Frank ébredezett. Eléggé meggyötörtnek érezte magát, beugrott neki az utolsó jelenet, mielőtt elvesztette volna az eszméletét. Elkezdett gondolkodni, hogy akkor hogy is maradhatott életben. Valószínűnek tartotta, hogy nem sokkal az után, hogy leestek, visszajöttek a felhők, ezért nem halt bele. Lassan kinyitotta a szemeit, és nagy meglepetésére észrevette, hogy a barlangban van. Ki akart nézni, de valami eltakarta a bejáratra nyíló kilátást. Feküdt rajta valaki, és a mellkasán tátongó sebet nyalogatta, amit Matt okozott neki! Az illető nem vette észre, hogy felébredt, így zavartalanul gyógyítgatta a sebesülését tovább.

- Nézd, felébredt. - hallatszott egy hang oldalról, de Frank nem tudta elfordítani a fejét, hogy megnézze ki az. A rajta fekvő alak felnézett és elmosolyodott.

- Szia Frank.

- Gerard???? - Frank azt hitte, hogy újból elájul. Nem tudta, hogy most dühös legyen Gerard-ra, vagy inkább örüljön neki.

- Jól vagy?

- Azt hiszem. - megpróbált felülni, és egy kis segítséggel sikerült is neki. Így már körül tudott nézni. Három másik vámpírt látott, akikkel ezelőtt még nem találkozott, vagy ha igen, nem emlékezett.

- Ők itt Mikey, Ray és Bob. - mutatta őket be Gerard sorban, mire mindegyikük intett. Frank-nek szimpik voltak.

- Hogy kerültök ide?

- Ez kérdés? Utánad jöttem. Ők meg utánam.

- Tudod, hogy nem kellett volna... - Gerard erre egy kicsit elszomorodott. Frank állta a tekintetét. Nem akarta hangosan elmondani a gondolatait a többiek előtt, szóval remélte, hogy Gerard így is megérti őket.

- Öhh... Mi akkor elmegyünk és keresünk kaját. - szólalt meg Mikey és észrevétlenül oldalba bökte a többieket. Ők megértették a helyzetet és szépen kivonultak, hogy keressenek egy falut ahol ehetnek, de legfőképp azért, hogy magukra hagyják Gerard-ékat, hogy nyugodtan tudjanak egymással beszélgetni.

Gerard sóhajtott és Frank-kel szemben leült a földre.

- Mért hagytál ott? Megbeszéltük, hogy együtt jövünk.

- Jobb lett volna neked, ha ott maradsz.

- Ezt Bert beszélte be neked? Én tudom, hogy mi a jó nekem. Én is meg akarom találni a múltam, és nem érdekel, ha az életemet kell kockáztatnom érte.

- És Bert? Nem fog hiányozni?

- De fog. Csak a múltam fontosabb. Mi bajod vele? Még azt sem mondtad el, hogy mért ütötted meg a gyűlésen.

- Kihasznál téged. Fogalmad sincs, hogy hogy beszélt rólad. Teljesen megalázó volt. Csak nem bírtam tovább hallgatni és leütöttem.

- Bert volt a legjobb barátom. Ő volt az egyetlen, aki figyelt rám, mikor nem tudtam elfogadni az új életem. És hálával tartozom neki ezért.

- Ezért csinálta! Élvezi, ahogy hálálkodsz, és aztán meg mindenkinek szétkürtöli!

- Az, hogy mi ketten mit csinálunk, az csak ránk tartozik, és ezt ő is jól tudja. Bert nem olyan. Csak túlreagálod.

- Dehogynem olyan! Ha hallottad volna, hogy miket mondott, akkor most hinnél nekem.

- Hé, hiszek neked. És most már itt vagyok, Bert-től jó távol. Amúgy azt a rabot mért engedted ki?

- Azután hogy megütöttem Bert-et, csak rohantam valamerre, aztán a börtönben lyukadtam ki. Leültem egy padra, aztán megszólított egy lány. Beszélgettünk, elmondtam neki, hogy hogyan kerültem ide, azt, hogy semmire sem emlékszem, aztán azt mondta, hogy vele is ez történt, de őt minden ok nélkül elfogták, és ide zárták be. Szóval úgy döntöttem, hogy kiengedem, mert nem tűnt veszélyesnek és ő is csak a családját akarta megkeresni.

- Te jó ég, Frank!

- Jó, tudom, hogy hülyeség, de akkor jó ötletnek tűnt. Sajnálom, oké?

- Persze, semmi gond. Nekem meg be kellett volna zárnom azt az ajtót. - erről Frank-nek megint eszébe jutott az a látvány és nem tudott mit mondani. Némaság telepedett rájuk. Pár perc múlva mégis Frank törte meg a csendet.

- Tulajdonképpen ők minek jöttek veled?

- Nagyon jó barátok vagyunk, együtt zenéltünk a gyűlésen. Mikor megtudták hogy elmentem, azonnal utánam jöttek és ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek.

- Nem jöhetnek velünk.

- Sejtettem, hogy ezt mondod majd.

- Ez csak a mi ügyünk, olyan helyekre fogunk elmenni, amik életveszélyesek lehetnek. Nem halhatnak meg miattunk.

- Ha visszajöttek, megbeszéljük velük. - Gerard erre bólintott, aztán vártak. Hamarosan megérkeztek a többiek, Bob és Ray egy-egy embert hoztak a karjaikban. Halottak voltak. Miután Gerard-ék ettek belőlük, rátértek a dologra.

- De nem félünk meghalni! Gerard, mi egy csapat vagyunk, veled megyünk és segítünk neked.

- Nem halhattok meg miattam. Ez az élet túl veszélyes lesz, nektek nem sok időtök van már hátra, élvezzétek ki. - egymásra néztek, Frank helyeslően bólogatott.

- Rendben. De sokat leszünk kint, és ha összetalálkozunk, akkor számíthattok ránk.

- Köszönjük. - ezután sorban megölelték egymást.

- Vigyázz Mikey-ra. Tudod, hogy úgy szeretem, mintha az öcsém lenne. - súgta Gerard Ray-nek, aki erre megígérte, hogy vigyázni fog rá. Ezután Bob jött.

- Nélkülem is működhet a banda. Bert egész jól énekel, próbáljátok meg vele.

- Ezt most felejtsd el. Téged senki sem helyettesíthet. - mosolygott Bob, aztán megveregette Gerard vállát. Ő hálásan mosolygott, de azért szerette volna, ha tovább megy a banda.

- Remélem, mire legközelebb találkozunk, már lesz, akit bemutass nekem. - mondta Gerard Mikey-nak, ugyanis még egyszer sem volt együtt senkivel úgy.

- Én is remélem. - mosolygott vissza Mikey és szorosan átölelte Gerard-ot. Ezután Frank is végig ment mindegyikkőjükön, bár ő nem tudott semmit mondani nekik, ők viszont mindannyian a fülébe súgták, hogy vigyázzon Gerard-ra. Miután véget ért a búcsúzkodás Gerard és Frank beléptek a fák közé, ahonnan már nem fordulhattak vissza. Tudták, hogy ezután minden rezdülésre és gyanús hangra oda kell majd figyelniük, mert bármikor megtámadhatják őket. De a cél éltette őket, egy reményteljes jövő, ami egyben a múltjuk is.