyebbeket lélegzett, tényleg úgy nézett ki, mint aki nagyon rosszul van, ám a tekintete biztos maradt. Megálltak egymással szemben, alig fél méterre, és egymás tekintetét kutatták. Látszott, hogy itt most valami érzelmileg nagyon fontos dolog fog történni.

- Öhm... én addig kimegyek... - Frank a világért sem akarta zavarni őket, főleg hogy ez most csak róluk kettőjükről, és a lány barátjáról szól. Különben sem bírta volna végignézni, így halkan kisétált a barlangból, és oda letelepedett, ahol harcoltak.

- Élve akarom, hogy kiszívd a vérem. - szólt halkan a lány.

- Fájni fog. - válaszolt Gerard, de a hangjában nem hallatszott együtt érzés, inkább csak hidegség. Kívülről talán úgy tűnhetett, hogy azért van, mert csak a lány szemeire koncentrált. Nagyon mélyen belemerültek egymás tekintetébe, úgy tűnt, megszűnt körülöttük a világ.

- Tudom. - igazából a szavaknak már nem volt értelmük, a lány ezzel jelezte, hogy készen áll. Tiszteletből nem akart leülni, bár nem tudta, hogy a lány mennyire van tisztában azzal, hogy mi történik ilyenkor, de úgy döntött, nem szól. Erős lesz. Félresöpörte a hosszú barna hajat, aztán először az ajkaival, majd a két hegyes szemfogával megérintette a puha bőrt. Azonnal átlyukasztotta a vékony bőrréteget. A lány visszafojtotta a sikolyt, de a teste kicsit megrázkódott. Gerard szorosan magához ölelte, tudta, hogy hamarosan a lány elveszti az erejét, és neki kell tartania, azután ő maga is legyengül. Lassan szívni kezdett, nem akart túl nagy fájdalmat okozni neki, mégis érezte a szorító kezeket a hátán, érezte, amint belemarkol hátul a ruhájába, érezte, ahogy szenved, ahogy kínlódik, ahogy a mellkasa az ő mellkasának nyomódva levegőért kapkodva remeg. Aztán egyre kevésbé tudta megtartani a súlyát, egyre jobban ránehezedett Gerard-ra, de ő is kezdett gyengülni. Iszonyatosan szédült, fogalma sem volt már, hogy hol van, csak azt tudta, hogy állva kell maradnia. Behunyt szemmel szívta magába a szerelmes, fiatal vérét. Minden egyes korty fájdalommal csúszott le a torkán. Fájt neki, hogy ezt kell tennie, fájt neki, hogy szétszakított két szerelmest, hogy megölte őket. Csak remélte, hogy a lánynak igaza lesz, és a halál után újból együtt lesznek. Benne fognak élni. Örökké.

Érezte az utolsó cseppeket, de nem engedte el. Még sokáig úgy állt ott, magához szorítva az előbb még oly hevesen lélegző törékeny testet. És most egy szívdobbanás sem. Tökéletes csend. Csak egy üres test már. De érezte magában a változást. Érezte, hogy valamivel több lett, hogy adott valamit, amikor elvett. Ott vannak benne mindketten, a szerelmükkel. Óvatosan lefektette a lányt a földre. Féltérdre ereszkedve nézte tovább. A sírástól vörös arca most falfehérré vált. Még a nevét sem tudta. Még egyszer felmérte tetőtől talpig, aztán felvette és kivitte a barlang elé. Meglátta Frank-et, amint azon a helyen ül, ahol harcoltak. Úgy tűnt, eléggé a gondolataiba van merülve. Aztán ő is észrevette Gerard-ot és azonnal elindult felé. Nem igazán tudta, hogy most hogy bánjon Gerard-dal, mert abban biztos volt, hogy mélyen megérintette a dolog, de azt még nem tudta, hogy mennyire akarja ezt kimutatni. Ahogy közeledett, egyre jobban érezte, hogy valami megváltozott. Gerard tekintete, a kisugárzása, még az arca is más lett. Nem jobb, nem is rosszabb, csak más. Mintha valami nagyon törékeny és érzelmes lény lenne, amihez még hozzáérni is bűn lenne. Mint egy angyal. A hajtincsei finoman érintették a homlokát, a zöld szemeiben ezer fény játszott, a szemei körül feketéllő vékony csík pedig csak kiemelte ezt. Frank odaért hozzá. Tudta, hogy kellene valamit mondania, de nem tudott. Ekkor Gerard hirtelen átölelte. Frank elmosolyodott és visszaölelt. Jó megoldás. Gerard határozottan megváltozott, de ezzel az öleléssel Frank érezte, hogy visszakap valamit. Olyan volt, mintha eddig a két szerelmes lelke tükröződött volna belőle, de most, hogy megölelte Frank-et, visszakapta a saját lelkét, a benne élők pedig örök nyugalomra leltek.

- Gyere, temessük a szerelme mellé. - szólt Gerard, mikor kibontakozott Frank öleléséből. Ránézve megbizonyosodhatott arról, amit öleléskor érzett: megint a régi. Elkezdtek ásni egy sírt, a mellé a sír mellé, amibe a fiút temették el reggel, aztán fából csináltak egy fejlécet középre, és belekarcolták hogy Örökké.